Hatkor kelni akkor is nehéz, ha épp nem iskolába készül az ember — ennek megfelelően kellően álmos fejjel érkezem meg a pályaudvarra, ahol rögtön kiszúrom Körösztös Gergő haját. A társaság hamar összeverődik, mind ismerjük egymást előző táborokból, így a vonaton már magasröptű témákról folyik az értekezés, kitárgyaljuk Kamilla szokatlan alvási szokásait és mind egyetértünk abban, hogy Esterházy Péter lett volna a tökéletes köztársasági elnök.
A digitális olvasás oktatásának utópiájáról fogok beszélni. Állításom, hogy ennek a — remélhetőleg — eljövendő oktatásnak a bázisa az Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című művében reprezentált, annak alapján (is) tanítható nyelv- és igazságmodell lehet. Ezért most ezt a művet fogom körülbeszélni.
Miért írsz verseket? — kérdezte tőlem egy kívülálló, az élet más területén egyébként sikeres ember egy alkalommal. Miért írunk verseket? A fű zöld, az ég kék.
Van-e a versnek haszna? Reviczky Gyula már a tizenkilencedik században azt írta: „Nálunk a versnél úgysincs ártalmatlanabb portéka: olvasatlanul marad.”
Na, ez nem változott. Miért hát ez a versírási düh? Honnan ez a rengeteg értékes anyag? Miért gondolja ma egy fiatalember, hogy versben kell megszólalnia?
A század- vagy ezredfordulók mindig létrehoznak egyfajta dekadens áramlatot, amely általában ugyanabban a reakciós és konzervatív kesergésben tetőzik. Hangot kap benne az elmúlt évszázad gyűlölete, a korszak szidalmazása, a szóban forgó pillanat körülményeinek pocskondiázása és az egész a hajdani értékek és a régi szép idők magasztalásával párosul. Ez a séma egészen egyszerűen működik, nagyon könnyen alkalmazható és föllelhető a dekadencia minden gondolkodójánál, tegnapelőtt Joseph de Maistre-nél és Donoso Cortes-nél, tegnap Maurras-nál és Drumont-nál, Spenglernél és Rosenbergnél, ma pedig a nagy erények egészen apró dicsőítőinél, akik az avantgarde rekviemjét zengik, az űr korszakát emlegetik, a kultúra komédiáját, a gondolkodás vereségét és egyéb variációkat a Nyugat alkonya levitézlett témájára.
Bartók Imre és Trapp Dominika Goebbels című műve egy 36 oldalas, rövid, három színre osztott dráma. A kiadvány a József Attila Kör gondozásában jelent meg 2015-ben a Melting Books-sorozat második köteteként. A mű a Goebbels család utolsó néhány óráját dolgozza fel, melyben elsődlegesen felmerül ezen emberi helyzet nyelvi feldolgozhatóságának általános kérdése.
Első ránézésre szinte érthetetlen a vita: mindkét fél tagadja, hogy doktríner filozófiai tételek mentén termékenyen olvasható lenne József Attila Eszmélet című verse. A válaszok és a viszontválasz alapján azonban úgy tűnik, hogy valójában nem JA verséről van szó (hiszen a vitaindító publicisztika is azt mutatja be, hogyan nem érdemes olvasni a szöveget), az csupán egy provokatív illusztrációként funkcionál. A vita sokkal inkább a művészet filozófiai megközelítésének lehetőségei, pontosabban annak stiláris vetületei körül forog (Tőzsér „önleleplező” válasza is erről tanúskodik), magyarán akörül, hogy milyen beszédmód alkalmas a költészet filozófiai megközelítésére. Az ellentétes álláspontok innen nézve (Varga Péter András is erre igyekszik irányítani a figyelmet) egy kontinentális-esztétizáló, valamint egy analitikus-szakmódszertani nyelv különbségei által határozhatóak meg.
A Cahiers du Cinéma 1974. júliusi–augusztusi száma nyitányként hosszú beszélgetést közölt Michel Foucault-val Antiretro címmel. Már nem emlékszem rá, milyen körülmények között ismerkedtünk meg vele. Persze olvastuk a könyveit, de személyesen is kapcsolatot kellett teremtenünk, meg kellett nyernünk, hogy nyilvánosan is fejtse ki nézeteit a számára viszonylag ismeretlen területen, a filmén. Már arra sem emlékszem, hogyan létesítettünk vele kapcsolatot. Azt hiszem, írtam neki egy rövid feljegyzést, ő pedig nagyon kedvesen válaszolt, rovarcsápokhoz hasonló, apró betűivel. Bonitzer, Daney és én meglátogattuk őt Vaugirard utcai modern, fehér és világos lakásában. Ma is magam előtt látom Michel Foucault-t, törökülésben, oldottan, lazán, amint kíváncsian fordul látogatásunk célja felé. A szavak sisteregve hagyták el a száját, tekintete ragyogott apró, kerek, keret nélküli szemüvege mögött…
A szerkesztőség tagjainak szavazatai alapján a díjazottak: Balogh Ádám (szépirodalom), Bagi Zsolt (kritika), Csabai Renátó (képzőművészet), Bujdos Attila (művészeti írás), Lénárd László (képregény) és Bárány Tibor (a Műút portál nívódíja). Alább a laudációk olvashatóak.
Ha létezik még preszokratikus mérnök a XX. század végén, akkor minden bizonnyal Panamarenko az, a játékos gépek föltalálója, amelyeket nem létező helyekre irányuló utazás céljából tervezett. Szándéka? Megszabadulni az elemektől, elszigetelni, látni, alárendeli őket saját akaratának, repülni, úszni a víz színén vagy a mélyben, futni vagy változóan nagy sebességgel kitérni az ismert elemekből az éteri magasságba, a levegőn túl, a klasszikus fizika által kategorizált jeleken is túl. Panamarenko, művész és barkácsoló, mérnök és költő, fizikus és fogalomalkotó, fokozza a test lehetőségeit. Erre a kérdésre: Mire képes a test? — így válaszol: sokkal többre, semmint azt általában gondolnánk. Többre és másképp, különbözőképpen, megszabadulva az egyetemes gravitáció kényszerétől, a szabadon eső testek törvényétől, a levegő és a víz ellenállásától, vagy mindentől, ami korlátozza világunkat, olyan univerzumot vesz szemügyre, amely nincs alárendelve a véletleneknek és szemben áll a mi szükségszerűségeinkkel.
Mindig biztos voltam benne, hogy a legnagyobb buli irodalomtörténésznek lenni. Elvégre a „művelt nagyközönséget” kevés dolog érdekli jobban, mint a híres emberek magánéletének részletei, márpedig az irodalomtörténész mi mással is foglalkoznék, mint épp ezzel? Meg aztán ott van az, hogy bármikor belefuthat egy okos autodidaktába. „Irodalomtörténész vagy? Figyelj, akkor biztos tudod, hogy József Attila öngyilkos lett. Nem tudtad? Most olvastam róla a neten, ha akarod, elmesélem. Figyelj és tanulj…!” Docendo discimus. Vagy: „Figyelj, te nem tudom, hogy vagy vele, de ez a modern költészet, ez nagyon gáz. Nincs semmi mondanivalójuk, összevissza szavak egymás után, még csúnya szavak is! Hát hol vannak a nagy érzelmek, a nemes eszmék, a szép magyar nyelv…?” Vagy: „A kedvenc szerzőm? A plébános azt mondta anyukámnak, hogy olvassunk Wass Albertet. Azóta megváltozott az életem! Egymásnak olvassuk föl esténként anyukámékkal a konyhában, és megtelünk magyarsággal!”