Az elején egy tízhetes tábori munkát vállaltunk el Upstate NY-ban. A konyhán dolgoztunk L-lel, és nem elég, hogy ötünknek kellett ellátnia ötszáz gyereket tápláló, meleg élelemmel, de az ételnek meg kellett felelnie minden előírásnak, ami a kóser konyhára vonatkozik. Innen vágtunk neki a nagyvárosnak a nyár végén: beköltöztünk Brooklynba. És egészen odáig jutottunk, hogy azóta már-már otthonos az East River partjáról a manhattani panoráma, a Williamsburg Bridge hosszú, lapos lejtője, a STRAND emeletén néhány könyvespolc, sőt, már simán visszatalálok a Chelsea városrészben a kedvenc galériáimba. Közben tudom, hogy a kialakult kötődés ezekhez a helyekhez, dolgokhoz, jelenségekhez egyoldalú marad. Én továbbviszem magammal mindezt, de nyomot hagyni képtelenség. Nem lehet visszahatni New Yorkra.
Amikor unatkozom vagy nincs túl jó kedvem, azzal szórakozom, hogy visszaolvasok csetbeszélgetéseket, amiket a haverokkal írtunk. Vagy Eszterrel. Nagyon vicces. Egyszer kimásoltam dokumentumba, hogy megtudjam, kábé hány oldal lenne Wordben a beszélgetésünk Esztivel, mondjuk három hónap alatt. Idén júniustól szeptemberig 794 oldal volt. Nagyon kemény! Majd egyszer elolvasom egyben. Szinte minden nap csetelünk. Reggel, amikor felébredek, eszembe jut, hogy ő vajon fenn van-e már. És akkor írok neki egy üzit. Így kezdődik majdnem minden nap. Csütörtökönként hét órája van. Mondjuk szerintem neki mindegy, hány órára készül. Olyan színű a haja, mint a gesztenyéknek. Szorgalmas, okos és kék szemű.
Csengey Dénes szövegét gyakorlom a faházban. Még mindig nem értem pontosan, miről szól, de már ügyesen fel tudom olvasni, folyékonyan, akcentus nélkül. A marylandi fiatalok Csengey Dénes-emlékműsort szerveznek, nagyon fontos nekik a magyarság. Bármit megtennék, hogy közéjük tartozzak. Viccesek, vagányak, magyarul beszélnek egymás közt, ez szokatlan. Újból és újból elismétlem a nehezebb részeket. Győzővel fogok párban szerepelni a tábor utolsó napján.
A mama egy időben arról beszélt, a tata nem érti meg, hogy száraz. Karácsonykor meg arról panaszkodott, a tata már nem szereti, de ettől függetlenül esténként a puncijában matat. Igazából apám feladata lett volna, hogy beavatkozzon és megoldja a problémát, de apám (a fáradt nyugdíjas) semmit se tett. Mióta a tata új asszonyt hozott a házhoz, a nő a mama kötött pulóvereiben jár. Azokban a pulóverekben, melyekkel a mama a Vajdaságban díjakat nyert a MIRK-en. Ötvenéves, szóval fiatalabb, mint anyám vagy az apám, és meglepően csinos. Jól áll neki a pasztell, a mama kedvenc árnyalata, amit egyébként Anna barátnőm szerint nekem is többet kellene hordanom.
Aznap a szokásosnál később kelt fel. Általában zaklatottan aludt, mióta a felesége leszoktatta a nyugtatókról. Fiatalabb korukban, amíg mindketten aktívan dolgoztak, a gyakran éjfélig tartó tárgyalások, értekezletek után kénytelenek voltak bevenni valamit, mert másképp egyszerűen nem tudtak volna elaludni. Aztán a felesége néhány évvel azelőtt kitalálta, hogy sürgősen abba kell hagyniuk a nyugtatók szedését. A férfi utóbb belátta, hogy a gyógyszerektől való függés megszüntetésének sürgető kényszere nagyjából egybeesett annak a ténynek a felismerésével, hogy egymásra viszont egyre kevésbé volt szükségük. A felesége ettől kezdve egyfolytában azt hangoztatta, hogy a függés tönkreteszi az ember jellemét, a nyugtatók tulajdonképp rosszabbak, mint a heroin. Mintha egyszerre meggyűlölt volna mindent, ami a szokásosnál nagyobb kötődés létjogosultságát bizonyítja. A nyugtatókról a nő állhatatosságának köszönhetően sikerült is leszokniuk, néhány évvel később azonban elváltak.
