Kőrizs Imre

Az Egy nap élet a kortárs költészet egyik klasszikusa, Kemény Istvánnak pedig alkalmasint egyenesen a legnépszerűbb verse. A harmadik helyen végzett azon a listán, amelyet 2017-ben egy irodalmi folyóirat állított össze huszonkét kritikusnak, szerkesztőnek a legutóbbi harminc év verseire leadott szavazatai alapján.[1] Az első a Hogy elérjek a napsütötte sávig lett Petritől, pályahossznyi előnnyel, több mint kétszer annyi – összesen négyszáztizennyolc – ponttal, mint Parti Nagy Lajostól a másodiknak befutott Rókatárgy alkonyatkor. A Parti Nagy verse által begyűjtött kétszáz és a Kemény-vers száznyolcvanhét pontja közti különbség olyan csekély, hogy alighanem el is olvad, ha tekintetbe vesszük, hogy a szavazást az a Jelenkor szervezte, amely az erős pécsi kötődésű Parti Nagynak, aki egy fontos időszakban a lap szerkesztője is volt, úgyszólván hazai pálya

Kosztolányitól Tandori a Szeptemberi áhitat és a Hajnali részegség legfőbb evidenciáin kívül is több mint húsz verset sorol a félhosszú kategóriába, a bemutatkozó kötetet leszámítva költői pályájának minden szakaszából, még úgy is, hogy a Számadással és a Száz sor a testi szenvedésről  című verssel érthető módon nem foglalkozik, mert az előbbit „inkább hosszú verssel rokon együttesnek”  az utóbbit pedig „dalnak, füzérnek” érzi. A Most elbeszélem azt a hónapot... kezdetű versről, Kosztolányi leghosszabb lírai alkotásáról sem ír, mindössze annyit, hogy hosszú versnek tekinti. Annál érdekesebb, hogy Szép Ernőről írva az Itt volt bent a szívemben című, Kosztolányiénál másfélszer hosszabb versével és a szintén – ha nem is ennyivel – terjedelmesebb Adjátok visszával kapcsolatban megengedőbb: „a félhosszú versek elemei legföljebb bővebben sorjáznak, de – terjedelmük ellenére – vitatható a művek kategóriája”.

Heltai emlékezetét leginkább a színdarabjai tartották fenn, például A néma levente, amely – „Az élet szép, tenéked magyarázzam?” – mintha egy szavakból épült Halászbástya lenne: akár róla is elmondhatta volna Szerb Antal, hogy „giccs, de gyönyörű”. Olykor, bár ma már egyre ritkábban, regényei és novellái is megjelennek, verseit viszont szinte elfelejtették, többnyire ezt az egy strófát idézgetik tőle: „Mert dalaimnak azt a részét, / Mely túlnyomónak mondható, / – Minek tagadjam gyöngeségem – / Kegyedhez írtam, kis Kató.” Ha a Magvető néhány éve nem indítja ismét útjára Tények és tanúk című sorozatát, Heltai 2017 őszén megjelent nagyszerű háborús naplója is bizonyára még sokáig kéziratban maradt volna.