Kategória Kritika–Esszé

50 Műút

A Műút nem váratlan: a miskolci művészeti pezsgésből pattant elő. Talán ettől nem Budapest és nem vidék. Rálát mindkettőre, és ha már úgyis rálát, hát világművészetben gondolkozik.
A Műút professzionális: apró részletekig átgondolt szerkezet, ami működik. Egyszerű és változóképes, mint az amerikai alkotmány, bármi új beleilleszthető. Mégis erős. Szerkesztőit segíti, de megköveteli tőlük a folytonos megújulást. Mondhatni strukturálisan ellaposodásképtelen.
A Műút vagány: bármi bármikor megtörténhet benne. Politika nem szempont neki, pontosabban egy szempont a sok közül. Soha nem volt olyan érzésem, hogy egy művész ne kerülhetne bele, ha akar, és ha elég jót küld. Amúgy a Műút nem fetisizálja a minőséget, mert ő maga a mérce.

Az átmásolt én (Újramentés, újra másként)

A javarészt naplófeljegyzéseket tartalmazó mű a személyiség egységére, környezetével való viszonyára és a (kertészi) alkotófolyamat sajátosságaira kérdez rá. És meg kell jegyeznünk, hogy a szerkezet, ahogyan ezt teszi, és a válaszutak, amiket azon keresztül felkínál, intellektuálisan mindenképpen izgalmas élményt nyújtanak, sőt nagyon fontos belátásokhoz vezethetnek, ám ezzel együtt A végső kocsma esztétikailag kifogásolható, alapvetően nehézkes olvasmány.

Egymondatok a Gömbhalmazon belülről

Szerintem a Gömbhalmaz — úgy is, mint a csoport tagjainak, mint gömböknek a közös halmaza — központja egyértelműen a Műút folyóirat. A Gömbhalmaz számomra azt jelenti, hogy mind ugyaninnen indultunk.
(Stermeczky Zsolt Gábor)

Egymondatok a Gömbhalmazon kívülről

A sárvári kör annak idején olyan volt, amilyennek a Gömbhalmazt képzelem kívülről: se mozgalom, se szervezet, se irányzat. Csak az írás és egymás szeretete tartott össze minket, és talán ezért nem szűntünk meg soha. Szóval úgy érzem, hogy a Gömbhalmaz tagjai jó helyen töltik a fiatalságukat!
(Kemény István)

Ember a gépből, avagy galaktikus útikalauz megfáradt gyerekkönyvolvasóknak

Lakatos István ezzel a semmilyen irodalmi kategóriába pontosan be nem sorolható művével, ezzel a „gyereknek és/vagy nem gyereknek való” kérdés félresöprésével olyat tett meg, ami igencsak kellett már megint a hazai (gyerek?)prózában: mert szabadon írni. Úgy, ahogy éppen ez a komédia (vagy tragikomédia), ez a fanyar bohózat megköveteli: harsányan és szókimondón és tabutörőn végre — tudván tudva, s nem feledve, hogy mindez (szín)játék.

Taxidermia

A nekrofil esztétikának is nevezett könyv, A preparáció jegyében Nemes Z. Márió első tanulmánykötete, melyhez 2008 és 2013 között nagyrészt kortárs jelenségekről, kiállításokról és könyvekről készített alapos értelmezéseket. A Hajas Tibort a kötet „titkos hőse”-ként megemlítő előszó a fejezeteket összefűző szempontnak tartja az élő és élettelen, ember és báb, Gólem és preparátum átmeneteit képező figurák vizsgálatát a kegyelmi állapot és a kísértetiesség köztes állapotában, nyilván nem függetlenül az úgynevezett Holmi-vitától — az agambeni profanáció jegyében. A kritikám első részében az egyes művészeti ágak szerint tekintem át a kötetet, majd a linearitás fő hangsúlyait összegzem.

Radikális hibriditás

Amíg az Alkalmi magyarázatok… mindenekelőtt még egyfajta (neo)szürrealizmus jegyében is értelmezhető volt, s igazán csak a Bauxit verseinek thrillerekére emlékeztető világa felől olvasva nyílt meg a Nemes Z. Márió-líra zsánerműfajok általi értelmezhetősége, addig a Hercegprímás…-nak már a radikális és rögeszmés (nem mellesleg programos[5]) regiszterkeverés a sajátja.

Gyere játszani

„Testben élni nem csak játék és mese”, olvashatjuk Nemes Z. Márió A hercegprímás elsírja magát című harmadik kötetének fülszövegében, de a Hupikék Törpikék szállóigévé lényegült szófordulata paradoxont rejt: a törpök „nem csak játék és mese” életéhez épphogy egy mesés rajzfilmen keresztül férünk hozzá, vagyis maga a mese egyszerre az idill és az annak ellensúlyát magába foglaló történet jelölője. Noha a kötet szereplői a mese archetipikus alakjaihoz képest jóval szélesebb merítésből választódnak ki, ezek a szövegek szerkezetükben, logikájukban és atmoszférájukban talán a mese gyűjtőfogalma felől közelíthetőek meg a legtermékenyebben.

„És hányszor vérzik majd játékból Caesar”

A Julius Caesar nem tartozik a sűrűn játszott Shakespeare-darabok közé. A Vígszínház 2014 decemberében érdemesnek találta műsorára tűzi — az előadást látva úgy tűnik, hogy egy klasszikus szerző keveset játszott művének bemutatása, illetve a téma kézenfekvő aktualizálhatósága is szerepet játszhatott a döntésben. Ez a gesztus kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a veretes Vörösmarty-fordítás felfrissülésen essen át.