Az exhumálás poézise

Márton László esszéje Andreas Gryphiusról a legutóbbi Műútból

Fiatalkoromban, az 1980-as évek elején élénken foglalkoztatott a német barokk költészet, mindenekelőtt Andreas Gryphius (1616–1664) életműve. Az ő szonettjeinek és ódáinak fordításakor tanultam meg verselni, anélkül, hogy valaha is saját verseket írtam volna. Az ő szóhasználatán és mondatfűzésén keresztül nyíltak meg előttem a német nyelv régebbi rétegei. Mélységesen depresszív költészete írói és gondolkodói menedéket nyújtott a Jaruselski-puccs utáni kétségbeejtő években. Kevéssel az angol forradalom után, 1653-ban írt Stuart Károly-drámája meghökkentő tisztánlátással állítja színpadra a felforgatás mechanizmusát: Cromwell és cinkosai úgy szólalnak meg, mintha Lenin és Trockij vitatkozna barokk alexandrinusokban, és ennek radikalizmusát az sem halványítja el, hogy a halálra ítélt uralkodót Krisztus posztfigurációjaként jeleníti meg a szerző. Másik nagy drámája, a Bizáncban játszódó Örmény Leó pedig azt mutatja be, hogy a zsarnok örökös rettegése miképpen teszi elkerülhetetlenné a zsarnokság ellen irányuló szervezkedést.

Első könyvem megjelenésének évében, 1984-ben a Helikon Kiadó közreadott egy vékony kötetet Gryphius verseiből az én fordításomban. Később Goethe és Kleist műveinek átültetésekor igen hasznosnak bizonyult az a tapasztalat, amelyre Gryphius műveinek tanulmányozása közben tettem szert.

Íróként is sokat köszönhetek neki. Az ő szövegeiből értettem meg, hogy egy fogalomban összeütközhet egy régebbi és egy újabb jelentés, és ez nagy nyelvi energiákat szabadít fel. Van például egy Einsamkeit című szonettje, amelyet annak idején Magány címmel fordítottam, merthogy a szó ma ezt jelenti. Csakhogy a régi jelentés „remetelak” volt, és az első személyben megszólaló lírai hős, aki az elhagyatott, sivár tájban a mulandóságról elmélkedik, azonosítható egy remetével. Viszont a beszélő végső felismerése — „hogy mindennek össze kell dőlnie egy olyan szellem nélkül, amelyet Isten tart fenn” — azt sugallja, hogy ez a szellem nincs jelen, Isten többé nem tartja fenn. Ez pedig mégiscsak a mai jelentés, a modern individuum elszigeteltsége felé mutat.

Gryphius a harmincéves háború idején élt. Sok borzalom szemtanúja, sokféle pusztulás túlélője volt. Háborús verseit a mai vagy tegnapi olvasó a második világháború felől olvashatja. Ezek a versek nem a harci dicsőségről, hanem a traumáról, a kiszolgáltatott ember szenvedéseiről, a szervezetten működő világ megsemmisüléséről szólnak. Részben ezzel magyarázható Gryphius életművének háború utáni felértékelődése, részben pedig azzal, hogy az Isten jelenlétébe vetett bizalom megrendülése Gryhiust az egzisztencialisták előfutárává teszi.

Életem úgy alakult, hogy harmincöt év szünet után ismét találkoztam Gryphius költészetével. Egy barátom kérésére lefordítottam egyik szonettjét, amely nem került be az 1984-es magyar kötetbe. Így hangzik:

A kihantolt Philosette csontjairól

Ó, szörnyű látomány! Jaj, hol az aranyló haj?
A homlok hava hol? És hol az orca-pír,
Mely liliom-fehér mellé vér-színnel ír?
A száj, a rózsa-szín? És benne fogakból raj?
 
A páros csillag is: a szem, a ragyogó? Jaj!
Szerelem tükre volt! Az orr: versengni bír
Elefántcsonttal is? Az sincs: helye a sír!
Az állkapcsok között most nyüzsög rút kígyó-faj.
 
Akad-e, aki még jókedvvel, iszony nélkül
Nézi a fül helyét s a szemét, hol két lék ül?
Ily homlokot van-e, ki nem borzadva lát?
 
Gondolja meg, mivé lesz benne is az élet,
Ha majd hamarosan ő is enyészeté lett.
Mert rá is a halál feni már a nyilát.

