A század- vagy ezredfordulók mindig létrehoznak egyfajta dekadens áramlatot, amely általában ugyanabban a reakciós és konzervatív kesergésben tetőzik. Hangot kap benne az elmúlt évszázad gyűlölete, a korszak szidalmazása, a szóban forgó pillanat körülményeinek pocskondiázása és az egész a hajdani értékek és a régi szép idők magasztalásával párosul. Ez a séma egészen egyszerűen működik, nagyon könnyen alkalmazható és föllelhető a dekadencia minden gondolkodójánál, tegnapelőtt Joseph de Maistre-nél és Donoso Cortes-nél, tegnap Maurras-nál és Drumont-nál, Spenglernél és Rosenbergnél, ma pedig a nagy erények egészen apró dicsőítőinél, akik az avantgarde rekviemjét zengik, az űr korszakát emlegetik, a kultúra komédiáját, a gondolkodás vereségét és egyéb variációkat a Nyugat alkonya levitézlett témájára.
Az évezredes szorongás vegytiszta termékei ők, okokat nem ismernek, a tünetek pedig gyönyörű tollakká változnak szemükben, amelyeket büszkén öltenek magukra: koruk hősének képzelve önmagukat bátorságot, vakmerőséget, antikomformizmust, tisztességet, őszinteséget, tisztánlátást mutatnak és mindazt, ami a kor mindenütt keresett, nagy emberét jellemzi. Ahol a többiek belesüllyednek az alávetettségbe, a konformizmusba, a talpnyalásba, ott ők merészelnek. Merészelnek, de mit? Úgy gondolkodni, ahogyan mások nem gondolkodnak? Ennyiben sikert aratnak, talán minden reményükön túlmenően.
Különös paradoxon: a Sorbonne filozófusai, a minisztertanács tagjai, a kulturális állami főhivatalnokok, a diadalittas neo-liberalizmus segéderői mind a liberális humanizmust bégetik, az intellektuális szóvivők házmestereik közhelyeit visszhangozzák, szánalmas vigaszokkal érik be — a monumentális könyvforgalmi sikerekkel és a bulvárlapok hatalmas olvasottságával. A kanti és spinozista csillogás nem elég, sem a retorikák és egyéb skolasztikus eszközök szimulációja: a nagy tömegek enerváltságának megfelelően kell gondolkodni, lehetőleg középiskolában használatos filozófiai idézetek gyakori alkalmazásával, ami minden kétséget kizáróan csak a jobboldali Gramsci-pártiak malmára hajtja a vizet, akik türelmesen, de magabiztosan várják győzelmüket. Területileg máris megnyerik a legromlottabb politikusok szavazatait és már nem sokat kell várniuk, hogy a tenyerükből egyenek mindazok, akik álnokul kotkodácsolnak a modernség ellen és összemocskolják a mai művészek munkáját, ahogyan nem is olyan régen nagy csinnadrattával szervezték meg az elfajzott művészet tárlatait.
Az intellektuális háború minden kétséget kizáróan folyik. Megvannak a világosan látható csataterei, hívei és ellenségei, hálózatai és átjárói, sajtóorgánumai, szócsövei, folyóiratai, kiadói és újságírói, fölbérelt emberei, csoportjai és ütegei. Az esztétikai és intellektuális területen roppant pontosan kimutatott dekadentizmus arra a dekadentizmusra utal, amelyben összefutnak ma a jobboldal, valamint a velük szövetséges szélsőjobb politikai erői. Minden sortűz, amelyet a kulturális modernség modelljeire lőnek ki — Pierre Boulez neve példaként kapóra jön itt — a határozott körvonalú politikai csatatéren, kohéziókat, cinkosságokat, szövetségeket, társulásokat jelent. A katasztrófák elmélete érvényes a földrajzi nagy tájegységekre, de sajnos az intellektuális tájegységekre szintén.
