Hát itt vagy, te, utolsó. Még ez az egy kör, ez hátravan. Pedig kimerültél (du bist erschöpft), nyolc kilométer, ennyi a megszokottad, de most a tízediket kezded el. Fáradsz, és egyre nehezebben veszed a levegőt. Elhozott téged ide, hogy biztonságos terepen mehess — ne legyen sötét, nehogy bántani merjenek, sőt magában még tudod, amiatt is aggódik, nincs-e ehhez az egészhez túl hideg. Pedig nem ez a lényeg. Az erdő üres (der Wald ist leer), három napja még összesen 17 árnyalatot számoltál, ennyit különböztettél legalábbis egyértelműen meg, mostanra három maradt és hát levelek is alig. Pusztulnak a fák, nevezhetjük persze téli álomnak (Winterschlaf), szeretünk úgyis szépíteni, mi mind nagyon jól tudunk hazudni.
Kipeckelve a szád, a fogó a kezében, zsibbad a fejed, a plafonról is csorog a nyál. Undorító vagy és kiszolgáltatott. Leveszi a fogszabályzót, hogy aztán visszaragassza újra, elmozdult, hónapok óta szúrja a szájpadlásod, de úgy érezted, ennyit igazán megérdemelsz, legyen mondjuk ez a vezeklés, ami óvatosabbá tesz, és persze minden nap figyelmeztet, mit csináltál rosszul, mit rontottál visszavonhatatlanul el. Mert sikerült, igen, és pont olyan, ahogyan elképzelted. Mintha nekifutásból, gyomorszájon. Már rég a földön fekszel, barátkozol a helyzettel és gyötröd is magad érte, hogy ennyire gyönge tán még sosem, és hogy te mekkora hülye, hát úgyse gondolhattad komolyan. Hogy bármiért is. Hogy éppen te.
És akkor csengetett. Én vagyok (Ich bin’s) — ilyen egyszerű ez, ennyit mondott a kaputelefonba. Levegőt venni sincs idő, mégis a legtermészetesebb a fojtott hang, amivel válaszolsz neki. Harmadik emelet, első ajtó balra. Hát ennyi volt, így már nem is tűnik olyan nehéznek.
Néha felhívok embereket, tudod, csak úgy, és jó előre kitalálom, hogy kit akartam igazából tárcsázni. Elhiszik? Van, aki igen. És ő? Ő is, legalábbis úgy tesz, mintha. Milyen megengedő. Egy ilyen hívás általában 5 másodperc, de jobb napokon akár 10 is lehet, tegnap szerencsém volt: 8, a legnehezebb az egészben az önfegyelem...
Vasárnap, este 8, esik. Valami erkélyen állok épp, egy olyan lakásban, ahová csak véletlenül találok haza. Érthetetlen, miért hívom így. Nem otthon, nyilván, de milyen körülményeskedő lenne azt mondani, hogy oda megyek, ahol éppen lakom. Ilyen a nyelv, látod, így lesz ebből is otthon. Még egy óra, és ideér a német házaspár. Katolikusok. Nagyon. Búcsúzni jönnek (Abschied nehmen), azt mondja a nő a telefonba, és emlékszem, legutóbb veled beszéltem erről az egészről. Nevetségesen viselkedek, mondtad, és milyen igazad van — azóta már mi sem beszélünk. (miteinander nicht sprechen) Nem megy ez a dolog, tényleg nem, ha lehetne, mindig csak visszafelé utaznék, de legalábbis háttal, hogy ne lássak senki elmenőt. Az egész úgyis árulás. A vége mindig árulás, de ezt tudod, ezt sokszor elmondtam már.
Kun Árpád Boldog Észak címmel megjelent második prózakönyve minden kétséget kizáróan a tavalyi év egyik nagy és pozitív meglepetése. Nemcsak a szövegben bejárt helyek, országok, sőt kontinensek tűnnek otthonosnak, de maga a poétikai és narrációs eljárás is, ahogyan Kun Árpád ezeket a hősével, Amiével beutaztatja. A mozgalmasság érzetét erősíti az a folyamat is, ahogy az énre folytonosan rákérdezve alakul át Aimé identitása, pontosabban letisztulnak, tisztázódnak ennek az identitásnak az összetevői.
A rendkívül jól felépített mű a túlélők és családjuk hétköznapjairól szól, ezek a hétköznapok ugyanakkor nyilvánvalóan eltérnek a legtöbbünkétől, legfőképpen azért, mert az ő életükben olyan cezúrát találhatunk, amelyet mi talán elképzelni sem tudunk. Életük és történetük két részre osztódik, a holokauszt alatti és a holokauszt előtti életre, amelyek mellett a jelen vagy a jövő eltörpül, valószínűtlen és kétséges is.
Akkor már régóta az óriásokkal álmodtam.
Minden éjjel jöttek, vertek és rugdostak,
át akarták vágni a torkomat.
Meghaltak, azt hittem, a rémálmoknak vége van,
az óriások összementek, nőttek helyettük férfiak.
Vers 2013036-os lapszámunkból.
