Hat éve épp ezen a napon kezdődött, délben. De nem akarok most arról beszélni, mi történt ezen a napon. Nem akarom, nem is tudnám kiadni őt. Csak az odaútról akarok beszélni, magamról. Arról az óráról, amit soha nem fogok visszakapni, ahogy elveszíteni sem. Arról a röpke utazásról a Borsod Volán rozoga, rossz szagú járatán, melyben az életem aktuálisan kezdődő szakaszát beérte és tökéletesen lefedte az év aktuálisan kezdődő szakasza. Azon a buszon szinkronba kerültem valami nálam nagyobbal. Ezen a napon kezdődött életem májusa, csodaszép rész. Húsz éves voltam.
A motorzaj elől menekülve elindítottam a zenelejátszót. Ugyanaz a szám szólt, újra és újra. Tőle kaptam. Azt mondta, rám emlékezteti, pedig nem is találkoztunk azelőtt. – Vajon mennyi köze lehetett annak a képnek hozzám?
A nyitott tetőablakon át berepülő és örök időkre beszorult darazsak zümmögtek a közelemben. Riadoztam tőlük, hiába éreztem, hogy a félelmemmel még inkább magam felé vonzom őket. Aztán véletlenszerűen a busz elejébe röppentek és enyhült a feszültség. Sejthettem, hogy csak lassan találnak majd vissza hozzám. Addig kifelé próbáltam figyelni, a bontakozó zöldeket néztem, amik a kanyarokban időnként megsuhintották a sárga járgány vastagon koszos oldalát. A sziklafalakat néztem, és a meredek völgyekbe néztem.
Arriving somewhere but not here.
Sokszor akartam újra ott lenni, újra akkor lenni. Már nem gondolom, hogy lényegében másképp alakult volna bármi, ha egy tetszőleges ponton megnyomhattam volna a reset-et , és újra a kiránduló miskolciak között találtam volna magam az émelyítő mintázatú bársonyhuzatos ülésen az újrakezdés lehetőségével, mert már nem gondolom, hogy az újrakezdés és a hibák jóvátétele ilyen mechanikusan működhet, mint valami időutazós filmben. Most már csupán magáért a buszozásért mennék vissza, a beömlő napfénytől az utastérben megcsillanó temérdek porszemért, mert erre például akkor nem figyeltem eléggé.
Ideges voltam, a gyomrom az agyammal mintha önkényesen helyet cserélt volna.
Az emlékezés megnehezíti számomra a koncentrációt. Ha beakad valami, nincs továbblépés. Nem igazi feldolgozásról van szó, hanem magáért való örvénylésről. Az érzések megterhelőek, sosem lesz belőlük valódi próza. Igaz, ezek nélkül a tapasztalatok nélkül minden egyéb súlytalan szócséplés.
Szégyenérzet fog el, ahogy erről beszélek, mert a múltban élni gyengeség. Ha kívülről nézek magamra, kis túlzással azt mondhatom, éveket vesztegetek el ilyenkor, ahogy ezután a nap után is.
Bár a veszteség szükségszerűségét már akkor, a Búza téren is nyilvánvalónak éreztem, mégis egyértelmű volt, hogy fel fogok szállni. És azóta sem tudom, mennyit követel még tőlem ez a döntés, de folyamatosan adózom a végtelenített történetért, és fogalmam sincs, hogy neki mennyi köze van még ehhez.
Én voltam ott előbb, vagy csak zavaromban nem a megfelelő helyen vártam, már nem világos pontosan. A tűző napon csigákat néztem, ahogy a csalánleveleken másznak egyre magasabbra. Próbáltam kitalálni, mit mondjak, ha felbukkan. Aztán persze sületlenségeket hordtam csak össze még jó darabig.
Azt vártam, hogy minden meg fog változni, ha odaér. És minden megváltozott.
Idealizálom, és félig-meddig most alkotom meg mindezt. Emlékezés közben nem ragaszkodom a valósághoz, és nem korlátozódom a múlt eseményeire. Az emlékezés a képzelet tere, és tudom, hogy ez általánosan igaz, mégis úgy gondolom, az én emlékezőtehetségem jóval kevésbé praktikus másokénál. Ebben az is közrejátszik, hogy sokat felejtek.
Azért az elnyíló pitypangok és a királykék páncélba burkolt bogarak élesen előttem vannak, ahogy a kis rét alatt húzódó csendes patak, a harangszó, a szája vonala is.
