Nem is tudja, mikor kezdődött, azt viszont igen, hogy aminek el kell kezdődnie, az elkezdődik, de ha mégsem, elkezdődik valami más. Például tizenketten dobókockázni kezdenek, béna hangulatban, a rekedt fényű szoba hosszú ebédlőasztalánál.
Valaki hiányzik, nemsokára itt lesz. A hiányolók lettek volna látók, mert kívánságuk teljesülése később fájdalmuk lett. „Kit igazán látni kívánunk, végtelenül távol van, és meg van kötve”, mondja a részeg M a részeg többieknek, és három hatost dob. Aztán újra, majd harmadszor. 6–6–6. Van esze, összeszámolja. „Ez egy árnyéknak a száma”, mondja, majd kimegy a pinceszagú folyosóra több levegőért, de keveset kap. Valami sűrű, láthatatlan elé tolakszik, karmos tapogatólábaival mellkasába vájja magát. A vad és fájdalmas behatolástól M remegni kezd. Talán az idegesítő reszketést akarhatta leállítani a lény, amikor megszúrta a nőt.
Másnap megjelenik M-nek egy üzeneten keresztül. A fényképén Krisztushoz hasonlít, de úgy ír, mint a Skorpió: célratörően, magabiztos udvariassággal tör M vesztére. W nem titkolja, hogy Skorpió: november 6-án született.
Ahogy M macskája, aki ugyan még nem látott élő egeret, mégis úgy forgatja, támadja a hússzeletet, mintha az élő kisállat lenne, akit el kell ejteni, meg kell kínozni, majd felfalni, úgy kering W is az akrázia állapotába került M körül, aki ősei jól bejáratott mérgezett kisegér mozdulatait utánozza.
Feladatokkal bízza meg M-et, melyeket a nő nem tud majd elvégezni. Meneküljön, amíg lehet, gondolja M, meg azt is, hogy nem tud mozdulni, csak rámeredni a férfi álarcára, ragadozó mosolyára, fekete betűire.
A történet akkor kezdődött… M magáról beszél. Hogy beteg, gyenge. „Ugyan már, királylány”, mondja W. „Itt vagy már? Ugye jössz?”
„Igen.”
Szombaton, június 6-án, a Mária-szobor előtt találkoznak. Egymás felismerése után egy szűkös kávézóba ülnek, amelyhez kanyargós lépcső vezet. M alig fér az asztalhoz, pedig nem zsíros.
„Csak használom az embereket”, vall M-nek W. „Sohasem idegeskedem, nincs bennem megbánás és szégyenérzet. Jézus Krisztus az én főnököm, ő elfogad így, meghalt értem és szeret.” M viszont ne szeresse. Etesse. A lélekevő éhes. M érzelmes, ködbebolyongó: „Arctalanul tévelygek. Kifosztottság, villanásnyi rátalálás vagyok.”
„Ezt hol olvastad? Nem rossz szöveg. Nagyon átlátszó.”
W őszinte, intelligens és jó társaságnak is bizonyul, de ez mind felületesség, érzelmi szerkezete összeomlott. Empátia nélküli ragadozó, aki minden áldozatát Krisztusnak ajánlja, imádkozik is értük, mielőtt kilátástalanságba üldözi őket.
W lakásához meredek csigalépcső vezet. Szűk szobája álarcáról készült fotókkal zsúfolt. Kóros egoizmus. Fordított ikonosztáz. M nézi az álarcot, és vágyakozni kezd.
Mindennek van ideje. A behatolásnak és befogadásnak is. Amikor W belefúródik M-be, éles nyakkeresztje M arcára csüng, muszáj a fogai közé vennie, hogy ne sértse fel.
Hamar nő W gyönyörűsége, és hamar vész el. Nem is tudja, mikor végződött, azt viszont igen, hogy aminek be kell fejeződnie, az befejeződik, de ha mégsem, befejeződik valami más. Például tizenketten ülnek a sötét szobában, dobókockát játszanak a hosszú ebédlőasztalnál. Valaki hiányzik, aki sohasem jön el. M nem ülhet az asztalhoz. W hideg, világos nyugalommal három hatost dob. Aztán újra, majd harmadszor. 6–6–6. Van esze, összeszámolja. Ez nem egy embernek a száma, hanem az árnyéké. Árnyék álma az ember. Jövője a halvaszületett koromtengereken libeg.