Amíg az
Alkalmi magyarázatok… mindenekelőtt még egyfajta (neo)szürrealizmus jegyében is értelmezhető volt, s igazán csak a
Bauxit verseinek thrillerekére emlékeztető világa felől olvasva nyílt meg a Nemes Z. Márió-líra zsánerműfajok általi értelmezhetősége, addig a
Hercegprímás…-nak már a radikális és rögeszmés (nem mellesleg programos
[5]) regiszterkeverés a sajátja.
„Testben élni nem csak játék és mese”, olvashatjuk Nemes Z. Márió A hercegprímás elsírja magát című harmadik kötetének fülszövegében, de a Hupikék Törpikék szállóigévé lényegült szófordulata paradoxont rejt: a törpök „nem csak játék és mese” életéhez épphogy egy mesés rajzfilmen keresztül férünk hozzá, vagyis maga a mese egyszerre az idill és az annak ellensúlyát magába foglaló történet jelölője. Noha a kötet szereplői a mese archetipikus alakjaihoz képest jóval szélesebb merítésből választódnak ki, ezek a szövegek szerkezetükben, logikájukban és atmoszférájukban talán a mese gyűjtőfogalma felől közelíthetőek meg a legtermékenyebben.
A Julius Caesar nem tartozik a sűrűn játszott Shakespeare-darabok közé. A Vígszínház 2014 decemberében érdemesnek találta műsorára tűzi — az előadást látva úgy tűnik, hogy egy klasszikus szerző keveset játszott művének bemutatása, illetve a téma kézenfekvő aktualizálhatósága is szerepet játszhatott a döntésben. Ez a gesztus kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a veretes Vörösmarty-fordítás felfrissülésen essen át.
Nyelvérzékem úgy sugallja, hogy az idegen vagy idegen eredetű szó használata adott esetben — szigorral és ritkán alkalmazva — nyomatékosabbá teheti a közlendőt. Amennyiben fokozhatja a hasonló vagy azonos jelentésű anyanyelvi szó hatásértékét. Mert ha például a „közvetlenség” helyett a „direktség” kifejezést használom, akkor talán — még ha csak egy szóról is van szó — valamivel közvetlenebbül, azazhogy direktebben mutathatok rá arra, amire történetesen rá kívánok, sőt akarok mutatni. Mondjuk hogy mit jelent a közvetlenség a költészetben, és mit a festészetben. Hogy mi a döntő különbség a lírai és a vizuális jellegű közvetlenségek között. És hogy miféle esélyei vannak a kettő közötti átjárásnak.
Balaskó Ákos és Varga László Edgár tavaly megjelent első verseskönyvei, A gépház üzen (szerk.: Szegő János) és a Cseréptavasz (szerk.: Gáll Attila) egyaránt remek példái annak, hogy bizony nem feltétlenül muszáj elkapkodni a kötetdebütációt, érdemes addig várni, míg egy kiérlelt, erős és jól szerkeszthető korpusz gyűlik össze. Szó sincs persze arról, hogy hibátlan volna a harmadik ikszbe lépő szerzők által letett anyag, vagy hogy a recenzens egyazon lelkesedéssel olvasta volna az összes verset, ám egyértelmű, hogy nem az asztalfiók legmélyéről sebtiben előbányászott zsengék gatyába rázásáról van szó. Tudatos készülődés, több év alatt végzett munka eredményét vehetjük kézbe — kijár hát nekik a figyelem.
A kérdés tehát alapvetően az, hajlandó-e az olvasó Emmához hasonlóan a kabátujj simaságához hasonló érzéki tapasztalatokra figyelve csak, mindenesetre moccanatlanul, tiltakozás nélkül végigülni a Máglyát, vagy megkockáztatja, hogy feltegye saját kérdéseit is. „A demokrácia otthon kezdődik” — klasszikus szövegében Patricia Mainardi ezt a házimunka kapcsán írta, de igazsága nyilvánvalóan nem korlátozódik erre az egyetlen területre.
Térey János Interjú Antheával című költeménye a 2013-as Moll kötet hangsúlyos záródarabjaként már pozíciójával is kiemelt szerepet mutat a költő legutóbbi pályaszakaszán. A verscím, amint az a szövegből, illetve annak szélesebb kontextusából kitetszik, Parmigianinónak a nápolyi Capodimonte Múzeumban látható női portréjára, illetve a beszélőnek a portré női alakjával történő interakciójára utal. A narratív alapszituáció szerint Anthea, a festmény asszonya mintegy kilép a mű keretei közül, hogy a lírai én kérdéseire megfeleljen.
A Máglya, számomra legalábbis, olyan jelentős és fontos szöveg, amely úgy tud messze túllépni A fehér király poétikai és szemantikai dimenzióin, hogy folyamatosan emlékeztet is ezekre. Nem csupán magába dolgozza, újraértelmezi, hanem kibontja, szabadabbá teszi az ott még talán túlságosan mérnöki pontossággal megformált ötleteket, motívumtömböket, miközben a szabadsághiányos létezés antropológiájának újabb és újabb rétegeit egymásba építve teremti meg és tágítja ki szövegének metafizikai és egyszersmind referenciális térszerkezetét.
Azt hiszik, hogy a humanizmus nagyon régi fogalom, egészen Montaigne-ig, sőt még régebbre vezethető vissza. Pedig a „humanizmus” szó Littrénél nem létezik. Általában a csábító illúziónak köszönhetően, amelynek gyakorta áldozatul esnek, azt hiszik, hogy a humanizmus mindig a nyugati kultúra nagy állandója volt. Eszerint a mi kultúránkat egyéb kultúráktól, a keleti vagy az iszlám kultúráktól pontosan a humanizmus különbözteti meg. És meghatódnak, amikor e humanizmus nyomait vélik fölismerni másutt is, mondjuk kínai vagy arab szerzőknél és az a benyomásuk, hogy az emberi nem egyetemességével találkoztak.
A szerző egy olyan kritikai narratíva megírását vállalta magára, amely számot vet a homoszocialitás, a barátságretorika, valamint a queer irányulások magyar költészetben fellelhető motívumaival. Csehy kötete nem irodalmi bulvárjelenségként, vagy szórakoztató írásokként kezeli ezeket a költészettörténeti relevanciával bíró konstellációkat, hanem szakmai szempontok szerint veszi szemügyre a magyar irodalomtörténet „kifelejtett” fejezeteit, kifejezetten az akadémiai szférának címezve könyvét.