*
Ebben a háborúban, amely a mi évezredünk esélyeit és veszélyeit jelzi, némiképp meglepetten nem látom, hogy a reakció és a konzervativizmus hívei az öröm fogalmát említenék. Tíz éve, hogy hedonistaként tüzetesen vizsgálom a társadalom minden szegletét, semmit sem feledve a homályban — különös nyomatékkal fürkészve a kortárs művészetet, annak minden formájában — de csak az öröm ellenfeleinek hullaházával találkozom. Tehát az örömről van szó, amelyről az említettek némelyike rendszeresen és egyebütt azt írja, hogy nem elegendő egy filozófia megalapozásához. Jó. De akkor meg miért bírálják a modernitást csak az öröm nevében, amelyre ismét rá kell találni, mert a modernek egy évszázada elutasították? Hogyan vessük meg e korszak minden produktumát, legnagyobb bűne leleplezésével, mármint hogy szakított az örömmel?
Elégedetten látom, hogy végül elismerték a hedonizmus felforgató és alternatív erejét, ám attól tartok, hogy dekadens részről csupán vulgáris formájában ismerik el természetét, amelyről szólnék néhány szót. Mert az öröm, amelyről azok beszélnek, akik ostorozzák, jóllehet csatasorba tömöríti őket és csak akkor követelik maguknak, amikor ostoba tételeiket támasztja alá, mintha ugyanaz lenne a tetveknél, mint az embereknél, az állatoknál és a főemlősöknél. Ez a különös módon elhanyagolt különbség azt sugallja, hogy az öröm egy elemi szükséglet egyszerű, közvetlen és sommás kielégítését határozza meg; hogy az éhség, a szomjúság, a szexualitás és a kultúra ugyanazon logika függvénye; hogy a szavannák orángutánja és világvárosok embere vágyai azonosak és azonos módon elégíthetők ki.
Igaz, a vágyak mintha azonosak lennének a főemlősöknél és az alacsonyabb rendű fajoknál. De azért abban megegyezhetünk, hogy megismerésük, megkülönböztetésük, körülhatárolásuk, elszigetelésük, keletkezésük időrendje, modulációjuk, tudatosulásuk tekintélyes mértékben különbözik. Az állat elszenvedi vágyait, az ember választhat közülük, kulturált módon válaszolhat rájuk. És a különbség ugyancsak tekintélyes mértékű. A homo sapiens sapiens nem vágyik vakon mindenféle tárgyra. Az elgondolható vágyak kultúrája a lehetséges örömök filozófiáját jelenti.
Az általam jelzett öröm bizonyos konstrukció és sohasem eleve adott. Ekképp semmire sem véletlenül és nem is szabadon vágyunk, hanem mindig egy civilizációval, korszakkal, kultúrával, környezettel való összefüggésben. Vágyaink és örömeink valamihez való tartozást jeleznek nekünk és csak annyiban fogadjuk el őket, amennyiben egy szociális, „törzsi”, társadalmilag jellemző kielégülést is kifejeznek. A bolygó egész felszínén a tropizmus, amely természetes módon vezeti a rovarevőket vágyuk, az éhség, kielégítésének felé, vagyis meghatározza az éhség kielégítésének örömét, a zsákmány elejtését és nem enged meg választást e tekintetben, viszont ugyanezen a területen az éhség az embert rengeteg eszközzel látja el, hogy kulturális szinten válaszolhasson erre az igényre.
A priori és egy természeti hipotézis szerint az emberek nem tartanak semminemű esztétikai kielégülés felé: az emberben nem mutatkozik semmiféle művészeti, vallási, metafizikai vagy filozófiai a priori hangoltság. És ha senki sem oktatná a kis embert e szükségletekre, ő sohasem érezné igényüket. Az értelem [sens] keresése kizárólag intellektuális átadás-átvétel eredménye, nem pedig természetes hajlandóságé. E fokozatos előkészítés a legegyszerűbbtől tart a legbonyolultabb, a legrészletesebb felé. Bárki, aki iskolázatlan, nem éli át az ilyenfajta vágyat, vagy beéri egy tömör, sommás kérdéssel és elégedett az ehhez hasonló, szűkös válasszal. Az öröm e pedagógiájától távol tartott áldozatok részéről igazán bocsánatos bűn, hogy a filozófiára méltatlan, egyszerű örömökkel érik be.
