A poézisnek is megvannak a maga ünnepei, dicsőbb, vagy szegényesebb évei. De néhány ilyen vagy olyan év alatt mérhetetlenül sokat fordulhat az iránya, ami olykor eléggé beszámíthatatlan. Kilenc éve, amikor először vettem részt a Deákpoézisen még versenyzőként, igencsak másféle verseket írtunk mi, akkori középiskolások… Másképpen próbáltuk elmondani vagy csak bizonyítani… mit is? — hogy itt vagyunk, frissek és újak, és készen állunk, hogy alakítgassuk azt a medret, amelyben hömpölyög a korszellem, illetve a kor irodalmának folyama.
Horváth Györgyi így két szinten is képes megfogalmazni felszabadító üzenetét: könyve legfontosabb célkitűzése ugyanis mintha az lenne, hogy visszamenőlegesen megerősítse a világot a „politizáló elméletek” szemüvegén keresztül szemlélő társait, akik más, kritikus tömeget el nem érő létszámú kisebbségek elszigeteltségben élő tagjaihoz hasonlóan hajlamosak lehetnek magukra tekinteni szörnyszülöttként, hogy helyzetükben nem egyedül osztoztak, és hogy az egy szélesebb és egy még szélesebb kontextus függvénye volt.
Az elsőkönyves brit szerző, Jessie Burton tavaly bombasikert aratott A babaház úrnője (The Miniaturist) című regényével, mely az idei könyvfesztiválra a Libri Kiadó és a József Attila Kör gondozásában a magyar olvasók számára is elérhetővé vált. A JAK Világirodalmi Sorozata átkerült ugyanis a Libri Kiadóhoz, és a következő két évben ArtPop alcímmel jelenik majd meg Nádor Zsófia és Bárány Tibor szerkesztésében. A sorozatba az új koncepció szerint olyan kortárs világirodalmi regényeket válogatnak be, amelyek „a populáris és a szépirodalom határán mozognak, vagy egyenesen meg is kérdőjelezik e határ létezését”, azaz — Bárány Tibor szavaival — a „fúziós irodalom” képviselői (KönyvesBlog). E szemléleti gazdagságot és széles körű társadalmi-irodalmi párbeszédet feltételező ars poeticának tökéletesen meg is felel A babaház úrnője, mely igencsak népszerűnek mondható: eddig harminc országban adták ki, s a szerző többek között elnyerte vele a Waterstones Book of the Year díját is.
Kritika Bajtai András, Balázs Imre József és Kollár Árpád könyveiről 2015050-es számunkból.
A Műút nem váratlan: a miskolci művészeti pezsgésből pattant elő. Talán ettől nem Budapest és nem vidék. Rálát mindkettőre, és ha már úgyis rálát, hát világművészetben gondolkozik.
A Műút professzionális: apró részletekig átgondolt szerkezet, ami működik. Egyszerű és változóképes, mint az amerikai alkotmány, bármi új beleilleszthető. Mégis erős. Szerkesztőit segíti, de megköveteli tőlük a folytonos megújulást. Mondhatni strukturálisan ellaposodásképtelen.
A Műút vagány: bármi bármikor megtörténhet benne. Politika nem szempont neki, pontosabban egy szempont a sok közül. Soha nem volt olyan érzésem, hogy egy művész ne kerülhetne bele, ha akar, és ha elég jót küld. Amúgy a Műút nem fetisizálja a minőséget, mert ő maga a mérce.
A javarészt naplófeljegyzéseket tartalmazó mű a személyiség egységére, környezetével való viszonyára és a (kertészi) alkotófolyamat sajátosságaira kérdez rá. És meg kell jegyeznünk, hogy a szerkezet, ahogyan ezt teszi, és a válaszutak, amiket azon keresztül felkínál, intellektuálisan mindenképpen izgalmas élményt nyújtanak, sőt nagyon fontos belátásokhoz vezethetnek, ám ezzel együtt A végső kocsma esztétikailag kifogásolható, alapvetően nehézkes olvasmány.
Szerintem a Gömbhalmaz — úgy is, mint a csoport tagjainak, mint gömböknek a közös halmaza — központja egyértelműen a Műút folyóirat. A Gömbhalmaz számomra azt jelenti, hogy mind ugyaninnen indultunk.
(Stermeczky Zsolt Gábor)
A sárvári kör annak idején olyan volt, amilyennek a Gömbhalmazt képzelem kívülről: se mozgalom, se szervezet, se irányzat. Csak az írás és egymás szeretete tartott össze minket, és talán ezért nem szűntünk meg soha. Szóval úgy érzem, hogy a Gömbhalmaz tagjai jó helyen töltik a fiatalságukat!
(Kemény István)
Lakatos István ezzel a semmilyen irodalmi kategóriába pontosan be nem sorolható művével, ezzel a „gyereknek és/vagy nem gyereknek való” kérdés félresöprésével olyat tett meg, ami igencsak kellett már megint a hazai (gyerek?)prózában: mert szabadon írni. Úgy, ahogy éppen ez a komédia (vagy tragikomédia), ez a fanyar bohózat megköveteli: harsányan és szókimondón és tabutörőn végre — tudván tudva, s nem feledve, hogy mindez (szín)játék.
A nekrofil esztétikának is nevezett könyv, A preparáció jegyében Nemes Z. Márió első tanulmánykötete, melyhez 2008 és 2013 között nagyrészt kortárs jelenségekről, kiállításokról és könyvekről készített alapos értelmezéseket. A Hajas Tibort a kötet „titkos hőse”-ként megemlítő előszó a fejezeteket összefűző szempontnak tartja az élő és élettelen, ember és báb, Gólem és preparátum átmeneteit képező figurák vizsgálatát a kegyelmi állapot és a kísértetiesség köztes állapotában, nyilván nem függetlenül az úgynevezett Holmi-vitától — az agambeni profanáció jegyében. A kritikám első részében az egyes művészeti ágak szerint tekintem át a kötetet, majd a linearitás fő hangsúlyait összegzem.
