Szilasi László második regényében a Szentek hárfájához hasonlóan magas szintű mesterségbeli tudás mutatkozik meg. Rendkívül átgondolt szerkezettel, cselekménnyel rendelkezik, amelynek távlatait és mélységét az idő- és térkezelés egyedi technikája biztosítja, a kulturális-társadalmi hátteret pedig a plasztikus nyelv által (újra)teremtett város (ezúttal elsősorban Szeged) jelenti. A harmadik híd mind felépítésében, mind a felhasznált műveltséganyag tekintetében kevésbé szövevényes, ezért a „rejtvényfejtő”, filológiai érdeklődéssel a szöveg felé forduló olvasó számára talán kevesebb meglepetést okoz, mint az első könyv. Az ismeretanyag, amelynek a szerző kétségtelenül birtokában van, itt sokkal kevésbé direkt módon jelenik meg, leginkább a miliő megteremtésében, a város és a tér „belakhatóvá tételében” játszik szerepet. Ezúttal nem a történetek és a történelem elbeszélésének poétikai és nyelvi lehetőségei, a tény és a mítosz fogalmának hatóköre, a krimi és általában a regény műfajiságának teherbírása áll a fókuszban. Az új regény tétje az ember egyedi és általános tulajdonságainak, a humán létezés lehetőségeinek a vizsgálata a társadalom peremén élő, hajléktalan csoport hétköznapjainak a bemutatása révén. Szilasi leleménye, teljesítménye abban áll, hogy kikerüli azokat a hagyományos technikákat, amelyek a periférikus (tehát szegény, elnyomott, gyenge, kisebbségi stb.) csoportok óhatatlanul általánosító művészi ábrázolását jellemzik. A moralizáló, az ideológiai, a didaktikus vagy a traumaszöveg jellegű megközelítés távol áll A harmadik híd világától: az elbeszélői és megfigyelői szerepek korlátozása, hierarchizálása mint írói eszköz azt a fontos tapasztalatot közvetíti, hogy különböző távolságokból nézve minden másképp látszik, az értékelés, az ítélet az aktuális értelmező pozíciójától és a vakfoltjaitól függ. Szilasi regénye nemcsak élvezhető és jól megírt, hanem megközelítésmódja okán az irodalmon túli szempontok szerint is figyelemreméltó könyv: a hajléktalanság állapotának differenciáltságát, dinamikus jellegét igyekszik megmutatni, eközben leleplezi, világossá teszi a „megértésére”, koordinálására, rendszerbe terelésére irányuló társadalmi stratégiák visszásságait is.
„Olyan vagyok, akár a rák, oldalazva, hátrafelé haladok.” Michel Foucault-nak ez az 1976-os előadásából kölcsönzött idézete a lábjegyzeteknek azon sorozatából való, amelyek a mű egyik végétől a másikig a haladás és az előre nem látható, rejtőzködő és meglepő dolgok motívumát tárják elénk jellemző módon. Az utazás a Bolondság története első előszavánál kezdődik (amelyet Foucault a második kiadásból már visszavont, ahogy a tenger mossa el a homokban a léptek nyomát): a könyv, magyarázza, „a svéd éjszakában fogant vállalkozás volt, amely a lengyel szabadság makacs napfényében született meg.”
Jászberényi háromféle módon dolgozza fel tapasztalatait — három fokozaton rendezi a káoszt: napi tudósítások, újságcikkek; összefoglaló riportok, beszámolók; novellák formájában.
Szentesi Zsolt új könyvének központi motívuma az otthon alakzata, amelyhez a harmónia, a belső béke (7) képzetei mellett elsősorban a megértés ontológiai aktusa kapcsolódik, hiszen „az otthon-levéshez segíthet hozzá bennünket a művészet örök, s egyúttal az egyetemesebb létdimenziók megismerhetőségével is kecsegtető, kimeríthetetlen gazdagságú univerzuma” (7). Nyilván a művészet, elsősorban az irodalom nyújtotta „otthon-levés”-ben való elmerüléshez szükségeltetik Szentesi szerint a megértés hermeneutikai folyamata — amely fogalom már a szerző 2006-os Esztétikum — megértés — irodalom című könyvében is kiemelt szerepet kapott —, hiszen a művészet befogadásának modernitástól datálható problematizálódása az otthont „ismeretlenné” tette (8), tehát, használva Freud szójátékát, az otthonos (heimlich) egyre inkább kísértetiessé vált (unheimlich). A kötet célja pedig bevallottan a következő: az „»ismeretlen otthon« (újra) ismerőssé tevéséhez szeretne a maga módján és eszközeivel segítséget nyújtani.” (8) A szerző számot vet azonban azzal, hogy ez az ismeretlenség (vagy kísértetiesség) sohasem oszlatható el teljesen, hiszen „soha nincs, nem készíthető tökéletes műelemzés” (8, vö. 33), azonban az irodalomtudomány képes arra, hogy egy-egy vezérfonalat adjon az olvasó kezébe, hogy kialakíthassa a saját értelmezését, „belakhassa” a szöveget.
