Nietzsche ellenségei és barátai egyetértenek abban, hogy műve egyfajta művész-metafizikaként határozható meg: egyként elismerik, hogy esetében az esztétikai világszemlélet kultúrtörténeti fordulópontjáról van szó. Ám mindkét félnek nehezére esik azon kérdés megválaszolása, honnan kapja evolúciós súlyát ez a titokzatos, dicsőítésektől és fenntartásoktól terhes esztétikai világszemlélet.
Ha valaki egy évtized leforgása alatt nyolc Nietzsche-kötetet fordított az anyanyelvére (közülük kettőt háromszor, egyet kétszer adtak ki), valamint három róla szóló könyvet ültetett át magyarra és számos cikket is írt Nietzschéről, fölkészülhet rá, hogy esetleg neki szögezik a kérdést: miért éppen Nietzschét választotta?
Ez az utolsó kötet Takács Zsuzsa szólásának bizonnyal a legautentikusabb, legszemélyesebb kötete — és éppen azért, mert a cím legelső „tiltott” szavától „tiltott” a külső borítóra rányomtatott, apokrif kórus-fohász legutolsó szaváig: „legyünk” minden síkon és minden elemében a parafrázis következetesen végigvezetett „másképp” számoló és szóló ihlete határozza meg.
Ödön von Horváth műveinek, főleg színműveinek skatulyázására két német színházi fogalom kínálkozik: a Volksstück és a Zeitstück. A Volksstück műfaja, amelyet nem szerencsés „népszínmű”-nek fordítani, mert az magyarul egészen mást jelent, helyette inkább „népi színjáték”-ot mondhatnánk, a 19. század első felében alakult ki Bécsben. A bécsi külvárosok jellegzetes alakjait léptette színre bohózatokban, dal- és mesejátékokban, a kispolgári közönséghez közel álló, „népi” témájú zenés vígjátékokban. A műfaj nevezetes formateremtő képviselői Ferdinand Raimund és Johann Nepomuk Nestroy voltak. A németül író osztrák–magyar író, Ödön von Horváth az 1930-as évek elején ezt a műfajt elevenítette föl olyan darabjaiban, mint a Mesél a bécsi erdő, a Kasimir és Karoline vagy a Hit, remény, szeretet, de úgy, hogy Volksstückjeit — ő maga is így nevezte őket — kétarcúvá tette. Színükön megőrizte a bécsi hagyományra jellemző idillikus-kedélyes és szentimentális vonásokat, a visszájukon ellenben elidegenítő, groteszk, tragikomikus hatásokat érvényesített.
Jeanette Winterson majd’ harminc éve a kortárs brit próza egyik legnépszerűbb, összetéveszthetetlenül eredeti hangú szerzője, magyarul azonban alig néhány műve olvasható. Eddigi tíz regényéből mindössze a napóleoni háborúk idején játszódó, mágikus realista elemekkel tarkított A szenvedély (Európa, 1998) és az Atlasz-mítoszt újraíró Teher (Új Palatinus, 2008) jelent meg, gyermekirodalmi művei közül viszont mindkettő napvilágot látott a General Press gondozásban (Gubancrom, 2008; Capri királya, 2005). A magyar könyvkiadási gyakorlat tehát szinte inkább meseíróként jegyzi a posztmodern feminista és leszbikus prózát alkotó Wintersont, míg például a tengerentúli angolszász nőirodalom élvonalát képviselő Margaret Atwood, a friss Nobel-díjas Alice Munro vagy Toni Morrison számos magyar fordítással dicsekedhetnek. Winterson világának közvetítése talán azért is merész kiadói vállalkozás, mert több, a mai brit kánont meghatározó írónőhöz hasonlóan (A. S. Byatt, Angela Carter), számos szinten olvasható, mitológiai és kultúrtörténeti utalásokkal telített regényeket ír, s ezek nem utolsó sorban kiemelkedő műfordítói teljesítményt is igényelnek. Több szempontból jelentős fordulat tehát, hogy a Park Kiadó idén megjelentette Winterson legújabb kötetét, amely egyben az írónő eddigi legerősebben önéletrajzi írása is, s talán éppen ezért lehet kitűnő kedvcsináló az írónő excentrikus univerzumához.
Manapság sok könyvet írnak, de igenis van különbség könyv és könyv között. A könyv a maga klasszikus jelentésében, mint egész, mint organizmus egyre inkább kihal; a mai könyv amolyan „változatos étrend”, hadüzenet minden rendszernek. A mai ember aberrációja rendkívül nagy mértékű: Egy könyv írásának ideje alatt a lélek háromszor változik meg — az első és az utolsó fejezet már nem ugyanattól a lélektől való. És ezt nem magunknak szóló bóknak szánom; gyöngeség, hogy nem tudunk valamihez ragaszkodni, ahogy gyöngeség az is, hogy nem tudunk valamitől megszabadulni: egyetlen könyvet sem írni impotencia és csak könyvet írni: ugyancsak impotencia. A legrosszabb fajta impotencia és gyöngeség mellett döntöttünk; három oldalon keresztül nem tudunk egyazon témával foglalkozni, egyazon lélegzetvétellel túljutni, a legato teljesen idegen tőlünk. Ki sem költjük a tojásainkat, sőt még csak idegen fészekbe sem rakjuk őket… Nem, már semmiképp sem vagyunk könyvírók, területünk a esszé, az aforizma, a monográfia, a vázlat, a költemény, a tárca — no és az előszó! Még a zenészeink is legszívesebben előszókat, prelűdöket, nyitányokat írnak, ők szintén megtalálták az ígérgetés formáját, ahelyett, hogy betartanák a szavukat!
