Eltelt rettentően sok fölösleges óra,

J-nek eszébe jut ez a fölösleges mondat, egy versben olvasta. Az ágyából felszínesen ránéz a hajnali ablakkeretes világűrrészre, majd összeszűkíti a tekintetét, és a villanyhuzalokat tartó, a szürke egyik árnyalatában álló betonoszlopra mered, amelyen nem látja átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, viszont mindig tudja, hogy melyik évszakban bámulja a szóban forgó betonoszlopot, ami, J-vel ellentétben, nem forgolódik nyugtalanul, nem keresi az egyensúlyt, hanem tökéletesen benne áll.

J-nek eszébe jut ez a fölösleges mondat, egy versben olvasta. Az ágyából felszínesen ránéz a hajnali ablakkeretes világűrrészre, majd összeszűkíti a tekintetét, és a villanyhuzalokat tartó, a szürke egyik árnyalatában álló betonoszlopra mered, amelyen nem látja átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, viszont mindig tudja, hogy melyik évszakban bámulja a szóban forgó betonoszlopot, ami, J-vel ellentétben, nem forgolódik nyugtalanul, nem keresi az egyensúlyt, hanem tökéletesen benne áll.

Mindig ez a működés, semmi móka, motyogja rövid fogmosás után. Én vagyok a hibás, mert nem magamból, hanem anyámból jöttem. Anyám a hibás, mert nem magából való. És így tovább. Rossz a rendszer.

A fekete, sárfoltos köpenyében, kócos hajjal indul útnak. Körülbelül ötven méter múlva megáll, hogy a fekete köpenyes Kertészt üdvözölje, aki J régi óvodájának kerítésrácsai előtt az elszáradt pünkösdirózsa-bokrot vágja. Mit szorongat?, kérdezi a szuvas mosolyú Kertész. Háztartási szemetet, válaszolja J, és felmutatja a nagy, égkék nejlonzacskót, amit a buszmegálló melletti betonkukába dob majd. Nem tudja elviselni a megperzselődött anyagmaradék látványát a kertjében. A kecsap- és fogpaszta-tubusok nem égnek el maradéktalanul, panaszkodott J. Mert a tubusokat emberek teremtették, ezért mérgezik a rendszert, míg a virágok tökéletesen benne állnak a rendszerben: elhullnak, feltámadnak, elhullnak, feltámadnak… És még hét fölösleges hónapot kell várnia, hogy májusban újra a pünkösdirózsák közé álljon, és azt érezhesse, hogy a rózsaszín sziromtömegek szinte emelik a testét, mint egy képet. Kisimulnak időráncai, és azt sem bánja már, hogy gyermekként nem kapott infarktust az óvodarácsokon, hogy eltelt harminchárom éve, az a rettenetesen sok óra.

Az órán a rokokó festészetről beszél, működik, az oktató hallgatja. Jön, jön az a rettentően sok fölösleges mondat, majd elhullnak, megint beszél, leadja a vizsgát, újravizsgázik, aztán ő lesz az oktató. Rendszerben van, mozog. Fragonard, mondja, Fragonard.

Támassza már meg azt a rózsalugast, mintha megdőlt volna, szól oda ingerülten J a Kertésznek. És ne álljon folyton a kapuban, arra várva, hogy valakinek odaszóljon, gondolja J, ne köhögjön, köpködjön, ha jön fel a kertbe. De a csend sem jobb, olyankor zúg a légy, mint a ventilátor, nyírják a füvet, duruzsol valahol a tévé, mint… Ide egy hasonlat kellene, de nem kényszerítem magam. Erőltessék ők, akik ezt az egészet kitalálták. Kibírni, ez minden.

Minden van, és mintha nem lenne semmi. Nem az a fontos. A betonoszlop egyensúlya a fontos. A pünkösdirózsa elhullása, feltámadása. A csontváz Kertész a hibás, a fölösleges, hazug mondat a hibás. De nem. Nem az a fontos. A fontos a szög, amelybe tavasszal belelépett, annak rozsdás, kemény vasa.

J a pünkösdi rózsák között állt. A szög volt a hibás. A fájdalom. Futott, terjedt mérgezett vére, megszínezte a talpa alatt a földet. Ott volt a Vén Kertész, aki folyton feketében jár, mint a halál, a virágzó pünkösdirózsákat vágta, és időtlenné tágult az a fájdalmas pillanat.