Kategória Kritika–Esszé

Horváth Viktor A vers ellenforradalma című könyvében versgépezetet emleget, legózást ajánl és alkatrészeket. A könyv hangvétele egyszerre jelzi a felszabadító játékjelleget, mozgalmi stichje ugyanakkor mégis vérkomoly. A vers ellenforradalma a szerző definíciója szerint nem leíró verstani munka, hanem átmenet kiáltvány és módszertani segédlet között. Nincs formaelméleti és -történeti áttekintés, megvan viszont a gondolkodásnak és a szövegértékelésnek a kialakítása jól érthető (torna)gyakorlatokon keresztül. Már ebből is jól látszik, hogy Horváth pedagógiai ajánlata az alkotáscentrikusságban áll: mivel az állami intézményrendszer csak a reagálás szakmáját tanítja („a másodlagos jelentések kultuszát”), ezért renoválnunk kell a rendszerszerű írásművelést. „Vegyük vissza az irodalomoktatásba az alkotás-tanítást, illetve írással tanítsuk az irodalmat.”

A Holtverseny nagyon erős szövegemlékeket idéz, mégpedig igencsak intenzíven. És nem tudom, a regény több-e, mint ezeknek a textuális utalásoknak a matematikai összege, sikerül-e az átsajátítás bonyolult poétikai játékát olyan új minőséggé formálnia, amelyben a felhasznált anyaggal szemben nyomban megteremtődnek a távolságtartás autonóm szemantikai mezőket mozgásba hozó mozzanatai.

Az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport munkájának újabb állomásához érkezett A forradalom ígérete? Történelmi és nyelvi események kereszteződései című tanulmánykötettel. A huszonegy tanulmányt felvonultató, több mint ötszáz oldalas könyv szorosan kapcsolódik a két évvel ezelőtt megjelent Esemény — trauma — nyilvánosság kötethez, amennyiben a most megjelent írások is leginkább az esemény — legyen az politikai, nyelvi, képi —, a perfomativitás, a nyilvánosság és a medializáltság törésvonalai mentén szólnak forradalmakról, emberi jogokról, szónoki beszédről, költészetről, regényekről, filmekről. A kiadvány tehát folytatása is egy megkezdett munkának, a korábbitól eltérő és új perspektívákat pedig a forradalom fogalmának beemelése hozza magával.

Horváth Györgyi így két szinten is képes megfogalmazni felszabadító üzenetét: könyve legfontosabb célkitűzése ugyanis mintha az lenne, hogy visszamenőlegesen megerősítse a világot a „politizáló elméletek” szemüvegén keresztül szemlélő társait, akik más, kritikus tömeget el nem érő létszámú kisebbségek elszigeteltségben élő tagjaihoz hasonlóan hajlamosak lehetnek magukra tekinteni szörnyszülöttként, hogy helyzetükben nem egyedül osztoztak, és hogy az egy szélesebb és egy még szélesebb kontextus függvénye volt.

Az elsőkönyves brit szerző, Jessie Burton tavaly bombasikert aratott A babaház úrnője (The Miniaturist) című regényével, mely az idei könyvfesztiválra a Libri Kiadó és a József Attila Kör gondozásában a magyar olvasók számára is elérhetővé vált. A JAK Világirodalmi Sorozata átkerült ugyanis a Libri Kiadóhoz, és a következő két évben ArtPop alcímmel jelenik majd meg Nádor Zsófia és Bárány Tibor szerkesztésében. A sorozatba az új koncepció szerint olyan kortárs világirodalmi regényeket válogatnak be, amelyek „a populáris és a szépirodalom határán mozognak, vagy egyenesen meg is kérdőjelezik e határ létezését”, azaz — Bárány Tibor szavaival — a „fúziós irodalom” képviselői (KönyvesBlog). E szemléleti gazdagságot és széles körű társadalmi-irodalmi párbeszédet feltételező ars poeticának tökéletesen meg is felel A babaház úrnője, mely igencsak népszerűnek mondható: eddig harminc országban adták ki, s a szerző többek között elnyerte vele a Waterstones Book of the Year díját is.

Kritika Bajtai András, Balázs Imre József és Kollár Árpád könyveiről 2015050-es számunkból.

A javarészt naplófeljegyzéseket tartalmazó mű a személyiség egységére, környezetével való viszonyára és a (kertészi) alkotófolyamat sajátosságaira kérdez rá. És meg kell jegyeznünk, hogy a szerkezet, ahogyan ezt teszi, és a válaszutak, amiket azon keresztül felkínál, intellektuálisan mindenképpen izgalmas élményt nyújtanak, sőt nagyon fontos belátásokhoz vezethetnek, ám ezzel együtt A végső kocsma esztétikailag kifogásolható, alapvetően nehézkes olvasmány.