Szerintem azok a bűnösök, akik szerint ízetlen zagyvalékkal kell válaszolni a kultúra e vágyára. Van szükség filozófiára? A dekadensek meg mindjárt sietve megadják a lehető legszánalmasabb választ, amely minden bizonnyal elnyeri a tömegek tetszését. Az általuk körülhatárolt vágy öröme csak arra jó, hogy hízelgéssel nyerjék meg a tömeget. Mert könnyebb alacsonyra tenni a filozófiai ismeretek mértékét, mint erőfeszítést, igényességet követelni, amely választ vár a kérdésekre. Sommás és egyszerű igényekkel elégíteni ki a tömegeket egyáltalán nem demokratikus, hanem veszedelmesen demagóg eljárás. Viszont magas szintű és közvetlen örömöket kínálni egy állítólag sokáig kulturálisan elhanyagolt népességnek magában hordja az erősfeszítés fölöslegességének veszélyét a kulturális gyakorlatban.
Amit általában szükségesnek tartanak valamely nyelv elsajátításához — a hosszú időt, az erőfeszítést, az akaratot, a kitartó igyekezetet, a türelmet, az alázatot, a lassú haladást — azt miért tagadják meg akkor, amikor olyan nyelvek megismeréséről van szó, mint a képzőművészet vagy a filozófia nyelve? Ki tudná elhitetni, ha csak nem hízelegni akar az illető, hogy egy bonyolult nyelv megtanulható minden komolyabb erőfeszítés nélkül? Jóvátehetetlen perverziót látok abban a téves eszmében, hogy le kell szállítani az esztétikai vagy filozófiai igényességet a legnagyobb tömeg szintjére, ahelyett hogy mindenki szintjét magasabba emelnénk, hogy megismerhesse az igazi örömet és részesülhessen benne. Az öröm minősége fontosabb mennyiségénél. Az első opció demokratának akar látszani, ám valójában demagóg; a második, látszólag arisztokratikus, de igazából demokratikus. Hízelegni a népnek nem egyéb, mint megvetésének legártalmasabb módja.
Az öröm feltételez legalább egy átadott ismeretet. Csodálkozva látom a dekadensek érvelésében a két állásfoglalás egymásmellettiségét: az első abban áll, hogy kijelentik, nem szeretik a kortársi művészetet. A második abban, hogy semmi módon nem gyakorolják. A mai művészet ismeretének hiánya miatt nem hiteles az ítélet, hogy a mai művészet üres lenne. Ki fogadja el az ítéleteket egy nyelvről, annak természetéről, szintaxisáról, nyelvtanáról, pontosságáról, szigoráról, fejlődéséről, ha egyszer nem gyakorolja e nyelvet? Csak a koncerttermekben való jelenlét teszi lehetővé a mai alkotások megítélését, csak a folytonos tárlatlátogatás adhatja meg a mai festmények magyarázatát, nem pedig valami sivár lemezhallgatás vagy felületes lapozgatás a folyóiratokban és enciklopédiákban.
A mai művészet kárhozatása elképzelhetetlen és elviselhetetlen azoknál, akik nem ismerik és nem gyakorolják. A megítélés kompetenciája nem az amatőrök hamis megvilágításba helyezett szempontjait föltételezi. A dogmatikus ember radikálisan hátat fordít a filozófusnak. És Schubert kamarazenéjének lemezen való polgári használata nem alapoz meg ítéleteket a mai alkotások dolgában. A leckéztetők nem tanulják meg a maguk leckéjét és fölszólítják a műveletlen embereket egy földrész értékeinek rombolására, amelyeket nem is ismernek, nem látogatnak, ám szemrebbenés nélkül gyűlölik őket. A közönség szakmai éretlenségéhez ők még hozzáteszik a saját tájékozatlanságukat, azt képzelve, hogy ebből valamikor megalapozott ítéletek, és legitim gyakorlatok következnek.
