Kategória Kritika–Esszé

A kádári puha diktatúra kultúrpolitikai hatalomgyakorlásáról írt imponálóan informatív, apró részleteiben is igencsak adatgazdag könyvet György Péter. Az ismert esztéta, eszme- illetve kultúrtörténész alaptézise szerint a Rákosi-éra dogmatikus, szélsőségesen kirekesztő, vulgármarxista (sztálinista/zsdanovista) időszaka után 1957-től, de különösen a következő évektől egy toleránsabb, megengedőbb, s egyúttal a művészi értékesség szempontját jobban respektáló „esztétikai gépezet” (12) beindulása konstatálható, mely persze továbbra is diktatórikus és monolitikus volt, s habozás nélkül lépett fel azon művészekkel szemben, akik határozottan (aláírások, megszólalás „ellenséges” rádióadókon) kinyilvánították ideológiai-művészetszemléleti opponálásukat

Ahogy a szerző fogalmaz, „[l]eginkább a kronotoposz romjainak, egy képzeletbeli múzeum kiállítási tárgyainak leírókartonjain olvasható önkéntelen kommentároknak” látja a kötetbe felvett írásait, „amelyeket a közös tér és az azonos időszak rendel egymás mellé, s nem egy nagy elbeszélésből való részesedés társadalomtörténet által determinált evidenciája.”

Szvoren Edina két első kötetével bizonyította, legfőképp a maga számára, hogy vérbeli novellista. Újabb művei gyűjteményéből érzékelhető, hogy ez a kategória most már írói személyiségének interiorizált része, s ez valahogy felszabadítóan hat(ott) írásaira is. Mert bizonyos értelemben magabiztos lazaságra utalhat, hogy az utóbbi évek tematikájában, közegében szerteágazó, kötetnyi mennyiségű anyagát nem összerendezett ciklusokban, tematikus, motivikus vagy egyéb jegyek mentén precízen összeszerkesztett elrendezésben adja közre, hanem — látszólag — kötetlen szertelenséggel, szabadesésben.

Lesi Zoltán legutóbbi verseskönyvében nem pusztán merülésre hív, de szolid erőszakkal a mélybe ránt, megmutatja, mi rejlik az idilli papa−mama−gyerek-tabló felszíne mögött, ahol egymást keresztező életek rejtett szétcsúszásai örökre meghatározzák egymás — a kötet tanulsága szerint nem feltétlenül egy irányba tartó — útját.

Egy, a kortárs (illetve a legújabb) magyar irodalomról szóló tanulmánykötet szükségszerűen egyszerre kétféle fókusszal kell, hogy tekintsen a tárgyára. Az elsődleges cél irodalomtörténeti: a szövegekkel való foglalatoskodás tétje minden bizonnyal az, hogy napjaink irodalmi irányzatait, tendenciáit, dinamizmusait feltárja, és valamilyen olvasat, elbeszélés mentén egyfajta rendszerben tegye elgondolhatóvá azokat. De míg a „hagyományos” irodalomtörténeti megközelítés számára „a múlt szövegei és jelenségei értelmezendők, jelek, a jelenéi pedig értelmezők, jelentésadó (»jelentésfeltáró«) eljárások”, addig a kortárs irodalom kutatója olyan szövegekre koncentrál, amelyek éppen most íródtak, tekintete mindig olyan eseményekre vetül, amelyek éppen most mentek végbe, és mint ilyenek, szerves részei, adott esetben előzményei a jelenleg is zajló folyamatoknak.

De milyen is pontosan a Lapis József által előadott halál-narratíva? A két világháború közt született verseket újrateremtő olvasással ma diakrón megelevenítő kritikai igyekezet társként tekint bizonyos bölcseleti reflexiókra, és kreatívan applikálja azokat önmagába, de fontos hangsúlyozni, hogy a poétikai törvényszerűségek vagy motivikus összefüggések és a filozófiai reflexiók mindig motiváltak, azaz magából a versszöveg dinamikus kiteljesedéséből erednek az általánosítható elvek. Az imponáló és releváns szakirodalom applikatív feldolgozottsága által Lapis egy saját narratívát teremt, amelyben a hermeneutika kérdezés-orientáltsága, a dekonstrukció szövegimmanenciája és az esztétikai tapasztalat befogadáscentrikus mozgásai egymáshoz idomulva hozzák létre az értelmezés színes játéktereit.

„A modern magyar líra: irodalomtörténeti probléma” — olvassuk Mekis D. János új, Vers és kontextus című könyvének felütésében, s kétségtelen, hogy a szerző komolyan veszi kiinduló problémamegjelölését. A magyar irodalmi modernség tudományos megragadhatósága az idők során Mekis (egyik) központi kutatási területévé lépett elő, s ezek következtében recenzensi kérdésünk így az lehet, hogy miként tartja a hazai lírai modernséget hatékonyan és adott esetben sajátszerű módon vizsgálhatónak és megközelíthetőnek az eddigi, egymástól is eltérő szemléletű modellek produktív hasznosításával.