„Nem létezik »megismerési ösztön«; az értelem különféle ösztönök szolgálatában áll.” A megismerés mögött más van, ami idegen tőle, átlátszatlan, redukálhatatlan. A megismerés nem előzi meg önmagát; nincs előtte előzetes, titkos előre vetítés. A megismerés mögött ott van a nem-megismerés fala. Tehát különbözik az empirizmustól, amely a megismerés mögé helyezi az észlelést, az érzékelést vagy az impressziót, esetleg általában a képzetet.
...a mesém igazságtalan Deleuze könyvével szemben. Mert ez a könyv egyáltalán nem a metafizika kezdetének és végének már végtelen sokadszor megismételt elbeszélése. Színház ez, jelenet, egy új filozófia végtelen ismétlése: minden lapjának kopár fennsíkján Ariadné megfullad, Thészeusz táncol, a Minotaurosz bömböl és a végtelen sok alakú isten kísérete pedig nevetésben tör ki. Létezett már regény-filozófia (Hegel–Sartre), elmélkedésfilozófia (Descartes, Heidegger). Most, a Zarathusztra után, visszatér a színház-filozófia. Nem elmélkedés a színházról, nem is jelentésekkel teli színház. Hanem a színpadon megjelenő filozófia, szereplőkkel, jelekkel, egyetlen esemény ismétlésével, amely nem alkotható újra soha.
A bolondság e más módja történetét kell megírnunk, e más módot, ahogyan az emberek az uralkodó ész gesztusával bezárják szomszédjukat és a nem-bolondság kíméletlen nyelve közvetítésével fölismerik egymást. Meg kell találnunk ennek az összeesküvésnek a pillanatát, mielőtt végérvényesen beépítik az igazság birodalmába, mielőtt föléleszti a lírai tiltakozás. Meg kell találnunk a bolondság történetének ezt a nullfokát, amikor még tagolatlan a tapasztalat, még nem osztotta meg semminemű megosztás. Az eredettől kell leírnunk a „bolondságnak ezt a más módját”, alakulásának görbületét, amely útja során az Ész és a Bolondság külsődleges és minden cserére alkalmatlan, egymás számára halott dolgait elhullatja, leválasztva magáról.
A szenvedélyben van bizonyos szenvedés–gyönyör-vonás, de ez nagyon különbözik attól, amivel a vágyban vagy az úgynevezett szadizmusban és mazochizmusban találkozunk. E nők között nem fedezek föl semmiféle szadista vagy mazochista viszonyt, egy teljesen fölbonthatatlan szenvedés–gyönyör-állapot viszont létezik. Nem két vonás keveredik össze köztük, egy és ugyanazon vonás ez. Mindegyikük nagyon szenved. Nem mondhatjuk, hogy egyik szenvedést okoz a másiknak. A folytonos szenvedésnek a három típusa ez, amelyeket tudatosan vállalnak és akarnak, mert semminemű szükségszerűség nem kényszeríti őket.
Annyi bizonyos, hogy most próbálok megszabadulni a filozófiának azon formájától, amelyet A szavak és a dolgok, A bolondság története és a Megfigyelni és büntetni írása idején alkalmaztam és — ismerjük el és én el is ismerem — amely teljes egészében elkötelezte önmagát a filozófiai élmény, funkció és szókészlet iránt. Ezeket használtam a filozófiai tapasztalás, tervezés és szervezés mezejének körülhatárolására. Ekképp e periódus, amely némelyek szemében radikális nem-filozófiának tűnhet, valójában a filozófiai tapasztalás radikálisabb elgondolása.
Azt hiszik, hogy a humanizmus nagyon régi fogalom, egészen Montaigne-ig, sőt még régebbre vezethető vissza. Pedig a „humanizmus” szó Littrénél nem létezik. Általában a csábító illúziónak köszönhetően, amelynek gyakorta áldozatul esnek, azt hiszik, hogy a humanizmus mindig a nyugati kultúra nagy állandója volt. Eszerint a mi kultúránkat egyéb kultúráktól, a keleti vagy az iszlám kultúráktól pontosan a humanizmus különbözteti meg. És meghatódnak, amikor e humanizmus nyomait vélik fölismerni másutt is, mondjuk kínai vagy arab szerzőknél és az a benyomásuk, hogy az emberi nem egyetemességével találkoztak.
Egy pszichiátriai értekezés szerint a homoszexuálisok gyakran lesznek öngyilkosok. „Gyakran” — ez lenyűgöz. Magas, vékony és sápadt fiúkat képzelek magam elé, akik képtelenek átlépni a másik nem küszöbét. Egész életükben szemeznek a halállal és végül nagy robajjal vágják be maguk mögött az élet ajtaját, és ez természetesen jól felidegesíti a szomszédokat is. Egy ellentétes nemű pár helyett a halállal lépnek házasságra. A másik oldalt választják a másik nem helyett. De teljesen meghalni ugyanúgy képtelenek, mint valójában élni. Ebben a nevetséges játékban a homoszexuálisok és az öngyilkosság kölcsönösen elvesztik hitelüket.
