A historizmus és az evolucionizmus — a XIX. század e két hagyatéka a XX. és a XXI. századra — alaposan bevéste a kései emberek tudatába a fanyar meggyőződést, hogy minden gondolat korának terméke. Aki ezt elfogadja, a látszat szerint jó üzletet köt, mert a historizmus megszabadítja az egyént a philosophia perennis [örök filozófia — a ford.] tetemes súlyától és felkínálja neki az esélyt, hogy könnyebb poggyásszal lábalhat át az irdatlan időn. Elég, ha a fejlődés élére áll valaki, hogy fájdalmasan élje át a relativizmus hátrányát, vagyis a saját pótolhatóságát. A történeti gondolkodás az abszolút, ám csalóka szuverenitást akarja felváltani — amelyet a metafizika teljesített— a gondolkodás relatív szuverenitásával — amely csak a fejlett tudatú ember birtoka lehet. Ám Kierkegaard-tól megtanulhatjuk, hogy a historizmus amolyan trükk csupán, hogy féláron érhessük el a metafizika utáni álláspontot. Mert Kierkegaard szerint a radikális gondolkodás nem korának gyermeke. Hanem korához intézett vallomás.
Fent van a fészbukon és gondolkodás nélkül visszajelöl fűt, fát, majd ezt követően meghajigál Melba szelettel.
Ő az egyik kedvenc költőm. A fél szakdolgozatomat róla írtam. Akkor úgy gondoltam, hogy az újdonság a legfontosabb nála. És csodáltam azt a kivételesen gyöngéd bánásmódot, amiben az aktualitásokat, a romlékony dolgokat részesíti. Mert az, amit — legyen trend, szleng, divat — egyszer Garaczi megírásra méltat, többé nem képes elavulni. Azok a dolgok belekerülnek egy időtől független korszerűségbe. És amíg Garaczit olvasol, biztos, hogy te sem zuhansz ki a világból, mert, mint ő, te is örökké friss vagy, aktuális és menő.
Képzeljünk el valakit ma, akinek az ösztönvilága állandóan abba az irányba fordul, ami Nietzsche szerint jó, nemes, boldog és kedves az isteneknek. Ezt az embert neheztelés, bosszúvágy kísérné lépésről lépésre. Rosszindulat és gyűlölködés tárgya lenne és annál nagyobb mértékben, minél kevésbé venné tudomásul a fentieket. Gyalázatos pletyka és rágalmazás lenne az osztályrésze, amelyeket szívesen fogadna, vagy egyszerűen félrefordítaná tekintetét. Sőt még csak nem is reagálna rájuk, legföljebb azért, hogy nyugodtan folytathassa útját, vagy megvédje ízlését.
„Nem létezik »megismerési ösztön«; az értelem különféle ösztönök szolgálatában áll.” A megismerés mögött más van, ami idegen tőle, átlátszatlan, redukálhatatlan. A megismerés nem előzi meg önmagát; nincs előtte előzetes, titkos előre vetítés. A megismerés mögött ott van a nem-megismerés fala. Tehát különbözik az empirizmustól, amely a megismerés mögé helyezi az észlelést, az érzékelést vagy az impressziót, esetleg általában a képzetet.
Slam-történeti jelentőségű dolog történt a 2016-os Országos Team Slam Bajnokság döntőjén. Aztán álljunk is meg itt, igazít ki minket a produkció, hisz slam-történeti jelentőségű tettek logikusan akkor következhetnek be, ha Magyarországon létezik slam-történet, és létezik egyáltalán slam poetry — a létezés azon értelmében, hogy a fogalom takar egy olyan jelenséget, amely jellegzetes formai sajátosságain kívül legalább egy (esztétikai és/vagy etikai) komponensét tekintve megkülönbözteti magát minden mástól, és ez a legalább egy komponens olyan közös nevezőt alkot, amit mindenki, aki slamel, slamről gondolkodik, slamről beszél ért és elfogad. Ez vezet el a slam emlékezetéhez, hagyományához, amelyből története fakadhat.
Németországban a filozófiát már a XIX. század eleje óta két funkciós szerep vagy karakterarculat jellemezte: egyfelől ott voltak az egyetemi tanárok, másfelől a szabad írók. A német idealizmussal valóságos professzorcsillagok népesítették be a nagy elmélet egét; elhivatalnokosott idealisták pecsételték meg a kései feudális államban a trón és a filozófia kétes egységét. A Kant, Fichte és Hegel rangú gondolkodókkal a filozófiai tisztviselő típusa előkelő magasságokba emelkedett a tudósok res publicájában. Schelling gnoszticizáló elmélet-hercegsége szolgáltatta a modellt a kései katedrapróféták uralmához. Ehhez képest éles tipológiai és eszmei-ökológiai ellentétben fejlesztették ki a filozófiai írók a március utáni időben és a Vilmosok korában új stratégiáikat, amelyeket a közönségükkel alkotott irodalmi és politikai egység jellemzett a kortársi eszmék piacán. Schopenhauer, Stirner, Marx és Nietzsche szabad íróként mindent elkövettek, hogy túlszárnyalják szerzői filozófiáikkal a professzorokat.
Azt a csodát, hogy vannak emberek, akik képesek kifejezni magukat szöveggel, talán nem mindenki érzi. Azt legalábbis, hogy ez csoda, azt igazán kevesen. Az érzelmek átadása, az érzetek megosztása pedig olyan képesség, amely tényleg ritka, és tiszteletet érdemel. A pont, vessző, betű, szó stb. felhasználása egyrészt bizonyítvány, másrészt lehetőség. Lehetőség, hogy nyitott könyvvé váljon az alkotójuk, vagy elbújjon mögéjük és onnan szemlélje, hogy az irodalmi alteregója merre tart épp.
Ha visszatekintek mindarra, amit láttam a múzeumokban a hosszú évek alatt, mióta járom a világot mágikus, mitikus és mesés képek után kutatva, eszembe ötlik, hogy minden időben és minden helyen, minden történelmi és földrajzi összefonódásban a festészet lényege roppant gyakorta három fekete pont közötti mozgásban tárul fel, ezek pedig a szex, a vér és a halál. Az európai barlangokban az ember által hagyott első nyomoktól kezdve az utolsó, még friss festményekig, amelyek ugyanennek a régi kontinensnek a tárlatain sorakoznak, legtöbbnyire e három entitásnak a variációi, amelyek kirajzolják és létrehozzák a művészettörténetet.
Sloterdijk úr, Ön fél a haláltól?
Igen, félek, éspedig azért, mert egész korán a közelébe kerültem, sőt bizonyos értelemben tőle származom. Ha nem volna fogalmam róla, talán úgy viselkednék, mint La Palissse, a francia kapitány, akit Albert Camus említ A Sziszifusz mítoszában. Ez a katonai vezető rettenthetetlenségéről volt híres, pontosabban szólva arról, hogy gondolatok nélkül élt. A dal, amelyet katonái költöttek róla, így kezdődik: „A halála előtt negyed órával még élt.” Filozófiai szempontból ez érdekes helyzetet juttat kifejezésre: Van olyan élet, amelyre a halál előzetesen nem vet árnyékot.
