Kierkegaard

A historizmus és az evolucionizmus — a XIX. század e két hagyatéka a XX. és a XXI. századra — alaposan bevéste a kései emberek tudatába a fanyar meggyőződést, hogy minden gondolat korának terméke. Aki ezt elfogadja, a látszat szerint jó üzletet köt, mert a historizmus megszabadítja az egyént a philosophia perennis [örök filozófia — a ford.] tetemes súlyától és felkínálja neki az esélyt, hogy könnyebb poggyásszal lábalhat át az irdatlan időn. Elég, ha a fejlődés élére áll valaki, hogy fájdalmasan élje át a relativizmus hátrányát, vagyis a saját pótolhatóságát. A történeti gondolkodás az abszolút, ám csalóka szuverenitást akarja felváltani — amelyet a metafizika teljesített— a gondolkodás relatív szuverenitásával — amely csak a fejlett tudatú ember birtoka lehet. Ám Kierkegaard-tól megtanulhatjuk, hogy a historizmus amolyan trükk csupán, hogy féláron érhessük el a metafizika utáni álláspontot. Mert Kierkegaard szerint a radikális gondolkodás nem korának gyermeke. Hanem korához intézett vallomás.