Hat éve épp ezen a napon kezdődött, délben. De nem akarok most arról beszélni, mi történt ezen a napon. Nem akarom, nem is tudnám kiadni őt. Csak az odaútról akarok beszélni, magamról. Arról az óráról, amit soha nem fogok visszakapni, ahogy elveszíteni sem. Arról a röpke utazásról a Borsod Volán rozoga, rossz szagú járatán, melyben az életem aktuálisan kezdődő szakaszát beérte és tökéletesen lefedte az év aktuálisan kezdődő szakasza. Azon a buszon szinkronba kerültem valami nálam nagyobbal. Ezen a napon kezdődött életem májusa, csodaszép rész. Húsz éves voltam.
— Mert az tök király ám, hogy nálunk otthon nem lehet megszólalni a saját nappalinkban, mert apuék épp valami idióta reklámszöveget mondanak fel. „Kötönyi tégla: a tégla!”
— Mi?
— Igen. És ehhez hasonlókat. Minden nap! És ezt húszszor egymás után. Meg még húsz másikat egymás után, többféle hangon, hangerővel, blabla. Te meg járhatsz lábujjhegyen, ha ki kell menned vécére vagy várhatsz másfél órát, mire megkérdezheted anyutól, hogy mi lesz a vacsora.
A mutatóujjam hegyét végighúzom a polcokon, ahogy haladok előre a Virgin Megastore-ban a magnókazetták közt. Térdmagasságban megtalálom a Yaz-albumot. Nem guggolok le érte, derékból hajolok, nyúlik az izom a combomban. Így maradok, mintha csak keresgélnék valamit odalent. Egy eladófiú mögém áll és kérdi, segíthet-e? Ajánljon valami jót, mondom. Kyle, ez a név van a kitűzőjén, két fejjel magasabb nálam, fekete haja rockabilly-stílusban nyírva és belőve, kezembe nyom egy Teenage Fanclub-kazit. Már a zenekar neve is taszít, mintha azt sugallná: mindegy, milyen a zenénk, úgyis zabálni fogjátok, hülye tinik, azt fogjátok szeretni, amit mondanak nektek. Kyle nem tini, megengedheti magának, hogy hallgassa a Teenage Fanclubot, ő már megúszta az egészet.
Azt, hogy a mama meglehetősen kutyául van, csak én tudtam, de én se vettem komolyan. Amikor apám felhívott és a tudtomra adta, hogy a mama így meg úgy, ma délután elhunyt, és hogy ő nem tartaná, ez a személyes meggyőződése, fölöslegesnek, ha ezekben a pillanatokban otthon volnék, azaz hazamennék Szerbiába, nem volt kérdés, muszáj volt taxit hívnom. A taxis anyámék szomszédságában lakik, és azért kellett vele utaznom, mert este már nem volt se busz, se vonat, a magyarországi taxisok pedig megfizethetetlenül drágák, és apám sem volt olyan állapotban, hogy értem jöjjön, autóba szálljon.
Munka közben gyakran kiment az erkélyre cigizni. Az ajtóból nyíló kis kilépőn pont egy ember fért el. Ez az építészeti megoldás azokban a napokban új értelmet nyert számára, hiszen csak ott lehetett feltűnés nélkül egyedül. Kollégái a történtek után egy percre sem hagyták magára, egyfolytában kérdezgették tőle, miben segíthetnek, és teljesen ismeretlen emberek is az együttérzésükről akarták biztosítani. De az erkélyen annyira egyedül volt, hogy akár úgy is dönthetett volna, hogy kiugrik. Később sokszor gondolt rá, hogy talán épp ez mentette meg: bárhol volt, mindig tudta késleltetni ezeket a gondolatokat azzal, hogy az az erkély lesz majd a legmegfelelőbb helyszín, ott úgysem tudja majd megakadályozni senki sem. Aztán ha végre kiállt oda, mindig más dolgok foglalkoztatták. Legszívesebben akkor időzött ott, amikor már sötétedett, de még nem kapcsolták fel az utcai lámpákat. Szerette ezt a néhány percig tartó kétes, bizonytalan derengést, amíg nem lehetett kivenni az utcán közlekedők, a megállókban várakozók arcait, amikor akár azt is lehetett képzelni, hogy egyik-másik egy rég nem látott, kedves ismerős. Az emberek a buszra várva ilyenkor rendszerint egyetlen nagyobb csoportban álldogáltak, mint a festéskor a szoba közepén összetolt bútorok. Mintha érezték volna, hogy készülődik valami, nemsokára elárasztja a lemenő nap fénye a betont, visszatükröződik az autók szélvédőinek üvegén. Aztán ahogy felkapcsolták az utcai lámpákat, és észrevette alakját a szemközti ház tükrös ablakában, rögtön bement.
