A tegnap egy felolvasóesten házigazdaként azt mondtam, hogy nem aggódom az irodalom jövőjéért. Ezt el szeretném mondani itt is. De előbb elmondom, hogy nagyon nehéz volt az idei Deákpoézisen zsűritagnak lenni. Kiválasztani a harminc meghívottat még gyerekjáték volt, mert legtöbben egy elég egyértelmű színvonalat képviseltek. Szóval jók vagytok, nem vitás. Kiválasztani az első tízet már igen nehezen ment, és részemről azt is elmondom, hogy van köztetek kb. 13, akiknek szívem szerint mind odaadtam volna az első díjat. Ahogy az Oscar-díjátadón mondani szokás, itt nincsenek győztesek és vesztesek, aki itt van, az mind nyertesnek érezheti magát.
Jó dolog díjat kapni, jó díjazni, mégsem ebben látom összejövetelünk fő értelmét. De még csak nem is abban, amit mi, zsűritagok tudunk Önöknek, pályázóknak a személyes konzultációk során mondani. Hanem abban, hogy egymást megismerhetik, egymástól tanulhatnak, jó esetben nemcsak most, hanem a későbbiekben is. Arra buzdítom ezért Önöket, kedves versírók, hogy olvassák, próbálják megérteni és bírálják egymást, cseréljenek levelezési címet, maradjanak kapcsolatban; és kívánom, hogy az utóbb talán majd jelentősnek bizonyuló miskolci élményekkel a hátuk mögött örömmel üdvözölhessék egymást azok, akik Önök közül összetalálkoznak Sárváron, a néhány nap múlva kezdődő ottani diákíró-találkozón.
Egy pszichiátriai értekezés szerint a homoszexuálisok gyakran lesznek öngyilkosok. „Gyakran” — ez lenyűgöz. Magas, vékony és sápadt fiúkat képzelek magam elé, akik képtelenek átlépni a másik nem küszöbét. Egész életükben szemeznek a halállal és végül nagy robajjal vágják be maguk mögött az élet ajtaját, és ez természetesen jól felidegesíti a szomszédokat is. Egy ellentétes nemű pár helyett a halállal lépnek házasságra. A másik oldalt választják a másik nem helyett. De teljesen meghalni ugyanúgy képtelenek, mint valójában élni. Ebben a nevetséges játékban a homoszexuálisok és az öngyilkosság kölcsönösen elvesztik hitelüket.
Ha fellapozzuk az utóbbi időben megjelent kritikagyűjteményeket (például Gaborják Ádámét, Lengyel Imre Zsoltét, Boldog Zoltánét), láthatjuk, hogy a magyar (irodalom)kritika annak ellenére állít elő jelentős teljesítményeket, hogy ezeknek a szövegeknek egyre szűkülő térben, egyre lanyhuló érdeklődés mellett kell teljesíteniük. Visszatérő panasz a napilapok kritikarovatainak eltűnése, ami inkább csak könnyen megérthető eredménye annak a folyamatnak, amelynek során a „létezett” szocializmus egykori eltagadhatatlan vívmányaként megkonsturált „általános műveltség” elvárásrendszeréből kikopik az olvasás és az olvasottakra való nyilvános reflektálás intézménye.
Mit érhet a táncról olyan ember véleménye, aki nem táncol? Meg kell hallgatni e témáról a véleményét, annak, akinek nehézkes, esetlen, ügyetlen a teste, de legalább is alkalmatlan a táncra? Mert nem táncolok, sem így, sem úgy, mármint ahogy ezt a művészetek rendszere érti: sem szórakozásból, sem pedig a plasztikus művészetek meghatározása szerint. És ugyan miért nem? Talán, és ebben esetleg tévedek, azért mert azt hiszem, a tánc túl sok erőfeszítést, munkát, fájdalmat követel. Sőt talán még szenvedést is. Ezért soha egyetlen egy táncost sem látok anélkül, hogy el ne képzelném, hogy a mosoly mögött maszk is lehet, vagy a mosolygó maszk mögött a táncban rejlő nagy munkára ne gondolnék, és sosem feledem a munka etimológiáját, a tripaliumot, amely nem egyéb, mint kínzóeszköz. A pszichoanalízissel szólva persze azt is megkérdezhetnénk, miért is gyűlölöm ennyire a testi erőfeszítést, miért nem akarom elhinni, hogy csak a fájdalom útján juthatok a gyönyörhöz, a kínszenvedés révén a jóléthez. Ha e gondolatmenetet morális és moralizáló terhelés nélkül alkalmazható, akkor túl sok benne a mazochista árnyalat. Márpedig én a kürénéi Arisztipposzt kedvelem, nem pedig Sade-ot, sem Masoch-ot…
A Jane Austen-univerzumból kölcsönzött, teljes anonimitásba burkolózó, szexuálisan túlfűtött hibridek szövevényes regényét (Idegen) követően — melynek alkotóelemei csupán a nemi aktus szimbólumában kimerülő értelmezési réteget tekintve szervesülnek — Nagy Gabriella második prózai kötetének szerkezete a gyógyító emlékezet középpontba állításával válik egységessé.