A 2009-es hallásgyakorlatok megjelenése óta Varga Mátyás költészete olyan figyelemreméltó poétikai váltásokon megy keresztül, amelyek a személyesség, az alanyi megszólalás poétikai problémájának mind tudatosabb megfogalmazásáról tanúskodnak. Az olvasó hajlamos a fent említett kötet és a két évre rá napvilágot látott parsifal, parsifal kötet közti távolságot afféle visszafogottan is ambiciózus vállalkozásnak látni egy egyszerre vallomásos és rejtőzködő versnyelv kialakítására. A hallásgyakorlatok szövegeiben szétaprózódó és felismerhetetlenné váló beszélő a parsifal, parsifal darabjaiban az individuum megírhatóságához, a kijelentések eredőjéhez azért rendelte a test reprezentációjának kihívását, mert abban alapvető feltételét látta meg annak, amit a hajnali 3 kapcsán majd úgy hívunk, hogy a vers interszubjektív tere.
A hajnali három a legsötétebb óra, a depresszió, a kóros álmatlanság, a kétségbeesés idői szimbóluma az egyéni életben. A kereszténység tradíciójában pedig a legsötétebb éjszaka Nagycsütörtök (feria quinta) éjjele, amikor Krisztus magányosan, halálfélelemben virraszt az Olajfák hegyén, mielőtt elfogják: „ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé” (Luk. 22,53). Krisztust Nagypénteken (feria sexta) délben feszítik keresztre, és délután háromkor hal meg. Ez a halál előtti három óra is a sötétségé: „a nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt” (Luk. 24,45). A kötet tagolása sajátos tükörszimmetriát mutat: az első rész három egységből áll, egyenként 9 verssel. Ez a három rész a Húsvét előtti három napot idézi meg, a Nagycsütörtököt, Nagypénteket és Nagyszombatot, amikor Krisztust elfogják, elítélik, keresztre feszítik, meghal és sírba teszik. A feltámadásig, vasárnapig a kötet nem viszi el olvasóját: a negyedik nap helyett a [responsoria] című második „fejezet” mintegy újra írja a megelőző részt, mégpedig úgy, hogy a három nap (feria quinta, feria sexta, sabbato sancto) egymást követő verseinek egyes sorait kiemeli és ismétli, pontosabban két egymást követő vers kiemelt sorait fölhasználva alkot újra egy harmadikat.
Különleges kalandba kezd, aki belevág Bolaño két legjelentősebb műve egyike, az immár magyarul is olvasható Vad nyomozók olvasásába. Valódi utazásról van szó, amelyről nem csak a mű már-már meghökkentő terjedelme, de a benne felvonultatott, szinte leltározhatatlan mennyiségű reália, utcanevek, terek, városok, országok, kontinensek, és persze az ezen terekben megjelenő enciklopedikus mennyiségben megjelenő személyek is gondoskodnak. A Vad nyomozók mind tematikus rétegzettségét, mint narratív struktúráját tekintve aligha tekinthető szokványos regénynek, és maga a szöveg is számos fogódzót ad ahhoz, hogy ne akként olvassuk. A Vad nyomozók valójában egy térkép, olyan országokról, melyeket soha meg nem írt versek szövegei határolnak egymástól. Érzékiségben tobzódó mozaik, melyben „zűrzavarosan összefonódó konkrét történések követték egymást és tulajdonnevek és igék és fejezetek egy anatómiai kézikönyvből, melynek úgy tépkedtük ki a lapjait, mint egy virág szirmait.” (77) A Vad nyomozók lényegében egy eposz, mely nagyjából az Odüsszeia, a Don Quijote és az Ulysses által meghatározott, megannyi fehér folttal rendelkező irodalmi Bermuda-háromszögben kínálja magát olvasásra, egyesítve az utazás, az otthon iránti vágy, az anakronisztikus képzelgések és társadalmi szerepzavarok, továbbá egy kimeríthetetlen potenciállal bíró „nyelvi gépezet” működésének mozzanatait.
Napjaink egyik legnépszerűbb és legvitatottabb latin-amerikai szerzője, Roberto Bolaño művei közül az elmúlt esztendőben három regény is napvilágot látott magyarul. A chilei szerző 2003-ban súlyos betegségben hunyt el. Éveken keresztül elhúzódó betegsége szinte közhelyszerű toposzként állandóan visszatérő elem a róla szóló kritikákban. Nyilvánvalóan a szerző személye nem függetleníthető teljes mértékben a művétől, ám mégis megkockáztatom, lehet másképp is olvasni a szövegeket. Az immár magyarul is olvasható szövegeket ezennel nem az eredeti (Estrella distante, 1996; Los detectives salvajes, 1998; Nocturno de Chile, 2000), hanem a magyarországi megjelenésük sorrendjében tekintjük át.
