A Cahiers du Cinéma 1974. júliusi–augusztusi száma nyitányként hosszú beszélgetést közölt Michel Foucault-val Antiretro címmel. Már nem emlékszem rá, milyen körülmények között ismerkedtünk meg vele. Persze olvastuk a könyveit, de személyesen is kapcsolatot kellett teremtenünk, meg kellett nyernünk, hogy nyilvánosan is fejtse ki nézeteit a számára viszonylag ismeretlen területen, a filmén. Már arra sem emlékszem, hogyan létesítettünk vele kapcsolatot. Azt hiszem, írtam neki egy rövid feljegyzést, ő pedig nagyon kedvesen válaszolt, rovarcsápokhoz hasonló, apró betűivel. Bonitzer, Daney és én meglátogattuk őt Vaugirard utcai modern, fehér és világos lakásában. Ma is magam előtt látom Michel Foucault-t, törökülésben, oldottan, lazán, amint kíváncsian fordul látogatásunk célja felé. A szavak sisteregve hagyták el a száját, tekintete ragyogott apró, kerek, keret nélküli szemüvege mögött…
A szerkesztőség tagjainak szavazatai alapján a díjazottak: Balogh Ádám (szépirodalom), Bagi Zsolt (kritika), Csabai Renátó (képzőművészet), Bujdos Attila (művészeti írás), Lénárd László (képregény) és Bárány Tibor (a Műút portál nívódíja). Alább a laudációk olvashatóak.
Ha létezik még preszokratikus mérnök a XX. század végén, akkor minden bizonnyal Panamarenko az, a játékos gépek föltalálója, amelyeket nem létező helyekre irányuló utazás céljából tervezett. Szándéka? Megszabadulni az elemektől, elszigetelni, látni, alárendeli őket saját akaratának, repülni, úszni a víz színén vagy a mélyben, futni vagy változóan nagy sebességgel kitérni az ismert elemekből az éteri magasságba, a levegőn túl, a klasszikus fizika által kategorizált jeleken is túl. Panamarenko, művész és barkácsoló, mérnök és költő, fizikus és fogalomalkotó, fokozza a test lehetőségeit. Erre a kérdésre: Mire képes a test? — így válaszol: sokkal többre, semmint azt általában gondolnánk. Többre és másképp, különbözőképpen, megszabadulva az egyetemes gravitáció kényszerétől, a szabadon eső testek törvényétől, a levegő és a víz ellenállásától, vagy mindentől, ami korlátozza világunkat, olyan univerzumot vesz szemügyre, amely nincs alárendelve a véletleneknek és szemben áll a mi szükségszerűségeinkkel.
Mindig biztos voltam benne, hogy a legnagyobb buli irodalomtörténésznek lenni. Elvégre a „művelt nagyközönséget” kevés dolog érdekli jobban, mint a híres emberek magánéletének részletei, márpedig az irodalomtörténész mi mással is foglalkoznék, mint épp ezzel? Meg aztán ott van az, hogy bármikor belefuthat egy okos autodidaktába. „Irodalomtörténész vagy? Figyelj, akkor biztos tudod, hogy József Attila öngyilkos lett. Nem tudtad? Most olvastam róla a neten, ha akarod, elmesélem. Figyelj és tanulj…!” Docendo discimus. Vagy: „Figyelj, te nem tudom, hogy vagy vele, de ez a modern költészet, ez nagyon gáz. Nincs semmi mondanivalójuk, összevissza szavak egymás után, még csúnya szavak is! Hát hol vannak a nagy érzelmek, a nemes eszmék, a szép magyar nyelv…?” Vagy: „A kedvenc szerzőm? A plébános azt mondta anyukámnak, hogy olvassunk Wass Albertet. Azóta megváltozott az életem! Egymásnak olvassuk föl esténként anyukámékkal a konyhában, és megtelünk magyarsággal!”
Mindig is a helytakarékos pakolás avatatlan királynője voltam, és most azon kapom magam, hogy hárman ülünk a szabvány négyszemélyes kocsiban és nem férünk el a csomagoktól. Végül valahogy még így is befér Vas Máté, akit a Búzán veszünk fel. Együtt érkezünk a gyárba. K-val — aki igazából Krisztián, úgyis tudjuk, nem kell betűnek nevezni, csak ki akartam próbálni — éppen egy éve találkoztunk, éppen itt. Azóta sok víz lefolyt a Sajón, és nagyon nehéz ez a sok cucc, minek hoztunk ennyi ruhát három napra, ilyesmiken gondolkodom, amikor feltűnik Csanád a lombok alatt, a jól ismert rozsdás sínek közt, tiszta idill; végre itt.
