„Mint ha sínén a vonat
rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs —
bánjam-e? — lehet, megállítják a végső percben;
vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok;
talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül”
(Weöres Sándor)
Olyan szomorú távol lenni attól, aki mindenütt jelen van, idézte Augustinust W, és mint egy komor kép, elsötétült.
Már nem remélem, hogy hazatalálok, és meg volt arról győződve, hogy rossz irányba tévedt. A pályaudvarhoz vezető betonúton, az egykor tarka rét hosszú, kemény koporsóján állt. Korán érkeztem, és az utat a járdától elválasztó méregzöld vaskorlátnak szinte nekiszorulva lekuporodott az aszfaltra, a vasúti váróterem épületével szemközt, mely szürkeséggel átitatott volt, mint a kihűlt darált hús. Az épület anyaga concretus (beton) volt — összekevert, összenőtt, adalékanyagokból álló, a hidratáció hatására megszilárduló szürke test. W a kövek, a diófa törzsének szürkéjére vágyott, a verebek, seregélyek kriszkraszjára, de szerette a Nap tojássárgáját, az űrrészlet dominó-feketéjét is. Kutyája hamvas szőrét. A szent-józan zöldet. De leginkább a fényes emberarcút, akire hiába várt.
A szembejövők áradatából egyszer csak feltűnt neki egy alacsony, középkorú, kreol nő, aki úgy mozgott, mint egy gyermekéhez siető pingvin. Telt alakját hosszú, vasutas-kék, ujjatlan ruha takarta, mellén fényképes kitűző lógott, amelynek tartalmával W nem foglalkozott. Fakó, barnára festett kóchaját apró kontyba gyűrte fel. És ahogy már pár méterre tőle W-re nézett, a nő képe szinte felragyogott annak az embernek a meglepetésével, aki a másikban örömmel ismer fel egy régi, szeretett ismerőst. W nem viszonozta a nő mosolyát, de nem is fordult el tőle, amikor meglepő fiatalossággal W mellé guggolt, és behízelgő nyájassággal aprót kért ennivalóra, miközben fekete gombszemeivel W tekintetét kereste, és nem találta.
Mikáél könyvében meg van írva… kezdte. Mikáél könyvéről még nem hallottam, szólt közbe W, és belenézett a nő szemébe, aki ettől zavarba jött. Nem kérte senki, hogy beszéljen, már odaadtam a pénzt. De a nőnek feltétlenül beszélnie kellett, mert már régóta nem váltott szót senkivel, és W-ben megbízik, mert a lány elég ártatlan ahhoz, hogy ne kelljen tőle tartania.
Sűrű szemforgatások közt álmáról kezdett beszélni. Egy sötétedő erdőben állt, egy kiterjesztett erősségben, ahol saját hangjának visszhangját hallotta, mintha belőle beszélne, mintha ő nem is ő lenne. És mit hallott?, kérdezte W. Mikáél, aki olyan, mint Isten, így szólt… a nő W füléhez hajolva közölni akarta a hírt, de W hirtelen elfordult a nőtől, kotorászni kezdett a táskájában, adott neki még kétszázat, a nő hálából csókolgatni kezdte W jobb kezét.
Kirabolt a cigányasszony, mi?, kérdezte W-től a kátrányszagú pályaudvaron egy magas, kancsal pályamunkás. Jár- kel, lop, zagyvál. Lehet, mondta W, miközben a fényvisszaverős csíkokat nézte a férfi mellényén.
Nem hallgattam meg a nőt, bosszankodott W, már a vonathoz sietve. Mit mondhatott az a Mihály a sötétedő erdőben? Ki olyan, mint az Isten? W gyomra a szorongástól összerándult. A nő soha végig nem hallgatott álma és W bad tripje közben tökéletesen összeálltak, és a szürke vonatajtó, mint egy pillangókés, szétnyílt, átengedte a lányt, majd összezárult mögötte.