Egy nagyon fiatal prózaíró esetében talán nem kötelező elvárni a kritikustól, hogy a novellakötete kapcsán az egész, háromszor öt darabból álló elbeszélésfüzért egyforma szigorúsággal ítélje meg. Különösen, ha már az első novella is (Csendélet a bányatónál) az egyik leghibátlanabb, legtökéletesebb mesterségbeli tudással megalkotott kortárs írásnak tetszik. Ebben az életképben, ahol az emberi létezés végső abszurduma tisztára csiszolt gyémántként ragyog föl minden mondatban, a legközönségesebb, a művészetet ma is eleven forrásként tápláló közvetlenség és egyszerűség, a tragédia kínálja magát.
Varga Ágota 2009-es, Aczél Györgyről szóló dokumentumfilmje nem volt előzmény nélküli a rendező pályáján: Leszármazottak című munkája Endre László fiát és unokáit mutatta be. A bűnösök, hatalmasok utódainak megszólaltatása egyébként is jellemző technikája a múltfeldolgozásnak: néhány éve készült portréműsor Horváth Márton gyerekeivel, efféle alaptapasztalatokból fakadhatott meg Révai Gábor memoárja is, a Bemutatkozásaim története, január óta fut az On The Spot legújabb szezonja Diktátorok gyermekei címmel, az idei Élet Menetén pedig német nácik unokái kértek bocsánatot.
Hol olvastam a sír szélén állók apokalipszisének azt a részletét, amely leírja, hogy abban a bizonyos a gázkamrában, két ujjnyira a halált hozó gáz zuhanyrózsájától némelyek a falra másztak, körmeikkel a vasbetont kaparva, hogy még ma is látszik körmeik nyoma, míg mások utoljára kiürítették beleket, ismét mások még egy utolsó, tragikus nemi aktusba kezdtek? A pusztulás előtt, a semmi tőszomszédságában az emberek elkeseredetten viselkednek, elszabadul az őrület, a testi hisztériák diadalmaskodnak. Ez a tanulsága az Érosz és Thanatosz viszonyát ábrázoló festményeknek vagy allegóriáknak is. Mi lehet az oka, hogy az emberek olyan kevéssé vannak tudatában a ténynek, hogy néhány másodperc vagy évtized múltán, az örökkévalóság szempontjából ez már mindegy, mindannyian halálra vannak ítélve és ennek tudatában kell élniük?
Az eddig két novelláskötettel jelentkező Centauri első regénye, a Jégvágó a tavalyi év végi, karácsonyi hullámmal érkezett, s rövid időn belül titkos befutója lett az évértékelő listáknak. Az azóta eltelt időben pedig szép számmal jelentek meg a többnyire pozitív kritikák, sőt újfent élénk vitákat is generált a közösségi oldalakon, amire a szerzővel készített interjúk is ráerősítettek. Szerencsére jelen esetben a szerzői rébusz feloldása helyett már inkább a szövegről szóltak ezek a párbeszédek.
Az eleddig novellistaként ismert Centauri Jégvágó című regényének főszereplője, a San Franciscóban élő Dan Coolbirth egy véletlen gyilkosságot követő irodalmi road movie után, jóval a könyv felén túl, valahol a klasszikus aranymetszés környékén kerül az addig megszokott világának és életének a peremére, majd azon is túlra. Ugyanis távoli rejtekhelyén, nagyapja egykori montanai házában megismerkedik egy elmegyógyintézetbeli indiánlánnyal, a csodálatos Téával, aki szépen-fokozatosan átvezeti őt az amerikai civilizáció hétköznapi valóságából az amerikai ősvadon misztikus valóságába, többek között egy hatalmas grizzlymedve közvetlen közelébe, és legvégül a jégbe fagyott Flathed-tó mélyére. Ami elvileg a halált jelenti.
Van egy magyarul publikáló magyar író, aki több mint három és fél évtizede Németországban él. Soha nem akart csoportokhoz, írói társaságokhoz, szekértáborokhoz tartozni, „alkatilag kívülállónak” vallja magát, sőt ahogy mondja: „nem szeretem a fizikai jelenlétemet igénylő nyilvánosság semmilyen formáját, és mindig is idegenkedtem hasonszőrű emberekből álló, szervezett csoportoktól.” 10 művel rendelkező szerző, aki viszonylag kevéssé ismert, vagy legalábbis kevéssé emlegetett alkotó. E tíz műből hat olvasható könyvformátumban, három az író internetes honlapján érhető el (ebből kettő ott is csak részleteiben), egy pedig ott sem. Egy — a számokat tekintve — viszonylag termékenyebbnek tűnő szerző, aki 30 éves kora óta ír, de első könyve kiadásakor 41 éves, s mikor a második napvilágot lát, már csaknem 50. Akinek több nyelvre is lefordították egyik könyvét (Nyolc perc) 2007-es megjelenése óta. Ő Farkas Péter.