Életem első hajnali vonatozásán vagyok túl. Nagy örömömre elállt a vihar, ami besárgította az általam belátható eget, és esőfüggönnyel borította az erkélyt, így semmi nem gátolt meg abban, hogy elinduljak otthonról az állomásra, és felszálljak a Budapestre tartó vonatra.
Itt vannak, itt, a Gömbnél, itt ahol legbensőbb kívánság teljesül, ahol nincs hazugság, csak az egyetlen, világos és tiszta vágy.
Még nincsenek benne a Húsdarálóban, vagy már el is kerülték azt.
A Zóna maga a Húsdaráló látványa, tájköltés.
Egyes látomásos részei annyira költőiek, hogy a hideg kirázott (mondd, te, nem írsz titkon verset? hm? J)
Nagyon jó a szövegforma–szöveghierarchia és a különféle realitásszintek vagy -szférák összehangoltsága. Gondolok itt a kurzívokra mint belső beszédre, majd olvasott gondolatra. Szép önreflexió. Hasonlóan szép az az önvonatkozás is, hogy a költői-látomásos részeknél olyan, mintha a narrátor is egy szintetikus trippen lévő intergalaktikus bálnalovas cyborg lenne.
A legnagyobb bajom a regénnyel nem a regényen belül van, nem is rajtad múlott. Ha az olvasó nem tudja, hogy lesz (légyen az bármilyen lazán kapcsolódó) folytatás, egy ügyetlen befejezést, csálén elvarrt szálakat láthat. Nagyon fontos lett volna, hogy a kiadó folytatásosként reklámozza! Remélem, sokan tudják mégis, vagy ha nem, az befogadói jóhiszeműség jegyében jó szimatuk lesz és kiszagolják ezt, s ezáltal nem bírálják majd a finálét.
Erősebb lett volna, ha a „szülőszoba” és a lombikok megtalálásának is van dramaturgiai magyarázata. Kicsit alá lehetne dúcolni, mert az odavetődés és a távozás is kissé ad hoc. A végén pedig sovány, hogy bemondásra kell elhinnünk, nem volt véletlen.
A pillanattól kezdve, amikor nyilvánosságra hozták, hogy megkapom a Médicis-díjat, gyakorta föltettem magamnak ezt a kérdést: „No és ez a díj mit változtat az életeden?” És mindjárt válaszoltam is rá: „Semmit!” Mert valóban az égvilágon semmit sem változtatott. Azonban nagyon gyorsan változtatnom kellett a nézetemen és leszögeznem, hogy az irodalmi díj igenis változtatott valamit a létemen, mármint a mások megítélésében, viselkedésében, nézeteiben, irányomban való viszonyukban: mindegyikük sokkal inkább az lett, mint aki azelőtt volt: a hűségesek hűségesebbek, az irigyek roppant irigyek, az alattomosak még alattomosabbak, a szívélyesek még szívélyesebbek, a gyűlölködők még gyűlölködőbbek, a tárgyilagosak még tárgyilagosabbak. Így hát megtanulhattam, hogy egy irodalmi díj birtoklása félelmetesen hatalmas szelekciós eszköz, eldurvíthatja a kapcsolatokat, megvilágíthatja lényegüket, mintegy mikroszkóp alá helyezve őket. Ami pedig, valljuk meg, megkönnyíti az életet, mivel szerencsésebben térhetünk ki a többségükben nem kívánatos viszonyok elől, míg az értékesebbeket, az élethossziglan tartókat kissé nagyobb biztonsággal őrizhetjük meg.
Egyszer azt írtam neki valamilyen szokásos magyar ügyről, kedves szerzőjét, Ottlikot idézve, országos többesben, hogy: „elefes — az enyémbe, a miénkbe”; erre meg azt válaszolta, az ő szokásos módján, hogy: „te is mindenben a jót keresed”. Meg hogy: „ama ontológiai derű”. Így könnyű volt neki még a nehéz is. Dehogy volt könnyű. Hozzátette a könnyedségét a nehézhez. Mi meg görnyedezhetünk az ő könnyedségének a súlya alatt.
