Ma van a boldogság napja. Kinyíltak és megfagytak a rózsarügyek. Mit nem bénít lélek, minek szívét nem vájja semmi, a hó, sohasem fárad, mindent rohaszt, ahol leér.
A sáros kert szélein piszkos hótorlasz, távolabb egy vastorony emelkedik középmagasra.
Én, akit befogadt e szörnyű part —
A muskátlitövekre H nem vigyázott, nem is szeretne már lemenni hozzájuk a pincébe. Gyakran gondol rájuk. Együttérzése néha elviselhetetlennek tűnik.
H szelíd félelemmel nézi az elé jövőt: a szegény, fagy sebezte tulipánokat, nárciszokat, akiket nem ér elég tavaszi napsütés ahhoz, hogy kisimítsa és meggyógyítsa a megrongálódott létüket, mielőtt a kegyetlen hideg újra rájuk tör. Vad méltatlankodással nézi, ahogy szeretett macskája a felingerelt gyilkos remegésével lesi a diófán röpködő verebeket, akik a nekik csüngő szalonnadarabot csípik. Az állatok élete is háború, és a háború csak nem akar véget érni.
Háborúban nem lehet élni. H ezért csak teng, mint az állat.
Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek más: miért féljek tengeni, átaludni a háborút?
Nem bántani, nem bántani… Korlátozzon a lélek. Megfésülöm a hajam, így megyek szembe a nappalnak.
H megkéri Kutyát, hogy ne metssze vízszintesre az almafát, mert szorong a baljóslatúan karmos formától. Hagyja a növekedést a fára. Hadd nőjön az égig. Égig érő fa, utóbbi H egyik kedvenc meséje. Utóbbit Kutya nem érti, és mégis horrorra metszi. Megbízhatatlan ez a Kutya, vagy inkább Farkas, gondolja H.
Kutyahideg van, vagy inkább farkasordító a boldogság napja. H bezáródik a fehércsilláros szobába. Benn ólmos neonfény világít, kinn a Hold. Az autók súlyától beremeg a nedves falhoz állított tükör. Még innen a tükörtől, formába sűrűsödve, éppen éjfél, ha ez jelent valamit.
H-nak nincs alkalma bensőséges kapcsolatot kötni például a csillárral, a Holddal, a tükörrel, de éjféllel sem. Semmit nem érez igazán magáénak, leginkább önmagát. Ideje keresés, tévelygés, rátalálás az otthontalanságra. Vagy az otthontalanság talál rá? Fagy, hó, almafa, Kutya, csillár, Hold… Nedves falak, a távolban egy Vastorony. Ők várták meg, vagy ő jött hozzájuk? Olyanokat is bevonz magához, akiktől érzelmekre nem számíthat. Vagy ő nem szeret? Talán mégis szereti a Holdat, ha egyszer csak megszűnne lenni a Hold, hiányozna neki a Hold, bár nem sok figyelmet fordított rá eddigi élete során. Holdra a teljes sötétség tanít. A vak Nap.
Nem takarja semmi H ablakát, álmatlanul bámulják egymást Teleholddal, de nem jutnak semmire. Képe, mint minden kép, értelmetlen, mert az összes értelemre apellál.
Kutya részegen csuklik, mekeg a kapu előtt. Izzadt álmában H búzát nyújt a szája elé, keze megnyúl, mint az ágya előtt az a fehér csík, az utcai lámpa fénye. Tavasszal itt a hófúvás! H édes, ártatlan meleget érez a fehér úton, mint a mesében. Még nem fogad a kert, figyelmezteti, aki égig érő háttal áll neki.
„Honnan jössz? Hová mész?” — kérdezgetik gyakran.
„Megkérdezték a lelket, honnan jössz, emberek gyilkosa, vagy hová mész, tér meghódítója?”
Faszom tudja, mondja virradatkor Kutya a kapu előtt.
Tegnap volt a boldogság napja, mélázik Kutya délben a fekete sárban. H leinti: háború van, mindig háború.