„Olyan vagyok, akár a rák, oldalazva, hátrafelé haladok.” Michel Foucault-nak ez az 1976-os előadásából kölcsönzött idézete a lábjegyzeteknek azon sorozatából való, amelyek a mű egyik végétől a másikig a haladás és az előre nem látható, rejtőzködő és meglepő dolgok motívumát tárják elénk jellemző módon. Az utazás a Bolondság története első előszavánál kezdődik (amelyet Foucault a második kiadásból már visszavont, ahogy a tenger mossa el a homokban a léptek nyomát): a könyv, magyarázza, „a svéd éjszakában fogant vállalkozás volt, amely a lengyel szabadság makacs napfényében született meg.”
Termékeny vándorlás
A földrajzi és életrajzi vándorlás először az írás vágyát tápláló titkos mozgatórugóként jelentkezik, amely vágyat a Tudás archeológiája a következőképpen írja le: „útvesztő, amelybe bemerészkedem, hogy szavaim helyét változtassam, mélységeket nyissak meg számukra, eltávolítsam őket egymástól, egymás fölé rendezzem őket, újabb fogást keressek rajtuk, ami tömöríti és megváltoztatja útvonalukat, amelyen eltévedek és végül rájövök, hogy soha többé nem találkozom senkivel.” Az 1960-as évek folyamán Foucault olvasója egyébiránt más útvesztőkkel is szembesül: nyelvészeti és irodalmi útvesztőkkel, Raymond Rousselével, ahol az értelem nem a jelekben lakik, mint egy dekódolandó üzenet előzetes biztosítéka, hanem e jelek kiszámíthatatlan kanyargásából születik meg. („Az útvesztő teszi a Minotauroszt és nem megfordítva.”) Továbbá filozófiai útvesztőkkel, köztük barátja, Gilles Deleuze, nagy könyvének, a Différence et répétitionnak útvesztőivel, amely Foucault tolla alatt mesévé változik és amelyben Ariadné végül a saját fonalára akasztja föl magát, míg Thészeusz szakadatlanul a különbségek világát fedezi föl. „Thészeusz pedig folyosókon, alagutakon, alagsorokon, pincéken, elágazásokon, szakadékokon keresztül halad, sántikál, bukdácsol, táncol, ugrál.”
A tévelygés e kedvelését Foucault-nál nem szakértelme fitogtatásaként kell felfognunk (mintha az olvasót bekötött szemmel akarná a már létező konklúzióhoz vezetni), vagy az óvatosság gesztusaként, amint Descartes mondhatta, hogy larvatus prodeo (álcázva haladok) — elrejtve a cenzúra elől érvelésének végső következtetéseit. Ha létezik e téves tájékozódás, akkor először is a szerző szempontjából létezik és szükségszerű elágazásai, amelyek először veszélyeztetik a gondolkodás azonosságát önmagával, mégpedig oly módon, hogy koherencia egyik könyvről a másikra csak a meglepetés erejével jelenik meg: „Azt hisszük, eltávolodunk önmagunktól és közben csak függőleges helyzetbe kerülünk önmagunkhoz képest.” E vicces megjegyzés 1984-ben hangzik el a Gyönyörök használata előszavában. Ha Foucault-t Descartes-tal hasonlítjuk össze, azt látjuk, hogy alapvető választásuk aszimmetrikus. Ahol Descartes esetében a tévedés elleni védekezés egy módszer elfogadását jelenti (az „egyenes utat”), ott Foucault a normákat fogja vallatóra az emberi tévedés lehetőségeiként: „Az igaz és a hamis ellentéte, az értékek, amelyekkel felruházzák őket, a hatalmi fontosság, amellyel a különféle társadalmak viszonyulnak e megosztáshoz — talán csak a legkésőbbi válasz az élet lényegével összefüggő tévedés lehetőségére” — írja mestere, Georges Canguilhem kapcsán egy szintézisben, amelynek minden tétele arra utal, hogy itt egyszersmind önarcképről is szó van. Tehát, és ez a paradoxon, módszeresen kell tévednünk: mindez feltételezi, hogy figyelmünket nem a tiszta és világos gondolatokra szögezzük (Descartes-tal ellentétben), hanem a meghatározatlanul „lebegő” tárgyakra, amelyek azonossága nem adható meg a történelmi-társadalmi alakzatoktól függetlenül, amelyek módosítják tagolásukat (az őrület, a bűn, a szexualitás),valamint a „lebegő” témákra: a bolondok hajójának tévelygése a véletlen tengerén (A bolondság története), a láncra vert fegyencek hosszan kanyargó menetére (Megfigyelni és büntetni), vagy a fiatal szülőgyilkosra, aki tette után huszonkilenc napig bolyong a rengetegben (Én, Pierre Riviere). A tévedésnek, a tévelygésnek ezt a szükségszerűségét kell összefüggésbe hoznunk Foucault két nagy negatív tézisével: nincsenek odafönt szubsztanciális tárgyak és szilárd valóságok, amelyeket a kultúrának csak meg kellene jeleníteni, vagy a tudománynak fölfedezni; és nincs odalent valamiféle végső értelem [sens], vagy utolsó cél, amelyek felé a történelem útjainak konvergálniuk kellene. E két horizont között teremtett távolság fölszabadít egy teret, amelyben a mű járja útjait. Ezek azok az utak, amelyekről nem mondjuk, Heideggerhez hasonlóan, hogy „nem vezetnek sehová”, hanem inkább mindig máshová vezetnek, mert minden útvonal tekintetük irányának megváltoztatására jogosítják föl az olvasókat érdekük szerint. „Vannak pillanatok az életben, amikor a kérdés, hogy máshogyan is lehet-e gondolkodni, mint mások, máshogyan is lehet-e észlelni, mint mások, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy továbbra is úgy tekintsünk mindent és úgy gondolkodjunk, mint addig” — olvashatjuk a Gyönyörök használatában.
