A repkénnyel befuttatott kis ajtó előtt álltam. Mindig tudtam, hogy egy napon rátalálok. A szívem zakatolt, a kezem reszketett. Gyerekkorom óta sóvárogtam a hegyiek világa után, azóta, mióta nagyapám először mesélt róla. Képeket is mutatott az ösvényről, mely odafentre vezetett. Ő maga egyszer járt ott. Akkoriban még lehetett oda látogatni, nagyapámat az egyik másod-unokatestvére hívta meg. Ma már az ilyen távoli rokonság mit sem számít, nem kaphatunk látogatási engedélyt.
Napok óta az erdőn jár az eszem. Meg a Doppleren. Hogy mennyire igaza volt, és hogy hogy irigylem. Persze kellett hozzá egy esés, nem önszántából vonult ki, de ha már ott volt, maradt. Én nagyjából fejbeverés nélkül is tudom, hogy az erdő az egyetlen hely, ahol most szívesen ellennék. Nem, félreértesz, nem szombat délelőtti mászkálás a gyerekekkel, nem is ábrándozásra lopott félóra, még csak nem is edzés, szlalom a fák között. Rendes, alapos száműzetés.
H-nak nincs alkalma bensőséges kapcsolatot kötni például a csillárral, a Holddal, a tükörrel, de éjféllel sem. Semmit nem érez igazán magáénak, leginkább önmagát. Ideje keresés, tévelygés, rátalálás az otthontalanságra. Vagy az otthontalanság talál rá? Fagy, hó, almafa, Kutya, csillár, Hold… Nedves falak, a távolban egy Vastorony. Ők várták meg, vagy ő jött hozzájuk? Olyanokat is bevonz magához, akiktől érzelmekre nem számíthat. Vagy ő nem szeret? Talán mégis szereti a Holdat, ha egyszer csak megszűnne lenni a Hold, hiányozna neki a Hold, bár nem sok figyelmet fordított rá eddigi élete során. Holdra a teljes sötétség tanít. A vak Nap.
Trappol Pódoliában az ugaron, Bukovinában a sárga dombok mentén üget, mintha indián volna, de nem egészen. Ahol tüzet gyújtottak és még májusban is ég a tarló, gyerekek kapálnak kék kötényben. Dnyeszter partján műanyag flakont gyűjtenek. Rohan az ukrángyerek szakadt tornacipőben az Orosz sztyeppén, se lova, se tyúkja. Csernovicban német iskolába, Odesszában a repedt és vizes gangon szökdel, lóg a szeren, bottal labdát piszkál. Hátha nagy focista lesz belőle egyszer. Gyévocska, málcsik, kiabál anya, kész az uzsonna. Mikor anya észrevesz minket, megkérdezi a szomszédját, honnan jön el az idő, mikor én is csak úgy elutazhatok innét?
Kinyíltak az erkélyajtók. Meg a nárciszok. Amint húsz fölé kerül a celsius, a férfiak rövidebb nadrágot vesznek. Rövid, sztreccs biciklist, hosszabb bermudát, kockás térdig érőt, fürdőnadrágot, passzentosat, vagy elállót orkánanyagból. A felsőtest a fontos nekik, arra gyúrnak, meg bicepsztricepszre, a has másodlagos, szerencséseknek a kötőszövet feszes, kemény, fenéktől lefelé elég néha bringázni, vagy futni egyet. Kettőt. Isten lába például gyönyörű. Megfognám. Mennyi ronda lábú férfi van.
Biztonsági őr lettem lettem. Használhatom a többes szám második személyt, amikor a dolgozókhoz szólok. Az egyes szám első személy tilalma érvényes rám. A legtöbb ajtóhoz kaptam nyitókártyát. Hetente kell megújítási engedélyt kérnem hozzájuk. Igyekeztem a lehető leggyorsabban elsajátítani az új beszédszabályokat. Magamban lejátszottam előre a mondatokat, amelyeket aztán a dolgozókhoz intézek, lassan, méltósággal ejtve ki a szavakat.
Az a hír járja, hogy Popova bírónő, na de hagyjuk. Ezt így nem lehet belemondani a világba, mert nyakára hág az igazságszolgáltatás, még utoléri azt a feddhetetlen bírónőcskét, és akkor Popova szorul. Dehogy húzom rá a vizes lepedőt, hát szorulhatott ő másképpen is, mint kellemesen. Másként, mint amire bizonyos vádlottak, ők direkt kérték, kerülnének hozzá tárgyalásra, rákívánkoztak, de nagyon. Férfiak súgták egymásnak, nemhogy előzetesben, hanem már azok között is, akik szabadon flangáltak, hogy bizony szorul, csak az a kérdés, hogyan és mikor a Popova.
Valaki hiányzik, nemsokára itt lesz. A hiányolók lettek volna látók, mert kívánságuk teljesülése később fájdalmuk lett. „Kit igazán látni kívánunk, végtelenül távol van, és meg van kötve”, mondja a részeg M a részeg többieknek, és három hatost dob. Aztán újra, majd harmadszor. 6–6–6. Van esze, összeszámolja. „Ez egy árnyéknak a száma”, mondja, majd kimegy a pinceszagú folyosóra több levegőért, de keveset kap. Valami sűrű, láthatatlan elé tolakszik, karmos tapogatólábaival mellkasába vájja magát. A vad és fájdalmas behatolástól M remegni kezd. Talán az idegesítő reszketést akarhatta leállítani a lény, amikor megszúrta a nőt.
Ha a gyerekek választhatnának, hollandok lennének. Hiába, magyargyerek gyógyítja, síppal, dobbal. Nem akarnak a francok mégsem magyargyerekek lenni. Magyargyerek éhezik, verekszik, szűk helyen lakik, telep gilisztája, sajtkukac, szelíd, táncoló kígyó, ha eláll az eső és kisüt a nap, csigákat gyűjt. Elviszik kamionnal, kiszívják a puha testét, mi meg vehetünk belőle kenyeret. Magyargyerek néma, anya is néma, de magyargyerek anyát szereti a legjobban. Ülnek egy padon, hallgatnak és lóbálják a lábukat. Anya azt mondja, kuss legyen, maradj csendben fiam, akkor nem lesz bajod. És nekem sem lesz bajom, és éldegélünk szépen. Ha nyerünk a lottón, megyünk Hollandiába, de addig még sokat kell hallgatni.
Heti tárca a Nőtérfélen.
Mérnemírónőmárő, nyavalyog, már legalább egy éve írogat. Lépnék le mellőle, mennem kéne vissza a többiekhez, de valaki rám hagyta, vigyázzak rá, be van tépve a csaj, míg visszajönnek érte, addig fogjam már meg a kezét ennek a hülye luvnyának, nehogy elengedjem, este le kell adnia. Mi ez, ki ez, csomag?
Tárca a Nőtérfélen.