A megítélés — akárcsak az öröm átélésnek képessége — valódi kompetenciát föltételez. Platón hívei, akik gyakran dekadensek, bizonnyal tudták, hogy egy gálya kormányzását a filozófus inkább a matrózokra és nem a vargákra bízza, szandáljának megjavítását viszont a vargára és nem mondjuk a szakácsra. Hát az esztétikai ítélet dolgában ki a kompetens? A dolog így áll: biztosan nem az igazi inkompetensek mondják azt, hogy semmit sem értenek. A dolog még problematikusabb attól kezdve, hogy a moralizáló ember a kompetencia látszata mögé rejtőzik.
A kompetencia látszata mögé, amely állítja, hogy a platóni esztétika, miután megnyitotta az utat a kereszténységnek, ugyancsak megnyitotta a német idealizmusnak is, és ez lenne a szépség kérdése megközelítésnek egyedüli legitim útja: hivatkozzunk csak Platónra és a platonikusokra, Kantra és a kantiánusokra, Hegelre és a hegeliánusokra. Ami ezen kívül van, ami nem ide tartozik, mint a skolasztikus disszertációk, az nem érdemli meg a Szépről szóló értekezés nevet. Ekképp tehát a Hegel által bejelentett filozófia vége után meg kell vallanunk a művészet halálát is. A filozófia tehát megtorpan a jénai varázsló lába előtt, mintha Nietzsche és Marcel Duchamp sosem létezett volna. A mai művészetet megérteni a tegnap esztétikájával annyit tesz, mintha a teret mindössze a descartes-i matematika eszközeivel próbálnánk magyarázni. Vagy ha Joyce Ulyssesét Boileau Art poétique-jával igyekeznénk megérteni.
A dekadensek nem nietzscheiánusok. Márpedig a 20. századi esztétika teljes egészében nietzscheiánus. És ahelyett, hogy elfogadnák ezt, inkább autodafét rendeznek, a lángok közé hajigálva az utóbbi száz év művészetét és arra szólítanak fel, hogy mindenki térjen vissza A Hatalom akarása előtti esztétikákhoz. Óh, milyen szép is volt az a korszak, amikor a magánvaló Szépről szóltak, egy érthető eszme érzékletes megvalósításáról, a szellem anyagi megvalósulásáról, vagy arról, ami általában és fogalmiság nélkül tetszik, vagy akár az érdektelen kielégülésről. Istenem, milyen szépek is voltak azok az idők, amikor újratöltögették a régi platonisztikus fogalmakat, meg az Ítélőerő kritikája fogalmait! De lássatok csodát, eljött Duchamp — ő a képzőművészetnek az, aki Nietzsche volt a filozófiának! A régi kategóriákat szétrobbantó dinamit. Isten meghalt Zarathusztra atyjával együtt. Akár tetszik, akár nem. A tény bizonyságot nyert. Ebből adódik a dekadensek problémája: nem akarják magukénak vallani e gondolatot, minden erejükkel elutasítják. Ahogyan Joseph de Maistre sem fogadta el a Francia Forradalom evidenciáját és rajongó tekintetét továbbra is a királypárti spirituális rendre emelte.
