Kategória Kritika–Esszé

Az ábrázolás otthonos érzékletessége

Kun Árpád Boldog Észak címmel megjelent második prózakönyve minden kétséget kizáróan a tavalyi év egyik nagy és pozitív meglepetése. Nemcsak a szövegben bejárt helyek, országok, sőt kontinensek tűnnek otthonosnak, de maga a poétikai és narrációs eljárás is, ahogyan Kun Árpád ezeket a hősével, Amiével beutaztatja. A mozgalmasság érzetét erősíti az a folyamat is, ahogy az énre folytonosan rákérdezve alakul át Aimé identitása, pontosabban letisztulnak, tisztázódnak ennek az identitásnak az összetevői.

A fikció, avagy az igazság létrehozása

Foucault gyakran leírta, hogy művei olvashatók megannyi „fikcióként”. „Könyvem csupán egyszerű s tiszta fikció: regény” — jelentette ki 1967-ben egy beszélgetésben A szavak és a dolgokról. Tíz évvel később visszatér erre, 1977-ben: „Soha nem írtam semmi egyebet, csak fikciókat”. E kijelentések — amelyek koherenciája különösnek tűnhet olyan szerző esetében, aki állandóan változtatta témáit és szempontjait élete során — vajon módszert jelentenek-e vagy állásfoglalást? Nehéz erre válaszolni: „fikció”, ez az olyannyira súlyos és ugyanakkor könnyű szó számos szempontot enged meg és nehéz egyetlen meghatározással körülzárni. Foucault e szóval a filozófia és az irodalmi alkotás bizonyos közelségét jelezné, vagy inkább, elegáns módon, így próbálna kitérni a történészek kritikái elől? Mindenesetre makacsul hangsúlyozza, hogy a fikció munkájának elsőrendű dimenziója és e tény arra enged következtetni, hogy több a fogalmazás egyszerű fordulatánál, éspedig számos okból.

A nap ragyogó szilánkjai

Kun Árpádot legendaként ismertem meg. A kilencvenes évek kavargásában, Kincses Réka, Szárhegy, Kemény István, Kali Kinga között valahol felfüleltem a nevére. Aztán, már nem is tudom, hogyan, a Bál című kötet is a kezembe akadt: az Ilion című hosszúversről valósággal áradoztak néhányan, hát elolvastam én is. Később, távolról, személyesen is találkoztunk — néhány évig Kolozsvárra járt kifürkészhetetlen, tehát nagyon is kifürkészhető okokból. A Csipesszel a lángot című kötetbe írt egy szép esszét Visky Andrásról. Tatán felolvasott az Esőkönyvből, aztán nagyon eltűnt. És most itt a Boldog Észak (a Szülszről már akkor hallottam, amikor erre az esszére készülődtem).

A pikareszk regény életigenlése

Az olvasás során gyakran tettem fel magamnak és a regénynek a kérdést: vajon a boldogság mennyire lehet reális létállapot, és mennyiben hozhat létre szöveget? Nem esztétikai paradoxonnal állunk-e szemben? Ha nem, akkor a regény mennyiben mese, mennyiben naiv? Ha nem mese és nem naiv, akkor talán ponyvairodalom?

Az élősködő terek boldogsága

Nádas Péter az Évkönyv építészeti és urbanisztikai tárgyú meditációkban (is) gazdag Június fejezetében a városi és vidéki életformák összefüggéseit mérlegelve eleveníti fel gombosszegi házának saját kezű felújítása során megélt kísérteties tapasztalatát. Azt a sajátoselvet, ahogy a tapasztás, tehát a vakolás ezen ősi technikai tudását, a ház egykori lakójának emléknyomán keresztül sikerült elsajátítania: „Amint megtettem az első mozdulatokat, s kenni kezdtem a tenyeremmel a finom, de idegen illatú sarat, a tenyerem csúszása alatt éreztem meg azt az ismeretlen kezet, amely ezt a szénapadlást évekkel, évtizedekkel ezelőtt rendesen és szakszerűen fölsarazta. Miként egy őskori lelet. Csúszott a tenyerem a tenyerének negatívján. Tenyerem párnája tenyerének helyére illeszkedett. Libabőrös lettem e régvolt tenyérpárna érzékelésétől. Mentem utána. Előtte még a szomszédaimat faggattam, miként kell csinálni, de tőle tanultam meg, aki előttem megcsinálta. A tanulásnak ilyen mélységesen mély élményével még soha nem ajándékozott meg a sors. Boldog lettem tőle és elővigyázatos.”(Nádas Péter: Évkönyv, Jelenkor, 2000, 95) Valószínűleg a Kettős vakolás egymásra kölcsönösen reagálóesszéinek szövegkémiáját is hasonló elv motiválja, mint a tapintóérzék kíváncsisága révén megelevenedő, a test különös szenzációjának virtuális intimitásában egyszerre jelen- és távollévő elődtől építeni tanuló Nádast.

