
Ma Yunról a hazáján kívül nem sokan tudják, hogy kicsoda, hiába produkálta a történelem talán legmagasabb IPO-napi áremelkedését. Arról van szó, hogy a cége részvényeinek árfolyama az Initial Public Offering, vagyis az elsődleges nyilvános forgalomba hozatal során egy nap alatt harminchat százalékot emelkedett. (A Facebook esetében ugyanez az érték 0,6% százalék volt.) Aki tehát a bevezetési áron vett mondjuk kétszázötven millió forintért a netes kereskedőcég papírjaiból, az estére dollármilliomos lett, pedig reggel még messze volt tőle.

Úgy gondolom, hogy mind Krasznahorkai László prózája, mind Peter Greenaway filmművészete tartalmaz olyan alkotásokat, amelyek célja a keleti kultúra megjelenítése és megértése. Azért érzem kettejüket különösen jó példáknak egy olyasfajta komparatisztikai kutatásnak a témájaként, amely különböző kultúrák („Nyugat” és „Távol-Kelet”), médiumok (irodalom és film) közötti határterületek metszéspontjait vizsgálja, mert egyrészt mindketten érdekeltek a textualitás és vizualitás kölcsönviszonyaiban (közismert Krasznahorkai közös munkája Tarr Béla filmrendezővel, a Kárhozattól kezdve egészen A torinói lóig), Greenaway filmjei pedig többször nyúlnak innovatív módon irodalmi témákhoz (Prospero könyvei; Párnakönyv). Másrészt mindkettejükre nagy hatást gyakorolt a japán kultúra és irodalom, s erről a hatásról Krasznahorkai Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó (2003) című könyve, illetve Greenaway Párnakönyv (1996) című filmje tesz a leginkább tanúbizonyságot.

Bartók regényhármasának újabb, A nyúl éve címet viselő epizódja következetesen igazodik az apróbb hiányosságai ellenére is egyedülállóan izgalmas és innovatív első kötet fentebb vázolt markáns ars poeticájához, miközben kisebb perspektívaváltásokat és hangsúlyeltolásokat is eszközöl az állandó metamorfózis medrében sodródó történetfolyamban. Az egyes események helyszíne mindazonáltal változatlan maradt, még ha a díszleteket jelentősen át is szabta az egyetemes összeomlás: ismét egy alternatív New Yorkban járunk, egy városban, amely állítólag sosem alszik, mégis tele van (darwini) rémálmokkal.

Manapság egyre gyakrabban olvashatjuk a húszas-harmincas éveikben járó szerzők prózaköteteinek fülszövegén a „generációs regény” fordulatot, némelyik (például Inkei Bence Mirelitje) pedig egyenesen „fontos generációs regény”-ként aposztrofálódik, még markánsabban prefigurálva saját olvashatóságát. Bár úgy szokás tartani, hogy a jó regényíró harmincöt felett kezdődik, a Sziránó bizonyos, leginkább a koherenciát érintő törései ellenére is, mint amilyen egy-egy túlzottan is önálló egység (A halál nagy albuma) szerepeltetése a kötetben, többet nyújt egyszerű sztorigyűjteménynél. Márpedig néhány fiatal kritikusnak az utóbbi időkben tett azon reflexióira építve, amelyek az induló író- és költőnemzedék, valamint azok kortárs ítészeinek egymásra találását sürgetik, Nyerges első regénye megtalálta azt a „piaci rést”, melybe illeszkedve egyértelműen többet tesz e generáció egymásra találásért, mint a megszakított Kacsamesék vakuemléke.

Amikor újabb és újabb ismerősökkel vacsorázunk, rendszerint szóba kerül, hogy a sanghaji konyha, ellentétben a kantonival és a szecsuánival, nem csípős, hanem inkább édes, Szecsuánban pedig nincsenek tengeri halak sem az étlapon, mivel a tartomány nagy része olyan messze van bármelyik tengertől, mint Makó Haifától. Ilyenkor aztán mindig kiderül, hogy szeretem a csípőset. És akkor elmondom, hogy Magyarországon, falun, aki nem szereti az erős paprikát, azt nem is tartják igazi férfinak. (Legalábbis az erőspaprika-rajongók nem.)

Mindenképpen szubjektíven nyilatkozz meg a Szöveggyárról, kapom az utasítást. Ahogy igyekszem ennek eleget tenni, az jár a fejemben, mégis hogyan tudnék másként beszélni a táborról, ha nem szubjektíven. Végtére is első lépésemként szolgált az irodalmi életben és végigkísérte, ahogy buta kis kamaszból érett egyetemistává változtam. Sőt utólag, ahogy a Gömbhalmaz kapcsán folyton felemlegetik a tábort, mint a „gömbök” alfáját, főleg rá kellett döbbennem, milyen szerencsés vagyok, hogy részt vehettem ebben a mára, úgy tűnik, fogalommá vált dologban.

Zörög a vonat Miskolcra. A vas-és acélmunkások rég bezárkóztak önmagukba, az Aczél-munkások zakójának árnyéka még a piszoárokra ragadva, de azért minden rendben. Mondhatni. Ongán félreverik a harangot, és a helybéliek helyett most írók futják végig a focipályát meztelenül, mert állítólag az ott helyi szokás, mármint a meztelen futás, az írók annyira nem. Fiataloknak kéne magyarázni a kortárs irodalomról. Unicumok, sörök. Kezdetnek. Ongán elvágják egy kakas nyakát, annyi vér spriccel szét belőle, hogy lekonyul a templomtorony. Most fogok kurvára beégni, meg rajtam keresztül a kortárs magyar irodalom. Unicumok, sörök. A vasútállomáson a csapos szemében egy véres, félrevert szonett.

Első szöveggyáros élményem nagyjából az volt, hogy holmi kíváncsiságból beledugtam az ujjamat egy guminőbe, amelybe tulajdonosa korábban magját ontotta és jól ott is hagyta. Egy ilyen kezdés után csak nem lehet rossz ez a tábor, ugye.

Feltevődik a kérdés, hogyan kerül egy irodalommal kapcsolatos tábor a miskolci vasgyár rozsdarágta maradványai közé. Ahol nincs hangulatos móló, elegáns sétány, csinos dombvidék, vagy folyók találkozása. Peripatetikus oskola létezhet-e az enyészeten?

Ma láttam életem legfurcsább üzletét, Szudzsóban (Suzhou). Falazóelemeket is árultak az utcán — szépen egymásra pakolva, mint kicsit odébb a zöldséget —, a bolt mellett pedig szerszámüzletek sorakoztak. Kétségtelenül a piac barkácsnegyedében jártunk. Az egyik bolt be volt omolva, a roló félig leszakadt. A törmelékhalomban egy faládán ült egy nő, és a járdára terített ponyváról árult főleg különböző ollókat, a manikűrmérettől a kétkezes fémvágóig. De alatta a romok, a feje fölött a roló maradványai és a szmogos égbolt. Amikor mutattam a dán kollégának, nézd csak, Hans, milyen üzlet, szemrebbenés nélkül válaszolta, nem látva a járdaszegély közelében az igazi kínálatot: „Á, itt lehet régi szemetet vásárolni.”