Kategória Esszé

Márton László esszéje Andreas Gryphiusról a legutóbbi Műútból

A Francia Forradalom kritikusaként Nietzsche eddig még alig kapott méltatást. Ez pedig nem is csoda. A szakadék, amely őt elválasztja a FF eszményeinek értékképzeteitől, áthidalhatatlannak tűnik. Ha egy gondolkodó egészen a dionüszoszi igent mondásig küzdötte fel magát, aztán egy történelmi eseményt utólag teljességgel megtagad, mintegy meg nem történtté tesz, akkor ez a tény megmutatja, milyen mélységesen gyűlölte ezt az eseményt. Hasonlóképpen helyénvalónak látszik N nihilizmus-diagnózisát azzal az összeomlással kapcsolatba hozni, amely Isten halálával, a nihilizmus megjelenésével volt egyenértékű.

Minden zavaros. Magam zavaros vagyok. Mit tegyek? Mi helyes, mi hamis? Minek van értelme, mi butaság? Össze kell szednem magam. Körülöttem vagy bennem túl sok minden gyűlt össze. Ki vagy mi vagyok egyáltalán? Zűrzavarban élek, és nem tudom, mit keresek. Bár tudnám, valójában mit is keresek. Nyomokat keresek, amelyek arra kellene emlékeztessenek, mit is keresek. A keresés egyre hosszasabbá válik. Nem jövök rá az alapjára, és közben elvesztettem a fonalat.

A Yello számomra a nyolcvanas évek elejétől kezdődően az évtized egyik legkarakteresebb alakzata volt. Zenéiket egészen különös hangszínek és hangzásterek jellemezték; olykor a gregoriántól a táncos rockig terjedő elemekből kevertek példátlan akusztikus kollázsokat, de képesek voltak a könnyű zene különféle korábbi stílusaihoz szinte korhű, de új kompozíciókkal előállni, vagy különféle fiktív filmek zenés hangsávjait előadni. (Az inspirációt főként a film noir adta számukra, de olykor Fellini filmjeinek hatása is jól kivehető.)

A digitális olvasás oktatásának utópiájáról fogok beszélni. Állításom, hogy ennek a — remélhetőleg — eljövendő oktatásnak a bázisa az Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című művében reprezentált, annak alapján (is) tanítható nyelv- és igazságmodell lehet. Ezért most ezt a művet fogom körülbeszélni.

A század- vagy ezredfordulók mindig létrehoznak egyfajta dekadens áramlatot, amely általában ugyanabban a reakciós és konzervatív kesergésben tetőzik. Hangot kap benne az elmúlt évszázad gyűlölete, a korszak szidalmazása, a szóban forgó pillanat körülményeinek pocskondiázása és az egész a hajdani értékek és a régi szép idők magasztalásával párosul. Ez a séma egészen egyszerűen működik, nagyon könnyen alkalmazható és föllelhető a dekadencia minden gondolkodójánál, tegnapelőtt Joseph de Maistre-nél és Donoso Cortes-nél, tegnap Maurras-nál és Drumont-nál, Spenglernél és Rosenbergnél, ma pedig a nagy erények egészen apró dicsőítőinél, akik az avantgarde rekviemjét zengik, az űr korszakát emlegetik, a kultúra komédiáját, a gondolkodás vereségét és egyéb variációkat a Nyugat alkonya levitézlett témájára.

Bartók Imre és Trapp Dominika Goebbels című műve egy 36 oldalas, rövid, három színre osztott dráma. A kiadvány a József Attila Kör gondozásában jelent meg 2015-ben a Melting Books-sorozat második köteteként. A mű a Goebbels család utolsó néhány óráját dolgozza fel, melyben elsődlegesen felmerül ezen emberi helyzet nyelvi feldolgozhatóságának általános kérdése.

Első ránézésre szinte érthetetlen a vita: mindkét fél tagadja, hogy doktríner filozófiai tételek mentén termékenyen olvasható lenne József Attila Eszmélet című verse. A válaszok és a viszontválasz alapján azonban úgy tűnik, hogy valójában nem JA verséről van szó (hiszen a vitaindító publicisztika is azt mutatja be, hogyan nem érdemes olvasni a szöveget), az csupán egy provokatív illusztrációként funkcionál. A vita sokkal inkább a művészet filozófiai megközelítésének lehetőségei, pontosabban annak stiláris vetületei körül forog (Tőzsér „önleleplező” válasza is erről tanúskodik), magyarán akörül, hogy milyen beszédmód alkalmas a költészet filozófiai megközelítésére. Az ellentétes álláspontok innen nézve (Varga Péter András is erre igyekszik irányítani a figyelmet) egy kontinentális-esztétizáló, valamint egy analitikus-szakmódszertani nyelv különbségei által határozhatóak meg.