Kategória Kritika–Esszé

Menyhért Anna és Borgos Anna könyvheti könyvei műfajilag és témaválasztás tekintetében is eltérnek egymástól. Míg a Női irodalmi hagyomány című nagy ívű monográfia nem kevesebbre vállalkozik, mint konvencionális irodalomszemléletünk, az irodalomról alkotott definícióink felforgatására egy komplexebb szempontrendszerű, a női írók szövegeit is legitimáló történetiség és kánonképzés jegyében, addig a Nemek között. Nőtörténet, szexualitástörténet olyan tanulmányok, kritikák, recenziók gyűjteménye, amelyek a nőiség és általában a nemiség néhány társadalmi, pszichológiai, biológiai, orvosi, sőt az alkotásban megnyilvánuló vetületét, valamint az ebből adódó dilemmákat, konfliktusokat, (identitás)válságot igyekeznek bemutatni. A két kötetet az eltérő fókusz ellenére mégis egymás mellé helyezi a „női” (hagyomány illetve történet) fogalmának címbeli alkalmazása. Közvetve mindkét esetben kérdés, hogy milyen fogalmi és diszkurzív keretek mentén értelmezhető a „nő”, a „nőiség”. Menyhért és Borgos kutatói attitűdjére egyaránt jellemző a speciálisan női tapasztalatok, kulturális kódok előfeltételezése, és egy olyan értelmezői stratégia működtetése, amely kiemelten reflektál a (biológiai és/vagy társadalmi) „nem” jelentőségére. Ezt leszámítva azonban a két kötetre egészen eltérő kérdésfelvetések, hangsúlyok, tétek, következtetések és módszertan jellemző.

Forró nyári napon, csendes erkélyen ülök Kiss Noémi legújabb könyvével, és zavarban vagyok. A vékonyka kötet lapjain mintha egyetlen hideg, sötét, kórház- és pelenkaszagú téli nap története bontakozna ki, pedig egy gyermekért küzdő nő ikerszülésének előzményei, s az azt követő „első év” sokszínű és -szempontú pillanatképei beszélnek az anyaság zsigeri tapasztalatáról, az anyává születés általában elhallgatandónak tartott fájásairól. Az Ikeranya nagyon személyes szöveg. Nem az ultrahang-felvételeket Facebookon posztoló anyák személyeskedése ez, hanem megtorpantó nyíltság, letehetetlen, sokszor nyomasztó, az olvasó nőiséghez való viszonyának tükröt tartó írás. Különös, hogy halálról, háborúról szóló, vagy más, anyagba zártságunkra ráébresztő történeteket olvasva sokszor könnyebb biztos távolba szublimálni a testi határátlépés kiszolgáltatottságát; az Ikeranya prózája azonban olyan idegen-ismerős tartományba visz, ahol nem maradhatok csak kritikus olvasó, olvasó kritikus. Gyermek leszek, gyermektelen nő, még-nem-anya, már-keresztanya, miközben valami szorongással vegyes csodálattal tölt el, ahogy a kötet fülszövegének szavaival „Az én és a te mellett kozmikus-banális módon megszületik a mi.”

Lia és Jane finnugor rokonok, két regény főszereplői. Összetörtek a szerelemben. A (nyelv)rokonságból ugyan csak a magukhoz vett mindennapi alkoholadag és a gyilkossági hajlam marad, időközben mégis kiderül, hogy motivációjukban igen sok a hasonlóság. Mindkét könyv tragikus véget ér, Lia szerelme, Lili, és Jane szerelme, Kormi meghal. Hogy miért és hogyan, és milyen volt a viszonyuk az elbeszélőhöz, azt próbálja meg rekonstruálni mindkét mű. Neurotikus nőkről olvasunk, akiknek nagyjából egyezik a szocializációjuk, harmincas éveik elején járnak, nagyvárosban élnek, a melegek kiszolgáltatott, ugyanakkor kegyetlen világában sodródnak szerelmek, lakások és munkahelyek közt. A séma ugyanaz: tragikus női kiszolgáltatottság, pikírt humorral és eleven dialógusokkal. Furcsán kifelejtődik a társadalom másik fele: a férfiak szóhoz sem jutnak, nem tényezők, még mellékszerep sem jutott nekik. Nők egymás közt, ruhák, bugyik, melltartók és fürdőkádak díszletébe bújva. A végén nincs megoldás, csak a beletörődés, ez elég szánalmas és figyelemfelkeltő egyszerre.

