A pikareszk regény életigenlése

Az olvasás során gyakran tettem fel magamnak és a regénynek a kérdést: vajon a boldogság mennyire lehet reális létállapot, és mennyiben hozhat létre szöveget? Nem esztétikai paradoxonnal állunk-e szemben? Ha nem, akkor a regény mennyiben mese, mennyiben naiv? Ha nem mese és nem naiv, akkor talán ponyvairodalom?

„— Bemehetek? — kérdeztem a halottat.”

Talán nem helyes eljárás, ha a recenzió szerzője áthágja a műfaj szabályait, és nem tudományos tornagyakorlatait végzi el az elemzés tárgyául szolgáló célköteten, hanem olvasói élményéről ad számot, vallomásos jelleggel, ugyanis a Boldog Észak című, nagy horderejű opusz esetében minden okoskodó fecsegést hiábavalónak érzek (hangom zengő érc és pengő cimbalom stb.).

Hol is kezdjem!

A regényirodalomban nagyon ritka az olyan mű, amelynek a legmélyén nem az ontológiai tragikum gépezete duruzsol (legyen szó akár szatíráról, akár tragédiáról), hanem a derű, az életigenlés.

Az olvasás során gyakran tettem fel magamnak és a regénynek a kérdést: vajon a boldogság mennyire lehet reális létállapot, és mennyiben hozhat létre szöveget? Nem esztétikai paradoxonnal állunk-e szemben? Ha nem, akkor a regény mennyiben mese, mennyiben naiv? Ha nem mese és nem naiv, akkor talán ponyvairodalom?

Egyik sem. A regény alakzatait értelemszerűen nem a boldogság meghatározása, és nem is az ábrázolása hozza létre, hanem a fekete-afrikai főhős pikareszkszerű vándorlása hazájából Franciaországba, majd Norvégiába, ám e vándorlás nem csupán a külvilágban megtett útját jelenti, hanem kalandozását tulajdon belvilágában; a derű az elbeszélő, ebből adódóan tehát az elbeszélés evidenciája.

A regény kialakításának és olvasásbeli alakulásának két fantasztikuma, számtalan erénye mellett, az énelbeszélő kettős jelenléte, valamint az idő távolságainak felszámolása, hogy a nem egészen negyven éves fiatalember múltjának bármely epizódját, történeti szekvenciáját a közvetlen közelmúlt „fél-jelenébe” utalja.

Az énelbeszélő kettős jelenléte alatt azt értem, hogy a szöveg bár megmarad a monologikus belső narráció ismert szabályain belül, ám az idő- és érzékelésbeli közvetlenségével megteremt egy fantom harmadik személyű elbeszélőt az olvasó és a tényleges elbeszélő között, vagyis érzékletének legintimebb leírásaiban is olyan dinstancírozással él, amely nem felfüggeszti a közelség érzetét, hanem beiktat egy külső szemléletbeli lehetőséget. „— Érdekel az állatvilág? — kérdeztem Jon Trygvétől jobb híján, és sután a könyvszekrény felé mutattam.”

A részletes és lelkes pontossággal megalkotott helyzetleírások bekezdéseinek gyakran csak az utolsó tagmondatában értesülünk az elbeszélő diszpozíciójáról, valahogy így: „Gréte lehúzta vastag, egyujjas kesztyűjét, és ko­moly képpel felém nyújtotta finom kis jobb kezét. Lehúz­tam én is a kesztyűt a jobbomról, rásimítottam a tenye­rem a tenyerére. Miközben búcsúzóul kezet ráztunk, el kellett fordulnom, mert könny szökött a szemembe.”

A közvetlen közelmúlt „fél-jelene” azt jelenti, hogy bár a szöveg a beszéd elevenségével rokon, időszerkezete a naplóolvasáskor képződő időre hasonlít, arra a dupla múltra, amely a napló írásakor még közelmúlt volt, a napló elolvasásakor azonban közbeiktatódik az a tetemesebb távolság, amely a napló írása és az olvasás között áll fenn, ám a naplóbejegyzések elevensége éppen ennek a tetemesebb időnek a legyőzésében rejlik, mert a napló olvasásakor a közvetlen közelmúltra, a tíz, húsz, harminc évvel ezelőtti tegnapra emlékezünk; ebben a távlatban az elmúlt napok elevensége már-már a fénykép jelenidejű közvetlenségéhez közelít.

Nos, ezt neveztem a regény másik fantasztikumának, ami összefügg az előzővel. A történet hatalmas méretéből és lendületéből adódóan, közvetlensége ellenére sem engedte meg nekem a belülre helyezkedést: tág befogadói perspektíva kialakítására szólított fel, egy külső nézőpont létrehozására.

Ha a Gulliver utazásai mint pikareszk regény, műfaji sajátosságaiból, vagyis szatirikus jellegéből adódóan elbeszélt történetének eleve a fonákját mutatja meg, akkor a Boldog Észak színére fordítja a pikareszk zsánerét. Kun Árpád regénye ugyanis a legkevésbé sem szatirikus, mégis grandiózus utaztatási regény. Aimének, a névváltoztatott és rejtett identitású afrikai emigránsnak kalandozásai részletes betekintést adnak a benini Cotonou fejlődő gazdaságú társadalmába, és egzotikumként mutatja be a távoli Norvégia klímáját és kultúráját is; mégsem csak a migráció regénye.

