A historizmus és az evolucionizmus — a XIX. század e két hagyatéka a XX. és a XXI. századra — alaposan bevéste a kései emberek tudatába a fanyar meggyőződést, hogy minden gondolat korának terméke. Aki ezt elfogadja, a látszat szerint jó üzletet köt, mert a historizmus megszabadítja az egyént a philosophia perennis [örök filozófia — a ford.] tetemes súlyától és felkínálja neki az esélyt, hogy könnyebb poggyásszal lábalhat át az irdatlan időn. Elég, ha a fejlődés élére áll valaki, hogy fájdalmasan élje át a relativizmus hátrányát, vagyis a saját pótolhatóságát. A történeti gondolkodás az abszolút, ám csalóka szuverenitást akarja felváltani — amelyet a metafizika teljesített— a gondolkodás relatív szuverenitásával — amely csak a fejlett tudatú ember birtoka lehet. Ám Kierkegaard-tól megtanulhatjuk, hogy a historizmus amolyan trükk csupán, hogy féláron érhessük el a metafizika utáni álláspontot. Mert Kierkegaard szerint a radikális gondolkodás nem korának gyermeke. Hanem korához intézett vallomás.
Németországban a filozófiát már a XIX. század eleje óta két funkciós szerep vagy karakterarculat jellemezte: egyfelől ott voltak az egyetemi tanárok, másfelől a szabad írók. A német idealizmussal valóságos professzorcsillagok népesítették be a nagy elmélet egét; elhivatalnokosott idealisták pecsételték meg a kései feudális államban a trón és a filozófia kétes egységét. A Kant, Fichte és Hegel rangú gondolkodókkal a filozófiai tisztviselő típusa előkelő magasságokba emelkedett a tudósok res publicájában. Schelling gnoszticizáló elmélet-hercegsége szolgáltatta a modellt a kései katedrapróféták uralmához. Ehhez képest éles tipológiai és eszmei-ökológiai ellentétben fejlesztették ki a filozófiai írók a március utáni időben és a Vilmosok korában új stratégiáikat, amelyeket a közönségükkel alkotott irodalmi és politikai egység jellemzett a kortársi eszmék piacán. Schopenhauer, Stirner, Marx és Nietzsche szabad íróként mindent elkövettek, hogy túlszárnyalják szerzői filozófiáikkal a professzorokat.
Sloterdijk úr, Ön fél a haláltól?
Igen, félek, éspedig azért, mert egész korán a közelébe kerültem, sőt bizonyos értelemben tőle származom. Ha nem volna fogalmam róla, talán úgy viselkednék, mint La Palissse, a francia kapitány, akit Albert Camus említ A Sziszifusz mítoszában. Ez a katonai vezető rettenthetetlenségéről volt híres, pontosabban szólva arról, hogy gondolatok nélkül élt. A dal, amelyet katonái költöttek róla, így kezdődik: „A halála előtt negyed órával még élt.” Filozófiai szempontból ez érdekes helyzetet juttat kifejezésre: Van olyan élet, amelyre a halál előzetesen nem vet árnyékot.
Nietzsche ellenségei és barátai egyetértenek abban, hogy műve egyfajta művész-metafizikaként határozható meg: egyként elismerik, hogy esetében az esztétikai világszemlélet kultúrtörténeti fordulópontjáról van szó. Ám mindkét félnek nehezére esik azon kérdés megválaszolása, honnan kapja evolúciós súlyát ez a titokzatos, dicsőítésektől és fenntartásoktól terhes esztétikai világszemlélet.
Schopenhauer az elsőrendű gondolkodók között az első, aki a nyugati ész egyházából kilépett. Marx és az ifjú hegeliánusok mellett ő volt az a filozófus, aki a leggyökeresebb módon hajtotta végre a XIX. századi gondolkodás forradalmi szétzúzását. Nála kezdődik a jó alap hosszú haláltusája. Határozottan intett búcsút a görög és a zsidó-keresztény teológiának. A legfontosabb nála már nem egy isteni, értelmes-igazságos szellemi lény jelenvalósága. Akaratról szóló tanával a világ alapjának elmélete a jámbor racionalizmusról, amely Platón idejétől kezdve érvényben volt, áttér az aracionalitás [sic!] iszonyattal és csodálkozással megélt elismerésére.
A marxista interpretációs diktatúrák sok országban dúló politikai-gazdasági vitái után — amelyek egyébiránt azzal az igénnyel léptek elő, hogy egy második világot alkotnak — fölmerül a kérdés, hogy voltaképpen hány olvasója is volt Marxnak és köztük ugyan hányan voltak igazán jó olvasók?
A Foucault-jelenség annyiban hasonlít a Nietzsche-jelenségre, amennyiben mindkettejük kvázi-platonikus szenvedélye Platón-ellenes gyakorlatokba torkollott. A foucault-i gondolkodás, amely olyan határozottan fordított hátat a rejtőzködő különösség minden illúziójának az értelem egységében, büszkén mutatott rá azokra a jellegzetességekre, amelyeknek köszönhetően kialakulása során eljutott a meggyőződéshez és folyamatosan a gondolkodás tetőpontján volt képes működni: mindez a hiteles vallomásnak megfelelően abban az időben történik, amikor Nietzsche, Blanchot és Bataille már korszakot alkottak. E szerzők, e művek, ez az egész előretörés Foucault számára egy kortársi érzékenység biztosítéka, amely utat nyitott a határok kitágítása mámorának csakúgy, mint a kifinomult elemzésnek.
