Továbbra is minden éjjel visszatérek álmomban a hegyi kerítéshez. Nap nap után megkapom a borítékot, és a szél elviszi a parancsot. Odamegyek és küszködök a bozótban, összekarcoltatom magam, eredménytelenül.
Hetekig nem vettem észre semmi változást, mígnem egy napon arra lettem figyelmes, hogy a bozót mintha ritkásabb lenne, mint korábban. Egy ideig nem tulajdonítottam jelentőséget ennek. Lényegtelennek tűnt, ahogy egy idő után maga az álom is: megszoktam, hogy ezt álmodom, és már nem is fárasztott ki annyira, mint az első hetekben. Főleg, úgy vélem, azért, mert alábbhagyott a rettegésem. Nem volt tétje a dolognak, hiszen az ajtót egyik alkalommal sem találtam meg. Így először elfásultam, később viszont már vártam is az álmot, mint kisgyerekek az esti mesét. Elhelyezkedtem az ágyamban, és tudtam, megint kikerülök a kerítésen túlra, újra átélhetem a szabadság semmihez sem hasonlítható érzését, amelyről korábban sejtelmem sem volt — és amelyhez képest a bozótharcos rész kismiska volt, megérte. Kissé el is magányosodtam, vacsora után nem maradtam ott a kantinban egy kis beszélgetésre, sakkpartira a bajtársaimmal. Siettem haza, álmodni.
Mondom, eleinte nem gondoltam, hogy a bozót ritkulása fontos lehet. Talán nem is itt jártam előző nap, vélekedtem. Aztán, amikor a bozót másutt is ritkásabb lett, koncentrálni kezdtem. Mégis eredményes lenne a munkám? Kiirthatom a bozótot, és végül megtalálom az ajtót? Újra úrrá lett rajtam a félelem. Mihez kezdek majd, ha ott állok az ajtó előtt? Be kell mennem? Próbáltam jeleket hagyni, hogy másnap tudjam, arra jártam-e. Ez nem vált be, összezavarodtam. Az álom színei megfakultak, ahogy irányítani próbáltam, ahogy bele akartam avatkozni, és erőszakoskodtam vele. Nem volt már kellemes. Feszültté tett megint. Zavaros érzések gyötörtek, sajnos már nap közben is, mivel most meg halogattam az elalvást, hátha elkerülhetem a bozótos részt, hátha korábban, az autózás közben csörög majd az ébresztőórám. Persze nem így történt. Olyan fáradt voltam, hogy ebédszünetben rendszeresen kénytelen voltam kimenni a mosdóba, és a koncentráció szintjét stabilizáló légzőgyakorlatokat végezni. Ezeket a kiképzésen tanították meg nekünk, s most kapóra jöttek. Segítettek is valamicskét.
Végül tegnap éjjel olyasmi történt, aminek azóta is a hatása alatt vagyok. Éjjel három óra van, de nem merek lefeküdni. Nem akarok álmodni. Nem tudom, mitévő legyek. Beszámolni is nehezemre esik róla. Mégis úgy érzem, kötelességem. Mintha valami jelentőségteljes dologban vennék részt, nyomát kell hagynom. De még ebben sem lehetek bizonyos. Ha pedig egyszerűen csak egy bolond zavart álmairól van szó, kit érdekel, hogy tetejében még le is írom őket? Nem veszthetek semmit.
Tegnap éjjel megpillantottam valaki mást.
Valaki más is ott volt a bozótban, egy idősebb férfi. Görnyedten állt, késsel vagdosta a gallyakat. Ócska, színevesztett zubbonyt és munkásnadrágot viselt, sapkát hordott. Arcát szakáll borította. Viszonylag közel voltam hozzá, de meg se rezzent. Villámgyorsan, ösztönösen hátráltam, és egy fa mögé rejtőzve figyeltem egy darabig. Úgy tűnt, ugyanazt csinálja, amit én szoktam. Tapogatta a kerítést, széthajtotta az ágakat, és keresett valamit. Sokkal lassabban haladt, mint én, megfontoltan, óvatosan, szinte centiről centire vizsgálta át a kerítést. Egészen elmélyült a munkában. S kétséget kizáróan ő ritkította a bozótot: mindenütt le is vágta az ágakat.
Okos, gondoltam elismerően, sokkal eredményesebb így. Nem tér vissza ugyanoda többször is, nem pocsékolja az energiáját. De mit is beszélek, riadtam fel. Hát mit érdekel engem, hogy ez az egész bozótharcos őrület eredményre vezet-e? Ki ez az ember? És mit keresek én itt? S ekkor, természetesen, felébredtem.
S aztán mosakodás közben, annak ellenére, hogy megpróbáltam kiverni a fejemből az öreg alakját, rájöttem, hogy valahol már láttam őt korábban is. Ismerem, dübörgött az agyamban a vér, ismerem! De vajon honnan?