Kategória Kritika–Esszé

Az adaptáció kísértése

Bartók regényhármasának újabb, A nyúl éve címet viselő epizódja következetesen igazodik az apróbb hiányosságai ellenére is egyedülállóan izgalmas és innovatív első kötet fentebb vázolt markáns ars poeticájához, miközben kisebb perspektívaváltásokat és hangsúlyeltolásokat is eszközöl az állandó metamorfózis medrében sodródó történetfolyamban. Az egyes események helyszíne mindazonáltal változatlan maradt, még ha a díszleteket jelentősen át is szabta az egyetemes összeomlás: ismét egy alternatív New Yorkban járunk, egy városban, amely állítólag sosem alszik, mégis tele van (darwini) rémálmokkal.

Egydimenziós emlékiratok?

Manapság egyre gyakrabban olvashatjuk a húszas-harmincas éveikben járó szerzők prózaköteteinek fülszövegén a „generációs regény” fordulatot, némelyik (például Inkei Bence Mirelitje) pedig egyenesen „fontos generációs regény”-ként aposztrofálódik, még markánsabban prefigurálva saját olvashatóságát. Bár úgy szokás tartani, hogy a jó regényíró harmincöt felett kezdődik, a Sziránó bizonyos, leginkább a koherenciát érintő törései ellenére is, mint amilyen egy-egy túlzottan is önálló egység (A halál nagy albuma) szerepeltetése a kötetben, többet nyújt egyszerű sztorigyűjteménynél. Márpedig néhány fiatal kritikusnak az utóbbi időkben tett azon reflexióira építve, amelyek az induló író- és költőnemzedék, valamint azok kortárs ítészeinek egymásra találását sürgetik, Nyerges első regénye megtalálta azt a „piaci rést”, melybe illeszkedve egyértelműen többet tesz e generáció egymásra találásért, mint a megszakított Kacsamesék vakuemléke.

Kung Fu Komedy

Amikor újabb és újabb ismerősökkel vacsorázunk, rendszerint szóba kerül, hogy a sanghaji konyha, ellentétben a kantonival és a szecsuánival, nem csípős, hanem inkább édes, Szecsuánban pedig nincsenek tengeri halak sem az étlapon, mivel a tartomány nagy része olyan messze van bármelyik tengertől, mint Makó Haifától. Ilyenkor aztán mindig kiderül, hogy szeretem a csípőset. És akkor elmondom, hogy Magyarországon, falun, aki nem szereti az erős paprikát, azt nem is tartják igazi férfinak. (Legalábbis az erőspaprika-rajongók nem.)

Borda Réka anekdotázása vagyok

Mindenképpen szubjektíven nyilatkozz meg a Szöveggyárról, kapom az utasítást. Ahogy igyekszem ennek eleget tenni, az jár a fejemben, mégis hogyan tudnék másként beszélni a táborról, ha nem szubjektíven. Végtére is első lépésemként szolgált az irodalmi életben és végigkísérte, ahogy buta kis kamaszból érett egyetemistává változtam. Sőt utólag, ahogy a Gömbhalmaz kapcsán folyton felemlegetik a tábort, mint a „gömbök” alfáját, főleg rá kellett döbbennem, milyen szerencsés vagyok, hogy részt vehettem ebben a mára, úgy tűnik, fogalommá vált dologban.

Gyári beállítások

Zörög a vonat Miskolcra. A vas-és acélmunkások rég bezárkóztak önmagukba, az Aczél-munkások zakójának árnyéka még a piszoárokra ragadva, de azért minden rendben. Mondhatni. Ongán félreverik a harangot, és a helybéliek helyett most írók futják végig a focipályát meztelenül, mert állítólag az ott helyi szokás, mármint a meztelen futás, az írók annyira nem. Fiataloknak kéne magyarázni a kortárs irodalomról. Unicumok, sörök. Kezdetnek. Ongán elvágják egy kakas nyakát, annyi vér spriccel szét belőle, hogy lekonyul a templomtorony. Most fogok kurvára beégni, meg rajtam keresztül a kortárs magyar irodalom. Unicumok, sörök. A vasútállomáson a csapos szemében egy véres, félrevert szonett.

Belépsz, leülsz, fel sem akarsz állni

Első szöveggyáros élményem nagyjából az volt, hogy holmi kíváncsiságból beledugtam az ujjamat egy guminőbe, amelybe tulajdonosa korábban magját ontotta és jól ott is hagyta. Egy ilyen kezdés után csak nem lehet rossz ez a tábor, ugye.

Szöveggyár-hétvége, Miskolc

Feltevődik a kérdés, hogyan kerül egy irodalommal kapcsolatos tábor a miskolci vasgyár rozsdarágta maradványai közé. Ahol nincs hangulatos móló, elegáns sétány, csinos dombvidék, vagy folyók találkozása. Peripatetikus oskola létezhet-e az enyészeten?

Kínai kaja

Ma láttam életem legfurcsább üzletét, Szudzsóban (Suzhou). Falazóelemeket is árultak az utcán — szépen egymásra pakolva, mint kicsit odébb a zöldséget —, a bolt mellett pedig szerszámüzletek sorakoztak. Kétségtelenül a piac barkácsnegyedében jártunk. Az egyik bolt be volt omolva, a roló félig leszakadt. A törmelékhalomban egy faládán ült egy nő, és a járdára terített ponyváról árult főleg különböző ollókat, a manikűrmérettől a kétkezes fémvágóig. De alatta a romok, a feje fölött a roló maradványai és a szmogos égbolt. Amikor mutattam a dán kollégának, nézd csak, Hans, milyen üzlet, szemrebbenés nélkül válaszolta, nem látva a járdaszegély közelében az igazi kínálatot: „Á, itt lehet régi szemetet vásárolni.”

Filoszok függésben

Havasréti József regénye különleges anyag, megdolgoztatja befogadóját, recenzensét. Tapasztalatom szerint kétszer legalább el kell olvasni, mert e mű esetében az első olvasás valójában mindössze tapogatózás, s csak újrakezdve és megint végighaladva benne teszünk szert a leíró olvasatra. Első nekifutásra a második rész felől, azaz körülbelül a közepétől, arra a tömbre még jól emlékezve kezd megtapadni valamiféle értelemkoherencia vagy legalábbis többé-kevésbé összefüggő cselekmény.

Még inkább otthon

A Természetes fény voltaképpeni formáló elve, hiába a kinyomozható források, sokkal inkább a játék, mint az akríbia. Ez látszólag persze nem jelent újdonságot, hiszen a szerző minden eddig megjelent művéből az derült ki, hogy vonzódik a rafinált, többszörös áttétekkel megbonyolított regénystruktúrákhoz — ezúttal azonban még a játék alatt is valamiféle tág keretek között mozgó, vad improvizációt kell inkább érteni, mint világosan lefektetett szabályok mentén haladó lépéseket; vagyis míg a korábbi regények szerkezetének feltárása erőbefektetést igénylő, ám elvégezhető feladatnak látszott, ezúttal nem is biztos, hogy a leírás az általánosságok szintjén túl egyáltalán lehetséges.