Egy a posteriori egységesített útvonal
Kockáztassuk meg a hipotézist: aki föl akarja vázolni Foucault gondolkodásának útvonalát, annak őrizkednie kell attól, hogy a helyváltoztatásokat túl gyorsan egy határozott irányú útvonal legalább is ideális egysége alá csoportosítsa, még ha ez az eljárás fontos is lehet és bizonyos ponton érvényes. A szavak és a dolgok szerzője befogadásának történetében ez az olvasási stratégia lényegében két formát öltött. Egyfelől egy művel szemben, amelyet láthatóan több nagy megszakítás skandál, számos szerző megpróbált rekonstruálni az egyes szakaszokra valamely egyenértékű rendszert a tárggyal, a módszerrel és a legfontosabb fogalmakkal együtt. Foucault életében a két amerikai tudós, Hubert Dreyfus és Paul Rabinow műve, a Michel Foucault, un parcours philosophique, klasszikus lett, már ilyen típusú olvasatot vázolva fel: láttuk itt egymás után a hatvanas évek archeológiáját a diskurzus jellemzésére, amely utóbbiról kiderült, hogy semmi köze nincs a beszélő alanyok szándékához, vagy a fölidézett tárgyak azonosságához, céljául tűzve ki, hogy számot adjon a tudás formáiról és átalakulásairól. Láttuk ugyancsak a hetvenes évek genealógiáját, a hatalmi technológiák magyarázatának fényében, amely technológiákat gyakorlatuk céljától és törvényességétől függetlenül vizsgáltak, hogy megmagyarázzák a modern individuum kialakulását. Végezetül láttuk a nyolcvanas évek etikai gondolkodásának vonulatát, amelyben arról volt szó, hogy a morális szabályok viszonylagos álladóssága alatt kell csoportosítani az önmagunkhoz való viszony variációit, amely minden időszakra maga után vonná bizonyos viselkedés elfogadását, az eljárás ekképp igyekezvén megvilágítani a szubjektivitás formáit és transzformációit. Másfelől Hubert Dreyfus és Paul Rabinow e rendszeres rekonstrukciókhoz 1982 után hozzátesz még egy dinamikus perspektívát: az archeológia tehetetlenségét a diszkurzív formációk átalakulásának okait illetően, a tényt ugyancsak, hogy képtelen megalapozni önmagát és értelmet adni Foucault elkötelezettségeinek; mindezek hívták létre a társadalmi konfliktusok anyagszerűsége iránt figyelmesebb genealógiát; ám ez a világkép, amelyben az individuumok csupán a hatalmi gépezetek játékszerei, a szubjektumok szabadságának kifinomultabb szemügyre vételét tette szükségessé.