A távoli kultúrák szövegvilágon belüli közelítése akaratlanul is problematizálja a gazdagság és a szegénység ellentétét, a tudomány és a mágia kibékíthetetlenségét, az emberélet értékének kultúránkénti különbözőségét. Ez a problematizáció nem öncélú és nem sematikus, szinte csak részeredménye a történetnek, amely sokkal inkább egy különleges ember nagyon is személyes történetének a feldolgozását és megértését tűzi ki céljául, amely felfedezés és múltbeli kutakodás a cselekményt a jövő távoli tájai felé sodorják.

Ez a szöveg első mondata: „Meghaltak sorban nagyapám, apám, anyám.” Ez a személyes múlt feltárásának egyszerű programmegjelölése. A segédápolóként dolgozó cotonou-i fiatalember leereszkedik családi történetének mély katlanjába, hogy körbevilágítson. Egyik legfőbb narratív eszköze: a meghökkentés.

Ahogy a családtörténet részletei kibomlanak az értelme számára, úgy szolgáltatják egyrészről az elhallgatásos technikával létrehozott cselekmény váratlan megértését, és a meglepetést, amely további kihívások leküzdésére ösztönzik az elbeszélőt.

A megértés egyik legfontosabb alakmása: az azonosítás. Aimé, a pikareszkhős tulajdon arcképét véli felfedezni a norvég dongatemplom előtt álló faszoborban, szerelme, a Szinyakov-szindrómás Gréte arcában a kakashalmi öregotthon folyosójának tapétáján megelevenedő lazacok arcát látja ismétlődni, életörömének túláradása pillanatában, mely egybeesik az életében először megélt szerelemérzéssel, azonosul a természettel; álmában átváltozik a Hamuvölgy és Kakashalom között iramló, gyors sodrású folyóvá.

Az életöröm szerves tartozéka az evidenciák elvetése, az örök újra-kérdezés, a rácsodálkozás. A főhős képessége a rácsodálkozásra nem infantilizálja, de aszexualizálja: a test szemléletében a bomlás és enyészet tapasztalata áll, a halál folyamatos közelsége, ám Aimé válasza a halálra nem az iszonyat vagy a rettegés, hanem a preparátori kíváncsiság tiszteletteljes buzgalma, a szelíd érdeklődés, a segítségnyújtás, valamint egy sajátos és kevert hitvallás mágikus létszemlélete.

A regény díszletelemei közül az örökké változékony és mindig megújuló tájat a főhős ugyanazzal a csodálattal szemléli, mint a születésétől fogva enyészetre, bomlásra és rothadásra ítélt emberi testet. Ám a test nem börtön, hanem a szellemek lakóhelye: egy olyan változó szerkezet, amely hordozójának a felfedezésére vár.

A regény számtalan problémát sűrít és mutat meg, ám mind közül az egyik legizgalmasabb: nyelvi apparátusa. Egyszerre képes széles nyelvi regiszterben működni, a szöveg teljes hosszában egységességet mutatva, egyszersmind tematizálni a nyelvbe zártság problematikáját. Az elbeszélés alakulásának egyik termékeny akadálya a pikareszkhős nyelvi korlátja. Noha sok nyelven beszél, a Kakashalmi dialektus megértése nem problémátlan a számára, ezért norvégiai szocializációja is küzdelmes. Ám mint annyi minden, Aimét a nyelvi közeg újszerűsége sem elkülöníti, hanem egy kaland, egy lehetőség kihasználására szólítja fel.

A különleges, mégis egyedi személyiséggel rendelkező pikareszkhős saját történetében, szemléletében és személyében egyszerre hordozza az ősi afrikai vallás mágiával és szellemekkel benépesített univerzumát, valamint a távoli Észak-Európa elidegenedett magányát. Aimé figurájában az otthontalanságérzet valójában egy fel nem ismert otthonosságérzet totális megfelelője, s ennyiben a regény feszültsége nem a főhős lényét számolja fel, hanem a történetét segíti előreiramodni.

Aimé Gulliverhez hasonlóan sehol nincs otthon, és mindenhol kívülálló. Bőrszíne különbözőségével szembesíti. Babaszobába fektetve, vagy betegsége miatt alacsony termetű szerelme otthonában valóságos óriássá változik, ám swifti elődjével szemben Aimé különösségérzetének és otthontalanságának nem számkivetettség a magyarázata, hanem éppen az, hogy mindenhol megtalálja az otthonát, mert a kultúrák kibékíthetetlensége benne mégis békében egyesül (megjegyzem, ahogy az olvasás egységes, áttekinthető élménnyé zsugorodik az emlékezetemben, úgy rémlik, mintha a mágiák valamelyest uralnák a reáliák területét).

A szöveg derűje ebből a közérzetből fakad: mindenhol otthon lenni a világban. Ez teszi a könyvet egzotikussá és a magyar regényirodalomban valamelyest kívülállóvá is. A szöveg derűje; még pontosabban: Legba kifejezéstelen mosolya.

Megjelent a Műút 2014044-es számában