Tallér Edina könyvének elsőre szembetűnő vonása a sajátságos műfajmegjelölés: a Lehetek én is „panelregény”. A speciális megnevezés igényét nem csupán az látszik indokolni, hogy a kötet valahol félúton van a novelláskötet és a regény között, hanem az is, hogy olyan mikrovilágot teremt, amelyben a naplószerű beszédmód uralkodik, vagyis hangsúlyozottan személyes, egyszeri és megismételhetetlen élmények közzétételéről van szó.

Esterházy Péter új könyvének két utolsó oldala van; az egyikből arról értesülhetünk, hogy „Apánk, Nyáry Pál” mentéjéből (vagy zakójából) sok évvel halála után gyűrt papiros kerül elő, azon pedig — mint halálon túli üzenet, parainesis, intés, bátorítás, buzdítás —, az olvasható: „Örülni.”; a másikon egy álom leírását találjuk, melyben az Égi Atya/Édesapám a gutaütött Bölcs András képében jelenik meg, akinek szemében „végtelen szomorúság” ül: „Mintha a bajok mögött volna egy nagyobb baj. Te vagy ez a baj, Uram, motyogtam a felelőtlenség félálmában reggel. Te, a szomorú Isten.”, és aki azután eltűnik a ködben.

A Moll egy velőig konzervatív beszélőt épít fel, aki rendre szembesíti a mai méltatlan állapotokat egy valamikori, elmúlt aranykor szépségével és dicsőségével. A kötet száz árnyalatát mutatja ennek a problémának, éppen ezért nem szerencsés, hogy rögtön az első versben a „haldokló Európa” gondolatával kell találkozunk. Ez túlságosan ismerős a napilapok címlapjáról — és bár a vers a politikai szlogeneknél sokkal árnyaltabban, mélyebben és távlatosabban fogalmaz, mégis elkedvetlenít. Ráadásul az első sorok is: „Krisztus bevonult egyszer Brüsszelbe, / De Brüsszel azóta kivonult belőle” hamarabb juttatják eszünkbe is az uniós alkotmány körüli vitát, mármint hogy szerepeljenek-e abban Európa keresztény gyökerei vagy sem, mint James Ensor nevezetes festményét.

Megy a világ. A „hova?” irreleváns kérdés. Krasznahorkai szövegeinek világában sokszor van lényegi szerepe a mozgásnak, de soha nincs a mozgás céljának. A világ megy, úgy, ahogy azt szoktuk mondani: a világ van. Irány és sebesség: ezek lényegesek, kezdő és végpont: ezek nem.

Székely Csaba drámatrilógiájának egyik fontos írói programpontja a napjaink Erdélyéről és erdélyi lakosságáról élő sztereotípiák koncepciózus lebontása. A Bányavidék első darabjának (Bányavirág) főszereplője például csakis a községbe látogató anyaországi televíziós riporterek kedvéért veszi fel székelyharisnyáját és mondja bele a kamerába a dimbes-dombos erdélyi romantikáról szóló maszlagját; a székely furfangot emlegető történetek cáfolataként a Bányavakságban a román rendőr ver át mindenkit, amiért végül az életével kell fizetnie; a Bányavíz perverz papja pedig hiába prédikál a helyi magyar kisebbséget összetartó szolidaritásról, ha azt éppen ő maga gyakorolja a legkevésbé. Súlyos vádakat fogalmaznak meg Székely Csaba kamaradarabjai, azt azonban túlzás lenne állítanunk, hogy az olvasó/néző komolyabb leleplezés szemtanújává válhat általuk: annak feltételezése ugyanis, hogy a határon inneni és túli lakosság még ma is egységesen valamiféle megtestesült népmeseként tekint Erdélyre, ugyanúgy túlzott sarkításnak tűnik, mint maguk a művekben pellengérre állított hamis sztereotípiák. E berögződések némelyike azonban érdekes módon éppen hogy alátámasztást nyer a drámákban: a prototipikus erdélyi magyar férfi kapcsán gyakran emlegetett pálinkásüveg például legalább olyan meghatározó szerepet tölt be mindhárom mű színpadképének kialakításában, mint az asztal vagy a székek. A szerző tehát vállaltan egyoldalú, szigorúan a bemutatott szűk közösség gyarlóságait analizáló látleletet tár elénk a Bányavidékben, amivel azonban nemcsak ennek az elképzelt szűk közösségnek a defektusaira próbálja felhívni a befogadó figyelmét — nagyon is létező társadalmi folyamatok tragikus karikatúráját igyekszik lefesteni általa.