A szépség, az elegancia, az egyensúly, a harmónia, a szimmetria az összhang régi öröme visszaadta lelkét teremtőjének; ugyanúgy, ahogyan kilehelte lelkét a keresztény túlvilág, az üdvösség, a feltámadás, a világ biblikus víziói, a katolikus szoterológiai konstrukciók. Akár tetszik, akár nem. A nagyközönség tájékozatlansága a filozófusokéval párosul, akik elavult fogalmakkal próbálnak gondolkodni évszázadukról. Nem érik föl ésszel a bolygóközi repülést, mert ismereteik nem haladják meg Huygens matematikáját. De ha nem is értünk sokat a konceptuális művészethez Kant esztétikája szerint gondolkodva, nem is annyira a műalkotást ostorozzuk, mint inkább a több mint egy évszázada divatjamúlt és sehová sem vezető filozófiai vezérfonalat. Tegyük ennek helyére Duchamp szövegmanifesztumait. Az ízlés ítélete és az öröm nem önmagában létezik, hanem viszonylagosan egy korszakban. Ám az idők megváltoztak: Poussin esztétikájával már sohasem érthetjük meg a kortársi műveket. A dekadensek óhatatlanul egyre inkább a múltba hátrálnak azáltal, hogy folyton elutasítják az adekvát, korszerű interpretáció módjait.
A Szép halála után az Értelem [sens] uralma következett. A fülkében, ahol ezt a nem létező erényt imádták, amely mindig egyéb érdekek mögé (egyház, király, majd tőke) rejtőzött, a szépség átadta helyét az Értelemnek. A műveknek értelmük van és a filozófusok, valamint a művészek nem tudják ezt elmondani, megfejteni. Például Poussin valamely vásznának különféle tájegységeken többféle értelme lehet: a népnek és a mindenkori hatalmasságoknak magyarázatra van szükségük. Az egyszerű öröm számukra tilos. Aki semmit sem értett Vergiliushoz, Diogenész Laertioszhoz, a sztoicizmushoz, a klasszikus humanisták korához, az semmi sem érett a normann festő vásznaiból. És aki napjainkban nem ismeri a fentieket, az arra kárhozatja magát, hogy a festőt csak felületesen ismeri, hírnevét és ügyes, tehetséges technikáit, de mély művészi üzenetét nem. A 17. századi parasztnak nem volt örömre e festészetben, ahogy a mai városlakó munkás sem képes megragadni Carl André, Richard Long vagy Walter de Maria műveinek egyetlen részletét, árnyalatát sem.
A dekadens mindig rosszul választja meg a dekódolás forrásait, amelyekre mindig, mindenkinek szüksége van. Elutasítom azt a demagóg álláspontot, amely szerint a mai nép nagyon jól megfér a művészettel, szereti és érti, jóllehet éppen ma elváltak az alkotók és a tömegek útjai: az árok mély ugyan, de mindig betemethető. A dekadens gondolkodók nem is akarják betemetni és azt tanítják, hogy nem csupán azok tévednek, akik nem akarnak tanulni és megérteni, hanem azok is, akik alkotnak. Visszájára fordított világ: az öntelt, fennhéjázó, gőgös, tudatlan és a saját műveletlenségükre büszke filozófusok — fényévnyi távolságban a szókratészi tudatlanság önkéntes bevallásától — műveletlen emberek szolgálatába szegődnek, hízelkedve csábítgatják őket.
*
A sommás és egyszerű öröm sommás és egyszerű gyönyört ad. Hasonlóképpen: a kifinomult öröm hasonló kielégülést eredményez. A közvetlen öröm fölemlítése neme elég: miben áll Mozart Requiemjének nyers, vad és törvénytelen öröme? Picasso vajon a múzeumlátogató örömére gondol, amikor a Guernicát festi? Netán a turisták Michelangelója festi a Sixtusi kápolna mennyezetét? Talán a nyárspolgárok Schubertje komponálja az opus 100-at? Vajon a flamand parasztok Boscha alkotja meg a Szent Antal megkísértése szörnyalakjait? Vagy mindezek egyéb, még megismerendő ügyes és lényeges imperatívuszoknak engedelmeskednek — jelen esetben történelmi és kulturális imperatívuszoknak — hogy megismerhessük, felfoghassuk, szerethessük e szóban forgó műveket?