Az idegenség szelleme

Kun Árpád műve körülbelül annyira lóg ki a kortárs magyar próza közegéből, mint ahogy kátrányfekete bőrű főhőse a hirtelenszőke skandinávok közül. Az, hogy nehéz érintkezési pontokat találni a Boldog Észak és jelenünk regényirodalmának meghatározó tendenciái között, nemcsak a távoli helyszíneknek köszönhető, hanem az elbeszélt Aimé figurájának és különös hangoltságú elbeszélésének. A nemcsak a tematika, hanem a történetmondás szintjén is érzékelhető újszerűség, vagy ha úgy tetszik, másság pedig már az első oldalaktól kezdve rendkívül üdítő és felszabadító élménnyé teszi a könyv olvasását.

Belépni a zómba

Semmi sem volna félrevezetőbb, mint Thomas Pynchont a kortárs irodalom hegycsúcsának nevezni, noha csábítóak az efféle, a szuperlatívuszok bűvöletében mozgó metaforák, ám Pynchon bizonyosan nem csúcs, ahonnan akadálytalan rálátásunk nyílna valamire, hanem kanyon, szurdok, alagútrendszer, labirintus, nehézfém-bánya, sőt még inkább sötétkamrák olyasféle hálózata, ahol nem egy tájat láthatunk be, hanem ahol a képek születésének lehetünk tanúi. Fontosnak tűnik ezt már rögtön az elején leszögezni, ugyanis mindez összefüggésben van általában az irodalom funkcióinak és lehetőségeinek teljes újragondolásával, egyáltalán az irodalom realitáshoz fűződő viszonyának alapvető megváltozásával. Pynchon prózája folyamatosan alakuló-forrongó plazmató, ősműhely, amiben nincsenek rögzített jelentések, mégis minden ízében — minden mondatában — már-már koponyaszaggatóan jelentéses és konkrét. „Mintha egy pókhálót az ujjainkkal próbálnánk rendbe szedni” — mondja Wittgenstein az előtte tornyosuló filozófiai problémákról, és hasonló intelmet írhat a könyvjelzőjére az, aki megmerítkezik Pynchon bármelyik regényében.

Nem aggódom

A tegnap egy felolvasóesten házigazdaként azt mondtam, hogy nem aggódom az irodalom jövőjéért. Ezt el szeretném mondani itt is. De előbb elmondom, hogy nagyon nehéz volt az idei Deákpoézisen zsűritagnak lenni. Kiválasztani a harminc meghívottat még gyerekjáték volt, mert legtöbben egy elég egyértelmű színvonalat képviseltek. Szóval jók vagytok, nem vitás. Kiválasztani az első tízet már igen nehezen ment, és részemről azt is elmondom, hogy van köztetek kb. 13, akiknek szívem szerint mind odaadtam volna az első díjat. Ahogy az Oscar-díjátadón mondani szokás, itt nincsenek győztesek és vesztesek, aki itt van, az mind nyertesnek érezheti magát.

Emeljük a téteket!

Jó dolog díjat kapni, jó díjazni, mégsem ebben látom összejövetelünk fő értelmét. De még csak nem is abban, amit mi, zsűritagok tudunk Önöknek, pályázóknak a személyes konzultációk során mondani. Hanem abban, hogy egymást megismerhetik, egymástól tanulhatnak, jó esetben nemcsak most, hanem a későbbiekben is. Arra buzdítom ezért Önöket, kedves versírók, hogy olvassák, próbálják megérteni és bírálják egymást, cseréljenek levelezési címet, maradjanak kapcsolatban; és kívánom, hogy az utóbb talán majd jelentősnek bizonyuló miskolci élményekkel a hátuk mögött örömmel üdvözölhessék egymást azok, akik Önök közül összetalálkoznak Sárváron, a néhány nap múlva kezdődő ottani diákíró-találkozón.

Milyen egyszerű élvezet

Egy pszichiátriai értekezés szerint a homoszexuálisok gyakran lesznek öngyilkosok. „Gyakran” — ez lenyűgöz. Magas, vékony és sápadt fiúkat képzelek magam elé, akik képtelenek átlépni a másik nem küszöbét. Egész életükben szemeznek a halállal és végül nagy robajjal vágják be maguk mögött az élet ajtaját, és ez természetesen jól felidegesíti a szomszédokat is. Egy ellentétes nemű pár helyett a halállal lépnek házasságra. A másik oldalt választják a másik nem helyett. De teljesen meghalni ugyanúgy képtelenek, mint valójában élni. Ebben a nevetséges játékban a homoszexuálisok és az öngyilkosság kölcsönösen elvesztik hitelüket.