Egyre inkább úgy tűnik, hogy az utóbbi tíz-egynéhány évben „konszolidálódik” a magyar regény. A prózafordulat nagy formarobbantása, hagyománykritikája, a kilencvenes évek játékossága, áltörténelmi bravúrjai után egyre több egyszerűbb, tán konzervatívabb poétikájú, a történelmi emlékezetet esztétikai tétnek tekintő regény születik. A kilencvenes években keletkezett számos általam kedvelt regény (Márton, Garaczi, Láng, Darvasi, Parti Nagy műveire gondolok elsősorban) még leírható volt az önreflexió, a metafikció, a metaforikusság, az irónia fogalmaival, azonban Oravecz, Spiró, Bodor (Verhovina madarai), Rakovszky, Závada Pál, Tompa Andrea, Borbély Szilárd (Nincstelenek) utóbbi években született regényeinek erősségei nem biztos, hogy megragadhatók pusztán ezekkel a kategóriákkal. Talán az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek poétikai különbségeinek egy része is magyarázható ezzel a hangsúlyváltozással. A múltnak másként van tétje, kevésbé tekinthető szövegjátékok könnyen ironizálható pretextusának, ugyanakkor megmaradt a személyesség, a „szenzibilitás”, és megmaradt a nyelvkritika mint a kommunális ideológiák ellenszere. Újra fontos a történet (de nem lett naiv az elbeszélés), megint érdekesek az elmesélt „dolgok”, helyszínek, történések, nem csak az elbeszélő eljárások eredetisége köti le a figyelmet. A történetmondás él és virul, az elbeszélés nehézségeinek emlegetése viszont közhellyé vált.
Cormac McCarthy alighanem a kortárs irodalom egyik legjelentősebb alkotója. Poétikai eszköztárukat tekintve feltűnően fegyelmezett, takarékos retorikájú, ugyanakkor szimbólumokkal mégis gazdagon átszőtt szövegei olyan nyomasztó, helyenként sokkoló kulturális diagnózisok, amelyek akár bizonyos lételméleti, filozófiai kérdésekre vonatkozó lehangoló válaszokként is felfoghatóak lennének, ha McCarthy prózája éppenséggel nem a kérdés-válasz egymásra következésében rejlő okozatiságot, kommunikációs lehetőséget — s ezzel bármiféle emberi közösség kiépülésének megvalósíthatóságát — törölné ki világának szerkezetéből.
Forgách András új novelláskötetében az elbeszélők mind egy szálig nők. Persze ezt nem nehéz észrevenni, miután az ember a könyv címét elolvasta. Csak az mond ki efféle banalitásokat, akinek a bizalma megingott a nemiségre vonatkozó konvenciókban (vagy a neokon trenddel szemben gondolkodik, érez, olvas, kérdez ott, ahol identitásról illik nyilatkozni). Szóval számomra e kötettel kapcsolatban az az egymillió dolláros kérdés, hogy mitől nők ezek az elbeszélők?
A Hagad Nahash nevű izraeli hip-hop együttes 2004-es albumán szerepel egy szám, amely a Shirat Hasticker (kb. Matricadal) címet viseli. A darab érdekessége, hogy a szöveg az izraeli autók hátulján divatos matricák kiírásaiból áll össze, azaz rövid, frappáns közéleti üzenetek, szellemes kiszólások, valamint konkrét politikai jelszavak egyvelegéből. E feliratok, vagyis a dal sorai, teljesen eltérő nézőpontokat, politikai üzeneteket, vallási és világnézeti attitűdöket közvetítenek, a dalban mégis összekapcsolódnak, rímelnek egymásra, ironikusan ellentétezik egymást. A videoklipben az együttes tagjai az izraeli társadalom különböző rétegeire utaló jelmezekben rappelik a számot: van, aki ultraortodox haredi zsidónak öltözve, egy másik mint rendőr, egy harmadik pedig arabként, és így tovább, jelenetről jelenetre jelmezt váltva, miközben az egyes szereplő által kántált sor nem feltétlenül (sőt általában nem) passzol figurájának társadalmi funkciójához.