Milyen örömünk telhet egy tárgyban, ha semmit sem tudunk róla? Mit mond, mit mondhatott a helyzet értelmével, létrejötte okával, anyagával, technikáival, szerkezetével, formáival? Ha megállunk egy műalkotás előtt arra várva, hogy bármiféle örömöt ad nekünk, az körülbelül annyit tesz, mint fényes nappal várni egy üstökös hirtelen áthaladását. Azt kockáztatjuk, hogy sokáig és hiába várunk. Az esztétikai öröm mindennel társul, ami ezt megengedi: maximális információ arról, ami lehetővé teszi, intellektuális ujjongás, referenciák versengése, idézetek, ismeretek tömkelege, kompetencia és gyakorlott szem, eszmék, nézetek, szokások, egy tekintet és egy egész test türelme, permanens ellenpont a tárgy és a között, ami leleplezi, szövegek, olvasmányok, összehasonlítások, perspektívák. Valamely nyelv elsajátítása a nyelvtan, a szintaxis, helyesírás megismerését teszi szükségessé. A dekadensek egyáltalán nem igyekeznek elsajátítani egy nyelv töredékeit, amelynek még puszta létét sem ismerik el. Az öröm bizonyos föltételektől függ, ha ezektől elzárkózunk, akkor azt lehetetlen megközelíteni.
Az Öröm nem olyan tiszta eszme, mint a Szép, az Igaz vagy a Jó. Mert mindezen entitások egy idővel, egy korszakkal, egy társadalommal való viszonyukban nyernek meghatározást. Fogalmak, referencia, kultúra ismerete nélkül közvetlenül megérteni egy nílusi núbiai zenét, a ghanai tigara ritmusát, a brazil favella sertaóját, a közép-európai cigányzenét, egy ázsiai templom szerkezetét, a zen kertet, a tea szertartását, a japán origamit és ikebanát, a napsütéses maya építészetet, a római városépítészet szimbolikáját lehetetlen, hiú ábránd, sőt ostoba ötlet. Minden műalkotásnál, ha meg akarjuk érteni, valami másra van szükség, nem csupán önmagára. Ez a más nem egyéb, mint a történelem, a szociológia, a földrajz, az etnológia, a vallás, valamint vele összefüggő, hasonló egyebek. A filozófia nem egyéb, mint mindezen hedonizmusok összefüggése, szintézise és lehetőségfeltétele.
*
Végezetül pedig a reakciós és konzervatív gondolkodók tévednek az öröm természetét, valamint eredetét illetően. Az öröm a közvetítésben adódik, egyáltalán nem az igazi, őszinte és autentikus — ilyen a szókészletük — művekkel való közvetlen érintkezésben. Szociológiailag az öröm tisztátalanul [impur] jelenik meg, történelmi produktumként. Banalitás kimondani, hogy egy és ugyanaz a műalkotás különféle, sőt ellentmondásos hatásokat produkál a különböző adott pillanatok és körülmények szerint, amelyekben vizsgáljuk. A tárgy közvetítésének története hozzájárul hedonista értékének becsléséhez. Az öröm annál nagyobbnak tűnik, minél tágasabb, befejezettebb, kifinomultabb és diszkrétebb. Ekképp sűrűsége megszelídítési időszakának arányában alakul, elfogadása időpontjáig.
Duchamp hangsúlyozza a szemlélő fontosságát, ezt az alanyt az alkotó méltóságának rangjára emelve, meggyőződésének adva hangot, hogy egy művet nem is annyira létrehozója alkot meg, mint inkább nézője, ő adja formáját, erejét, gondolati szerkezetét. Egy korszakot nem annyira debilis művészete vagy középszerű művészei jellemeznek, mint inkább közönségének minősége. Attól tartunk, hogy a dekadensekkel a közönséget szűklátókörűségre szólítják föl, amely közönség ezután büszke lehet rá, hogy filozófusokra támaszkodhat, szemére hányva a nyelvnek a maga képtelenségét ahelyett, hogy a saját műveletlenségét fogná vallatóra, belátva a műhöz való közelítésének képtelenségét. Az öröm eredete mindig annak a személynek az intelligenciájában gyökerezik, aki igényt tart rá. De az akarás még nem képesség. Mert többnyire csak kevésre képesek.
