Bálintnak
„Emlékszem, emlékszem, nem tudom mire.”
(Szép Ernő)
Nem emlékszik, mondja Szeléna, nem emlékszik, honnan űzték ide, ahol folyton elveszíti az egyensúlyát, elesik a kertben, összetörik a kezében a hosszú vizespohár. A betonjárdán, akár a tenyerén, horzsolásnyomok.
A Nap perzseli a tájat, mint Szeléna hosszú szempilláit öngyújtójának magas lángja. Erőteljes az égett szempillaszag, törékeny anyaga porzik Szeléna ujjai között. Csupa rom. Csupa rom volt a vágya. Itt minden csupa rom. A Rom.
A tévé azt károgja: „nyár van, forró nyár”. Kitörölhetetlen tetkószintagmák. Mint a „várj reám”, amit egy fiatal lány által felállított mikrofon mögül dúdol egy férfi, a barnán zizegő háttér előtt.
Nem emlékszik rá, honnan, írja Szeverin, de nagyon ismerősnek tűnik neki a lány. Az elmúlt hónapját fejjel lefelé tartó repülésként élte meg. Lehet, hogy onnan ismeri?
Lehet, az űrből? De nem. Rosszul fejezte ki magát. Reggel, félálomban, szokása az ilyesmi. Mostanában sok olyan véletlenszerű dolog történt vele, ahol a matematikai véletlen magyarázó ereje kevésnek tűnt.
A rendszer szerint ismerősnek jelölték egymást, de nincs egyetlen közös ismerősük sem. Valami tévedés, lehet, egy akaratlagos tévedés. Kicsit kiábrándító, írja, hogy barátnak jelöl egy kedves lány, aztán pedig kiderül, hogy tévedés az egész. Vagy lehet, hogy ez sorsszerű?
Holnap az holnap, vagy ma? Nem emlékszenek. Minden fényes, csillogó, Szelénát hosszú ezüst fülbevalója díszíti, ritmikusan konganak, mint a harangok. Szeverin, Szeverin várja ott. Szeverin beszéljen egy kicsit, Szeléna beszéljen egy kicsit. Molyhos bűnök teszik, hogy Szeléna köteles fényes bőrét viselni a sötétben, hogy Szeverin, Szeverin csókolja, ettől elveszítse az egyensúlyát, elengedje az övét, meghajlítsa térdeit.
Az ágyon, akár Szeléna térdén, apróbb horzsolásnyomok. Édeskevés. De a kevés is jobb, mint a semmi se. Inkább ne legyen semmi, mondja Szeléna. Vagy Szeverin? Az élettel tudni kell bánni, de Szeléna nem tud. Elfelejtette. Szeverin hallgat. Kár, hogy mindketten hűtlenek. Lehetnének ortodoxabbak.
Nem emlékeznek, honnan űzték ide őket. Szeléna megpróbál az asztal alá állni, de nem sikerül. A padlócsempében, mint egy kopott tükörben, látja, hogy megint elveszítette az egyensúlyát. Szeverin hallgat, vagy kéri a napszemüvegét? Már nincs szüksége rá, kinn egyre halványulnak a fények, jövő héttől pedig még északiasabbá is válnak.