Megkettőződések, hiányok, elágazások
Rendszer, útvonal: látjuk, hogy ezen interpretatív stratégiák határa az a tény, hogy keretet alkotnak, amely legalább annyira korlátozza, mint amennyire megvilágítja Foucault eljárásának mozgását, hiányait és tévelygéseit, mintha a rejtvény megszerkesztésével a fehér kockákat fokozatosan be kellene tölteni, mígnem az egész teljesen összefüggő, olvasható rajzolatot formál. Talán a mű megközelítését éppen fordítva kellene végezni, nem az elején vagy a végén, hanem megkettőződéseinél, üres helyeinél és bonyolult részeinél. Megkettőződések: Foucault-nál már nagyon korán minden úgy történik, mintha munkáját egy időben több írásmódban folytatná, olyan módon, hogy módszeresen fenntartott eltolódásuk egymáshoz képest váltja ki az értelmi [sens] hatásokat. Így az 1960-as években az irodalomnak szentelt írásokban — Rousseltől Bataille-on át Blanchot-ig — az őrület, az orvostudomány vagy a humán tudományok archeológiája szerepel a szövegekben anélkül, hogy motívumaik pontosan fednék egymást. Az 1970-es években az aktuális társadalmi küzdelmek idején, sőt a börtön vagy a szexualitás genealógiáját vizsgáló beszélgetésekben mindig a kortársi összefüggések küszöbén álltak meg, némi teret hagyva közeli múltunk és jelenünk összehasonlító leírásának. Ehhez az ellenpontrendszerhez még említenünk kell néhány üres helyet: az irodalomnak szentelt szövegek hirtelen félbeszakadását az 1970-es évek küszöbén, a hosszú kiadói csendet (amely részben a Foucault és kiadója közötti rossz viszonynak köszönhető), valamint az 1976-os A szexualitás története és az 1984-es két másik kötet közé ékelődöttet. Vagy inkább nem is csak közbeékelődött, mert Foucault megváltoztatja a következő két kötet koncepcióját: az utóbbiakban áttér a hatalomról a szubjektumra és a XVIII. századi referenciákról az antik Görögország referenciáira. Átdolgozta az 1976-ban bejelentett témákat, amelyeket A tudás akarása című kötet hátlapján vázolt föl, ám e könyvek sohasem jelentek meg. Ha Foucault időnként azt mondja, egy könyvet azért ír, hogy „megszabaduljon önmagától”, akkor olybá tűnik, néha csak azért jelentett be nagy programokat, hogy aztán egészen másra kényszerítse önmagát. Azt várhattuk volna, hogy a foucault-i művet a folyamatos kiadás helyes sorrendbe tegye a témák e „bújócskáját” kiküszöbölve. Valójában azonban a beszélgetések, előadások és cikkek egyesített kiadása, az 1994-es Dits et écrits megőrizte egyfajta „tudós kronológiai rendezetlenség” állapotát. Ugyanez érvényes a College de France-ban elhangzott előadások (1971–1984) 1997-ben megkezdett, még ma is folyamatban lévő kiadására, amely a kronológiai rend helyett inkább valamiféle misztikus útvesztőre emlékeztet. Foucault egyrészt radikálisan hajlott eleget tenni a kötelezettségnek, amely elrendelte, hogy a College de France professzorai minden évben új kutatást kezdjenek: az előadássorozatok valóban nem ismétlődnek, ahogy az ugyanebben a periódusban kiadott könyvek témái sem; más témákat vizsgál (1970-től, az archaikus Görögországtól 1978-ig, a XX. századi neoliberalizmusig), új fogalmakat léptetve színre:a középkori lázadások különféle típusaitól a görög parrhesiáig [kb. az igazmondás hitvallása — a ford.]. Sőt: a következő előadássorozat minden nyáron kijelölt címe és ezek tulajdonképpeni megkezdése előtt nem ritka, hogy zavarba ejtően és a mai olvasó örömére megváltoztatja a témát, szempontokat és a megközelítést.
Szakadatlan gondolkodás
„Anélkül, hogy diskurzusom végét előre látnám és előre meghatároznám a pontot, ahonnan beszél, kiindul, elkerülöm a talajt, amelyen lábam megvehetném” — olvashatjuk a Tudás archeológiája utószavában. A folytonos kitérésnek ez a játéka ingerelte és ingerli ma is azokat az embereket, akik a filozófiát előre megalapozott vállalkozásnak tekintik és szemére vetik Foucault-nak, hogy kitér a racionálisan meghatározott követelmények elől, témát változtat a pillanat felé közelítve, amikor ki kellene mutatnia elveit. Az efféle szemrehányás megfeledkezik róla, hogy Hume „vizsgálatai”, Wittgenstein „vizsgálódásai”, meg egyéb filozófiai tevékenység modelljei szintén léteznek, amelyek nem jelölnek ki maguknak központot, alapot vagy határozott célt. Foucault mai olvasatai éppen ezért kedvelik a könnyű dicsőítéssel szemben a vizsgálat munkáját és a megújított használatokat: Foucault fogalmait „dolgoztatni” végső soron a legjobb módszer annak kimutatására, hogy „bennük a továbblépés lehetősége rejlik” (Malebranche a szellemre alkalmazott képletének némi módosításával).
(Romhányi Török Gábor fordítása)
_________________________
Mathieu Potte-Bonneville: Un errement méthodique, La Magazin Littéraire, 2014 février, 48–52.