Az elején egy tízhetes tábori munkát vállaltunk el Upstate NY-ban. A konyhán dolgoztunk L-lel, és nem elég, hogy ötünknek kellett ellátnia ötszáz gyereket tápláló, meleg élelemmel, de az ételnek meg kellett felelnie minden előírásnak, ami a kóser konyhára vonatkozik. Innen vágtunk neki a nagyvárosnak a nyár végén: beköltöztünk Brooklynba. És egészen odáig jutottunk, hogy azóta már-már otthonos az East River partjáról a manhattani panoráma, a Williamsburg Bridge hosszú, lapos lejtője, a STRAND emeletén néhány könyvespolc, sőt, már simán visszatalálok a Chelsea városrészben a kedvenc galériáimba. Közben tudom, hogy a kialakult kötődés ezekhez a helyekhez, dolgokhoz, jelenségekhez egyoldalú marad. Én továbbviszem magammal mindezt, de nyomot hagyni képtelenség. Nem lehet visszahatni New Yorkra.
Mindenesetre most már elhiszem, hogy itt vagyunk (mert itt vagyunk), és ez határozott előrelépés a téli állapothoz képest, melyről korábban már beszámoltam.
Az emberekben is így gyönyörködöm, távolról, vagy egyenesen hüledezem rajtuk. A tehetségen, a sokféleségen és a végtelen energián, melyet az önkifejezésbe és az ambícióikba ölnek. Őket látva a felhőkarcolók tömegei metaforákká minősülnek át.
A kommunikáció viszont túl felületes ahhoz, hogy akár csak eszembe jusson megszólítani bárkit, kivéve, ha muszáj. Illetve az engem megszólítók sem igényelnek többet egy agyonhasznált fordulatnál, egy könnyed repostnál, ami talán közvetlennek és személyesnek látszik elsőre, de valójában csupa túlzás, felszínesség, csupa tábortűz fölé tartott pillecukor.
Azok maradnak, akikkel a munkám során kapcsolatba kerülök: a kollégák és a vásárlók. Tekintve, hogy mind egy szigorú vallási közösség tagjai, rettentő „különlegesnek” számítok közöttük. Nemcsak arról van szó, hogy egy gój vagyok a haszidok között, de az általuk alkalmazott gójok között is egy fehér, a többinél jobb angolt beszélő, aki nem a takarítónő, nem a bébiszitter, de még csak nem is a nagyanyjuk ápolója. Egy úgynevezett expert vagyok, a totális outsider, akivel nem tudják, hogyan kell bánni pontosan. Vagyis az, ami a többi, de mégsem.
Úgy egy éve indult az amerikai expedíció, amin hullámzó lelkesedéssel veszünk részt. A kiküldetésből még legalább ennyi hátravan a tervek szerint.
Van még idő, de folyton figyelmeztetnem kell magam, hogy nem fogok életem végéig NY-ban élni. Ezt egyrészt azért érdemes szem előtt tartani, mert nem hagyhatom elúszni a lehetőségeimet, másrészt viszont a hétköznapok sűrű egymásutánjában a világ hajlamos erre az örökidegen ultra-ortodox zsidó negyedre szűkülni, melyben élünk, és melynek képtelen jellegzetességeit nem győzöm szokni. A kopaszra nyírt nőket a szintetikus parókákkal, a pajeszcsavargatást, az erőszakos reprodukciós törekvést, a mindenre kiterjedő, szigorú szabálykövetést, a felvilágosulatlanságot, a fekete, fekete, fekete ruhákat…
Kisebbségi vagyok egy másik kisebbség életterében — így könnyű magányosnak lenni egy tízmilliós városban.
Az otthonról irigykedők szerintem nem veszik számításba a heti hat munkanapot, az illegális státuszt, és az egész itt-tartózkodásunk átmeneti jellegét, pedig a levonható következtetések jócskán megritkítanák az illúzióikat. Nem járok Broadway-előadásokra, se a Metropolitan Operába, nem reggelizek a Starbucksban, nem intek le taxikat, nem vásárolok az Ötödik sugárúton, és nem sétáltatok kutyát a Central Parkban (pláne nem kettőt ugyanabból a fajtából, ahogy itt dívik). Nem lakom harmincvalahányadik emeleti lakásban. Ami azt illeti, konkrétan a földszint alatt lakom, egy kis szuterénben. Egyetlen, 40×80cm-es ablakunkon éppen annyi fény szűrődik be, hogy életben tartsa a szobanövényünket.