Az öröm sohasem sommás kielégülés, valamely közvetlen vágy egyszerű kielégítése. A művészet vágya a legmagasabb rendű örömmel ajándékoz meg. A lélek-kiegészítés megtanulható és annál mélyrehatóbban küzdi le az egyedi primitívséget, minél tehetségesebben, sőt zseniálisan hajtották végre. Az ivás, evés, közösülés természetes szükségleteivel szemben a szükséges vágyaknak a vulgáris hedonizmus egyszerűen válaszol és sommás kielégülésre szólít föl. Ugyanezen kötelezettségekkel szemben átalakítás szintén eszközölhető, a szükség nyomán fölfedezhető a bor gyógyhatása, módosítható a gasztronómia és az erotika. Egyik világtól a másikig, egyik embertől a másikig a távolság nagyobbnak tűnhet, mint az első állat és az utolsó ember között.
Az első lények állati örömei és az emberi lények kéjei között a kultúra vaskos tömbje helyezkedik el, vele pedig az öröm pedagógiája, a különbségtétel a vulgáris örömök és a filozofikus örömök között. A fogalmi állomány erényei, az intellektuális közvetítés, a megítélés plasztikus megfogalmazása, a demagóg és populista előítéletek meghaladása, a beavatás türelme. A hedonizmus építi a lelket, a művészet pedig állandóan segítségére van ebben. A dekadensek által gyújtott tüzek valóságos veszélyt jelentenek, mert bátorítják az egyéb, rejtőzködő, ólálkodó gyújtogatókat, akik csak a pillanatra várnak, hogy leoldozzák kutyáikról a láncot.
Ők szintén dekadenciát emlegetnek, meg elfajzást, túlzott népies befolyásoltságot, úri gőgöt, a nagyközönség megvetését, szédületes, elrettentő árakat, ők szintén ostorozzák a támogatott, mai művészetet, a kísérleti regényt, az atonális és szeriális zenét, az absztrakt festészetet és az avantgarde esztétikai áramlatokat. Kedvelik a formát, az arcot, a spiritualitást a művészetben, az alkotók által körülrajongott népet. Így állnak hozzá, ezzel kezdik. Majd azzal végzik, hogy minden egyébbel szemben dicsőítik a Nemzetet, az Államot, a Hazát, sőt a Fajt, meg egyéb hasonlókat, amelyek a nemzeti azonosságot ünneplik. Hajdan tárlatokat rendeztek a néger, szabadkőműves és judeo-bolsevista művészet ostorozása céljából, ma pedig adminisztratív máglyákat raknak: az önkormányzatok személytelen hivatalaiban, ahol e dekadens próféták politikai klónjai székelnek, mindig jelentős prioritásokat szavaznak meg.
Ekképp tehát valamely korszak művészetét biztosabban teszik tönkre a tilalmazással, mintha metafizikailag lehetetlenítenék el. Jelenleg a filozófusok, akik jó üzleteket kötnek a Nyugat alkonya fölemlegetésével, tudatosan vagy sem, megbénítják a mai művészetet az emberek tudatában. És ki tudja, Schuberttől és Boulez-től távol, a többé-kevésbé civilizált vitáktól, meg a pillanatnyi, papíron rögzített fegyverszünetektől szintén távol, ebben a vak világban, hamarosan fölhangzik a dübörgő csizmák zaja a katonazene hátterén. De akkor már túl késő lesz, nem tudjuk eloltani a parázsló máglyákat.
Romhányi Török Gábor fordítása
Forrás: Michel Onfray: Les prédicateurs du déclin de l’Occident, 154–164.