Életem első hajnali vonatozásán vagyok túl. Nagy örömömre elállt a vihar, ami besárgította az általam belátható eget, és esőfüggönnyel borította az erkélyt, így semmi nem gátolt meg abban, hogy elinduljak otthonról az állomásra, és felszálljak a Budapestre tartó vonatra.
Itt vannak, itt, a Gömbnél, itt ahol legbensőbb kívánság teljesül, ahol nincs hazugság, csak az egyetlen, világos és tiszta vágy.
Még nincsenek benne a Húsdarálóban, vagy már el is kerülték azt.
A Zóna maga a Húsdaráló látványa, tájköltés.
Egyes látomásos részei annyira költőiek, hogy a hideg kirázott (mondd, te, nem írsz titkon verset? hm? J)
Nagyon jó a szövegforma–szöveghierarchia és a különféle realitásszintek vagy -szférák összehangoltsága. Gondolok itt a kurzívokra mint belső beszédre, majd olvasott gondolatra. Szép önreflexió. Hasonlóan szép az az önvonatkozás is, hogy a költői-látomásos részeknél olyan, mintha a narrátor is egy szintetikus trippen lévő intergalaktikus bálnalovas cyborg lenne.
A legnagyobb bajom a regénnyel nem a regényen belül van, nem is rajtad múlott. Ha az olvasó nem tudja, hogy lesz (légyen az bármilyen lazán kapcsolódó) folytatás, egy ügyetlen befejezést, csálén elvarrt szálakat láthat. Nagyon fontos lett volna, hogy a kiadó folytatásosként reklámozza! Remélem, sokan tudják mégis, vagy ha nem, az befogadói jóhiszeműség jegyében jó szimatuk lesz és kiszagolják ezt, s ezáltal nem bírálják majd a finálét.
Erősebb lett volna, ha a „szülőszoba” és a lombikok megtalálásának is van dramaturgiai magyarázata. Kicsit alá lehetne dúcolni, mert az odavetődés és a távozás is kissé ad hoc. A végén pedig sovány, hogy bemondásra kell elhinnünk, nem volt véletlen.
A pillanattól kezdve, amikor nyilvánosságra hozták, hogy megkapom a Médicis-díjat, gyakorta föltettem magamnak ezt a kérdést: „No és ez a díj mit változtat az életeden?” És mindjárt válaszoltam is rá: „Semmit!” Mert valóban az égvilágon semmit sem változtatott. Azonban nagyon gyorsan változtatnom kellett a nézetemen és leszögeznem, hogy az irodalmi díj igenis változtatott valamit a létemen, mármint a mások megítélésében, viselkedésében, nézeteiben, irányomban való viszonyukban: mindegyikük sokkal inkább az lett, mint aki azelőtt volt: a hűségesek hűségesebbek, az irigyek roppant irigyek, az alattomosak még alattomosabbak, a szívélyesek még szívélyesebbek, a gyűlölködők még gyűlölködőbbek, a tárgyilagosak még tárgyilagosabbak. Így hát megtanulhattam, hogy egy irodalmi díj birtoklása félelmetesen hatalmas szelekciós eszköz, eldurvíthatja a kapcsolatokat, megvilágíthatja lényegüket, mintegy mikroszkóp alá helyezve őket. Ami pedig, valljuk meg, megkönnyíti az életet, mivel szerencsésebben térhetünk ki a többségükben nem kívánatos viszonyok elől, míg az értékesebbeket, az élethossziglan tartókat kissé nagyobb biztonsággal őrizhetjük meg.
Egyszer azt írtam neki valamilyen szokásos magyar ügyről, kedves szerzőjét, Ottlikot idézve, országos többesben, hogy: „elefes — az enyémbe, a miénkbe”; erre meg azt válaszolta, az ő szokásos módján, hogy: „te is mindenben a jót keresed”. Meg hogy: „ama ontológiai derű”. Így könnyű volt neki még a nehéz is. Dehogy volt könnyű. Hozzátette a könnyedségét a nehézhez. Mi meg görnyedezhetünk az ő könnyedségének a súlya alatt.
A historizmus és az evolucionizmus — a XIX. század e két hagyatéka a XX. és a XXI. századra — alaposan bevéste a kései emberek tudatába a fanyar meggyőződést, hogy minden gondolat korának terméke. Aki ezt elfogadja, a látszat szerint jó üzletet köt, mert a historizmus megszabadítja az egyént a philosophia perennis [örök filozófia — a ford.] tetemes súlyától és felkínálja neki az esélyt, hogy könnyebb poggyásszal lábalhat át az irdatlan időn. Elég, ha a fejlődés élére áll valaki, hogy fájdalmasan élje át a relativizmus hátrányát, vagyis a saját pótolhatóságát. A történeti gondolkodás az abszolút, ám csalóka szuverenitást akarja felváltani — amelyet a metafizika teljesített— a gondolkodás relatív szuverenitásával — amely csak a fejlett tudatú ember birtoka lehet. Ám Kierkegaard-tól megtanulhatjuk, hogy a historizmus amolyan trükk csupán, hogy féláron érhessük el a metafizika utáni álláspontot. Mert Kierkegaard szerint a radikális gondolkodás nem korának gyermeke. Hanem korához intézett vallomás.
Fent van a fészbukon és gondolkodás nélkül visszajelöl fűt, fát, majd ezt követően meghajigál Melba szelettel.
Ő az egyik kedvenc költőm. A fél szakdolgozatomat róla írtam. Akkor úgy gondoltam, hogy az újdonság a legfontosabb nála. És csodáltam azt a kivételesen gyöngéd bánásmódot, amiben az aktualitásokat, a romlékony dolgokat részesíti. Mert az, amit — legyen trend, szleng, divat — egyszer Garaczi megírásra méltat, többé nem képes elavulni. Azok a dolgok belekerülnek egy időtől független korszerűségbe. És amíg Garaczit olvasol, biztos, hogy te sem zuhansz ki a világból, mert, mint ő, te is örökké friss vagy, aktuális és menő.
Képzeljünk el valakit ma, akinek az ösztönvilága állandóan abba az irányba fordul, ami Nietzsche szerint jó, nemes, boldog és kedves az isteneknek. Ezt az embert neheztelés, bosszúvágy kísérné lépésről lépésre. Rosszindulat és gyűlölködés tárgya lenne és annál nagyobb mértékben, minél kevésbé venné tudomásul a fentieket. Gyalázatos pletyka és rágalmazás lenne az osztályrésze, amelyeket szívesen fogadna, vagy egyszerűen félrefordítaná tekintetét. Sőt még csak nem is reagálna rájuk, legföljebb azért, hogy nyugodtan folytathassa útját, vagy megvédje ízlését.
„Nem létezik »megismerési ösztön«; az értelem különféle ösztönök szolgálatában áll.” A megismerés mögött más van, ami idegen tőle, átlátszatlan, redukálhatatlan. A megismerés nem előzi meg önmagát; nincs előtte előzetes, titkos előre vetítés. A megismerés mögött ott van a nem-megismerés fala. Tehát különbözik az empirizmustól, amely a megismerés mögé helyezi az észlelést, az érzékelést vagy az impressziót, esetleg általában a képzetet.