Az ózdi hűtőkürtő szürke krátere látszik az alkotóház ablakából. Mintha fantázia szülte volna, súlyos égbe emel. Belefestették a betonóriást a város gazos utcájába, árva pipacs, parlagfű, ecetfa bújik köré és folyton le szeretne nyelni — piros és neonsárga kurvák lófrálnak kicsípve, körbeérik, látom, mikor kihajolok az ablakon. Lépked a ridikül, kopog a köröm a cigarettán. Tavalyi karácsonyi díszek fehér sziluettje mögött lebeg a gyár egyik utolsó, lebontatlan egysége, az elveszettség kéménye ez az óriás.
Egész Hétes telep beszorult ide, a házba. Falakon lóg a telepi élet, marionettek, üzenetek a gettóból jelenről — jövőnek. Virágok, műtoboz, ceruzahegyező, lánc krepp papírból. Színes sorakozó. Tánc, lebegés, foci. De mindez fegyelmezett — sok óra és napi munka, ügyes kezek, akarat, kitörési vágy: fantáziakrétával rajzolták tele a falat.
Vasgyár, szomorú, repedt, réti rozsda — az ablak mögé űzve. Nem engedjük be a házba. Jó!
Reggel van, nemrég keltünk. Mosogatom a tegnapi kávéscsészéket és a tálcán várat építek belőle. Fényt kap, világítanak a porcelán élek, na, ez akkor a fényképészeti pillanat. A csatornaszag miatt úgyis ki kell nyitnom az ablakot. Nem működik a lefolyó. A telepen is gond van a fürdőházzal. Kriszta intézkedik. Feszültséget kezel, így mondja, felveszi a napszemüvegét és rágyújt, kisétál hozzájuk. Csak néha kiabálnak.
Ma rántott hús lesz, ötven darab. Bográcsban francia saláta. Egy óra múlva körbenézek, jé, ma mindenki mosolyog, biztosan a rántott hús teszi. Konzervet bontogatunk. Kisúrolom a lábast. És egérke is lesz, maradék panírból. Nem pazarolunk, hamishús, mondja a szakácsunk. Meglátod, milyen finom, meg cigánykenyér, na, azt kóstold meg, majd csinálok neked, megtanítalak. Közben becukrozza a tejfölt. Nem tanárnak jöttem, hanem tanulni, a Hétesen csak tanulni lehet. Megjönnek az önkéntesek a délelőtti foglalkozásról, ebédelünk.
A Van Helyed táborában felolvasást tartottunk tegnap. A végén a lángvágó is szóba került, az elmaradó fizetségek, a bontandó épületek az országban, mert építés nincs, csak elbontás. Munkanélküliség, áram, áramszámla, a víz és az elzárt csapok. Tűz a nap a telepen, jövés-menés, izgágaság a gyerekek körében, ha megérkezik az alapítványi busz. Minden önkéntes fülén gyerek lóg, vagy kettő, vagy három, vagy tíz. Mindenfélét mutogatnak.
Te is önkéntes vagy? Aha. Akkor jó, a segélyest nem szeretem. Gyere, csináld meg a fűzésemet. Megmutatom, és utána egyedül fonod. Tartsd ide az ujjad. Jó, de nem tudom. Mindjárt, nézd, már tudod. Nem tudom, érted. Na, add má’. Dehogynem. Aha. Nézd! Szép lett.
Nézzük meg a focit! Mi vertük meg a Bagot. Nem fordítva? Hétes volt a jobb, hiába fújt a bíró, pedig nem is csináltam semmit. Ja, persze.
Jössz a Magasztárra? Persze. Mit fogtok táncolni? Cigányt. Hozol valamit? Hozok, de titok. Tudod, mi a titok? Igen, amit soha nem szabad elmondani. Akkor titkot hozok, jó? Pszt…
Gyere jövőre is. Megígérem. Nem mondom el senkinek. Biszti?
