Kategória Kritika–Esszé

Minden történetnek és minden történetmondónak megvannak a maga hősei, az irodalomtörténésznek is. Az alakok némelyike az előtérben áll, főszereplő volta egyértelmű. De vannak titkos hősök is, akikről csupán mellékesen, vagy a kontraszt kedvéért esik szó — ám a figyelmes olvasó számára egyértelmű: szerepük jóval fontosabb a látszatnál. Midőn Gintli Tibor új könyve, az Irodalmi kalandtúra számot ad a magyar irodalmi modernség történetéről, hasonló szereposztással dolgozik. Képzeljünk el egy pillanatképet a szereplőkről. Az előtérben Ady Endre, Babits Mihály és Krúdy Gyula. Némiképp takarásban áll, de azért jól látható Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Radnóti Miklós, Márai Sándor. Végül a háttérben marad Cholnoky Viktor, Cholnoky László. Legalábbis a háttérben kellene maradniuk — de alakjuk mégis kimagaslik. A Cholnokyak a modernség rejtett irányait reprezentálják Gintli számára, ezért válnak irodalomtörténetének titkos hősévé.

Szendi Nóra első regénye olyan természetes olvasmányává válik az embernek, mint amilyen fesztelenül szívnak fel egy-egy csíkkal annak szereplői a hétköznapokban, ennélfogva az egymást követő oldalak a fogyasztót mégis csak egy, a karakterek által is átélt, zabolátlan tripben részesítik, figyelmeztetve ugyanakkor, hogy „nem kell mindig bedőlni a motyónak”.

Péntek Orsolya regénye a zsigerekig hat(ol). Olvasása közben göndörödik a tincs, pirul vagy elsápad a bőr, összehúzódik a méh, ível a csípő, mint ahogy Szterkéé férfikezek és ránehezedő férfisúlyok alatt. A női olvasó érezheti úgy, hogy érzékei, szervei, testrészei — a lábujjaktól a haj választékáig — hozzák létre az olvasatot; a női érzékelés-, tapasztalás- és viselkedésmód olyan elemi erővel árad e műből, mely elsodorja, szinte felülírja az intellektuális befogadás- és megközelítésmód lehetőségét, vagy legalábbis zárójelbe helyezi azt. Pedig tudjuk, hogy mindezt a nyelv teszi, a szavak, a szöveg, a narráció. Mégis. Épp az özönlő nőiség és feminitás miatt vagyok roppant kíváncsi a férfiolvasatokra.

A nálunk 2014 közepén, Németországban 2013-ban megjelent A szörnyeteget felfokozott várakozás előzte meg, s a kritikai reflexió jelentős eseményként méltatja. Cselekménye mintegy folytatja Az egyetlen ember a kontinensen című előző művét, amelyben a női főszereplő még él, ám mégsem az ő problémái s közös életük személyes síkja az ábrázolás közege.

A Szél című verseskönyvben szintén meghatározó az alanyiság, melyet a kortárs költészetben kevésbé preferált módon az önéletrajziság látszatát létrehozó nyelvi megformáltsággal teremt meg. Ez a megoldás szerencsés módon nem jár együtt a lírai én zavaró előtérbe furakodásával, de nem érzékeljük a kortárs irodalmi folyamatok felől meghaladottnak, vagy a választott hagyomány felől epigonnak sem, mely jelleg okán felerősödő (ön)ironikus jelentésáradások felszámolhatnák a szövegek intencionált működésmódját. Kézben tartott, okosan művelt személyességről beszélhetünk a Szél esetében, ami kiegészül egy manapság szintén mellőzött képgazdag, retorikus nyelvvel.

A monográfia műfaj újabban sokat emlegetett és kárhoztatott buktatóival Elek tökéletesen tisztában van, de a valamelyest szerényebb célkitűzésű, többé-kevésbé hagyományos pályarajz kétségtelen szükségességével, erényeivel és hasznával is. Az életrajzi elemeket a nem mellőzhetőkre redukálva beszőtte a főszövegbe (illetve közvetve rábízta a Fényképek-függelék vizuális dokumentumainak és névsorainak tanúságtevésére), a klasszikus, mikrofilológiai mélységű, terjedelmes versanalízisekről pedig jobbára lemondott, bízva abban, hogy ezt a munkát nem kevesen elvégezték már, bátran lehet rájuk és eredményeikre lábjegyzetben hivatkozni. Míg az előbbi döntést a könyv teljességgel igazolja (s Markó életrajza a világhálón és más forrásokban amúgy is jól hozzáférhető), az utóbbi helyenként önkorlátozásnak érződik. Örömmel vettük volna, ha a szerző szélesebbre nyitja műelemzői műhelyének ajtaját: ebből az anyagból a Bookart kiadványa elbírt volna még mintegy húsz-harminc oldal többletet.

Darvasi a Szív Ernő-történetek válogatott, átdolgozott, átírt gyűjteményét ezúttal regény-formaként mutatja föl, és a kötetet nem is Szív Ernő néven jegyzi, hanem a saját nevén. A történetek egyik síkján nyomon követhető, ahogy a kisvárosi lap egykori tárcaírójából sikeres és profi író lesz, (egy alkalommal még össze is tévesztik az ország — meg nem nevezett — legnagyobb írójával), és aki művészetének köszönhetően eljut a nyugati világ legfontosabb központjaiba, olyan magától értetődő természetességgel és ugyanolyan nem múló csodálkozással jár Berlin, Párizs vagy New York utcáin, mint kezdő író korában az akkor még oly feltétlen szeretettel mitizált Szegeden.