Valahányszor Schein Gábor új könyvvel jelentkezik, az olvasó biztos lehet abban, hogy a szöveg nemcsak csatlakozik a kurrens európai irodalmi folyamatokhoz, de képes reflektálni azok kérdésfeltevéseinek kondícióira is. A Svéd ezt teszi többek között az antikvarianizmus és archívumtudomány manapság igencsak kelendő újraértésével, az e két diszciplína szolgáltatta diszpozíciót saját vezérelvévé avatva.
Egy Purosz Leonidasz által szervezett medencés buli a KCSSK-ban pontosan olyan, ahogy elsőre elképzeli az ember. Ezzel a nulladik napi felütéssel kezdődött tulajdonképpen a Szöveggyár-tábor. Már jócskán elmúlt éjfél, mikor kellő diszkrécióval kitessékeltek bennünket a kollégiumból, így hát a legifjabb Miklyával és Szurdi Pannival üldögéltünk egy budapesti felüljárón és cigiztünk, három perc alatt nyolc különböző dolgot alapítottunk meg, valaki még sírt is talán, de aztán nem kellett sokat várni az éjszakaira.
Utazom. Nyíregyházától Miskolcig rövid az út, van még időm leplezetlenül A-ra gondolni. Ahogy megérkezem, Lóri támasztja a Tiszait (vagy Lórit támasztja a Tiszai), lassan befutunk mind. Nézem a várost, Kamilla szól, hogy olyan az arcom, mintha temetésen lennénk. Pedig nem is voltam még temetésen.
Hangozzék akár megvetendő módon szentimentálisnak, mindeddig a szakmai programok mellett az együttlét diszkrét és titokzatos bája, a másikra való odafigyelés, feltétel nélküli érdeklődés, empátia és szeretet volt az, ami a legerősebben összetartotta a tábor résztvevőit, és bár nem hiszek holmi előérzetekben, megérzésekben, úgy sejtem, most sem lesz nagyon másképp.
Az Egyszerű történet Márk-változata látszólag egy család kitelepítés utáni mindennapjait tárja az olvasó elé, ám a tulajdonképpeni történetet mindvégig háttérbe szorítja az Isten–ember, Isten–Írás, írás–beszéd, beszéd–ima újra és újra egymásba szövődő, szétszálazhatatlan kapcsolata. Mindezek ellenére mégis kibomlik egy bizonytalan eredetű, hangfragmentumokból felépülő, összetett narratív struktúrába ágyazott, magát csak sejtetni engedő történet. A szövegek narratív-önreflexív, bensőséges modalitású építkezése és újraolvasásra késztető motívumhálózata teszik igazán izgalmassá Esterházy Péter legutóbbi kötetét, amelyről — a kardozós változattal ellentétben — az eddigi kritikai recepció is elismerően írt.
Spiró pontosan betartja a fiktív memoár alapszabályát: csak olyasmit mond el a Gorkij körül és a Moszkvában zajló eseményekről, amit Lipa, akit titkolt szerelmi érzések fűznek a nagy íróhoz, közvetlenül, szem- és fültanúként, vagy közvetetten, valamelyik vendég elmondásából tudhat. Lipa rendkívül éles szemű szemlélője mindazoknak a visszás helyzeteknek, a szűnni nem akaró intrikálásnak, árulásoknak és gazságoknak, amelyeknek a tanúja lehet, ugyanakkor többnyire jóhiszemű kommentátora Gorkij legalábbis kétértelmű cselekedeteinek. Sosem téved, emberismerete pontos, ítéletei nem inganak meg, és nem nagyon kell őket felülbírálnia.
Kötetbemutatóján a szerző hiába hangsúlyozta, hogy ezek a versek nem közérzetinek íródtak (legfeljebb azok lettek, vagy mi olvassuk őket akként?), s a generációs beszéd gyanúját is igyekezett hárítani, azért ezek mégiscsak tagadhatatlan újdonságai a Krusovszky-lírának.
A szerző eddigi válogatott verseskötetei (főleg az 1993-as Egy gyógynövény-kert, de a 2006-os Kukorelly Endre legszebb versei is) az új elrendezés és a versek bizonyos mértékű átírása következtében az életmű belső hangsúlyait is újragondolják, a Mind, átjavított, újabb, régiek című, impozáns terjedelmű gyűjteményes kötet pedig a szerző eddigi teljes életművére ad rálátást, elvetve a verseskötetek eredeti koncepcióját és a kronológiát, és ezúttal is felülírva a műalkotás változatlanságának alapelvét.
Az okos képregény — és a Rembrandt is ilyen — szüntelen szembesít a kihívással, amelyet a képek, azok sorozata, vagy a képekből felépülő oldalkompozíciók jelentenek az olvasó számára. Hogyan viszonyul egyik panel a másikhoz és hogyan áll belőlük össze egy történet? A képek kapcsolata nem egyszerű linealitás, hanem egy globális, az egész műre kiterjedő vizuális hálózat.
A kádári puha diktatúra kultúrpolitikai hatalomgyakorlásáról írt imponálóan informatív, apró részleteiben is igencsak adatgazdag könyvet György Péter. Az ismert esztéta, eszme- illetve kultúrtörténész alaptézise szerint a Rákosi-éra dogmatikus, szélsőségesen kirekesztő, vulgármarxista (sztálinista/zsdanovista) időszaka után 1957-től, de különösen a következő évektől egy toleránsabb, megengedőbb, s egyúttal a művészi értékesség szempontját jobban respektáló „esztétikai gépezet” (12) beindulása konstatálható, mely persze továbbra is diktatórikus és monolitikus volt, s habozás nélkül lépett fel azon művészekkel szemben, akik határozottan (aláírások, megszólalás „ellenséges” rádióadókon) kinyilvánították ideológiai-művészetszemléleti opponálásukat