Barokk alexandrinusokon ringatózunk a mulandóság újabb és újabb ismérvei felé, cezúrától sorvégig, sorkezdettől cezúráig. A cezúra (nem cenzúra, hanem sormetszet) egyszerre kapaszkodó az olvasónak és a fonetikai feszültség állandó forrása. Eljutunk a szonett műfajában kötelező csattanóig, amikor az olvasó feleszmél, és rákérdez: miért is feni a nyilat a megszemélyesített halál?

Nem félreértés: Gryphius a „wetzen” igét használja, és az ezt jelenti. Méghozzá „auff ihn”, vagyis a névtelen szemlélőre, akinek ez kell, hogy eszébe jusson a szemek helyén tátongó lyukak láttán. No de lehet-e fenni a nyilat? Először az jut eszembe: a fogat sem lehet igazán fenni, mégis mondjuk: valaki feni a fogát valamire. Ez a szólás a régi német nyelvben is élt, sok példát hozhatnék fel rá. De van ennél konkrétabb válasz is. Gryphius korában még szokás volt íjjal vadászni. Szebbnek, sportszerűbbnek számított, mint a lőfegyver használata. A vadásznyílvessző hegye szélesebb volt a harci nyílénál, kétélű késpengére hasonlított. Az volt a funkciója, hogy a meglőtt nagyvad sok vért veszítsen, hamar elgyengüljön, és addig is követhető legyen a vérnyomon. Sokszor használták (mindaddig, amíg egy könnyebben sérült vad el nem szaladt vele, vagy el nem veszett — ha a vadász túllőtt a célon — valahol a bozótban). Használat után kiköszörülték, vagyis fenték egy újabb vadra. Így cselekszik a halál is: Philosettét már elejtette, most új zsákmány után néz. Talán éppen te leszel az, te, aki a szonettet olvasod.

No és ki lehetett Philosette, hangzó e-vel a végén? A beszélő, a lírai Én-hős személyes ismerőse lehetett. Vannak emlékei róla. Ezáltal az antikvitásból a barokkba átmentett, ügyesen halmozott toposzok élettel telítődnek. A versben érződő megrendülést mintha nemcsak a mulandóság századszor is felidézett, közhelyszerű tapasztalata, a „memento mori” parancsolata okozná, hanem egy ismert — és talán szeretett — lény elvesztése is. A beszélő bizonyára nem a helyszínen, a sírnál értesült róla, hogy Philosette meghalt, viszont most kell rádöbbennie, hogy a szép fiatal nőt megfestő emlékei, hiába képes felidézni őket, érvénytelenek. Nyilván nem életrajzi verset olvasunk (a barokkban a kifejezetten életrajzi indíttatású versek is szereplíraként fogalmazódnak meg), mégis felsejlik egyfajta, későbbi korokra jellemző személyesség.

Ami a nevet illeti: Gryphius a verseiben előforduló személyekre görög, latin, olasz vagy francia neveket aggat. Fontos lehetett neki, hogy avatatlan olvasók ne azonosíthassák az említett férfiakat és nőket. A lírai hős akkor is maradjon ismeretlen, ha a költő kigúnyolja egy epigrammában, és akkor is, ha mindössze annyit állít a vers, hogy Gretchen vagy Kätchen az enyészet martaléka. Egyébként divat is volt az ilyesféle névadás: magát Gryphiust „Meletomenus” azaz „Megszomorodott” néven emlegették barátai.

Igaz is: miért kell szegény Philosettét kihantolni? Miért nem hagyják nyugodni békében? Van Gryphiusnak egy nagyszabású látomásos költeménye egy temetőről, ahol kibújnak a föld alól előbb a letisztult csontvázak, utóbb a felbomlás különböző stádiumaiban leledző friss hullák, egy pestisjárvány áldozatai, mégpedig azzal a céllal, hogy a megszólaló Én a színjátékként felfogott enyészet nézőjeként katharzisban, illetve az örökkévalóság vigaszában részesüljön. Csakhogy ebben a nagy költeményben (német címe Kirchhof-Gedanken, magyarul Gondolatok a cinteremben) a költő zaklatott fantáziája, mint valami poétikai kotlóstyúk, a szó szoros értelmében kikölti a porhüvelyeket; a szonettben viszont kihantolt, kiásott („ausgegraben”) Philosettéről van szó.

Nem érdemes találgatnunk, mi lehetett az exhumálás oka. Biztosra vehető, hogy nyomós oka volt. Például azonosítani kellett, esetleg sok más holttesttel együtt. Elképzelhető, hogy a megbolygatott sír tömegsír volt. Elképzelhető, hogy ellenséges katonaság tartotta megszállva a települést vagy a vidéket, amely aztán gazdát cserélt, és most azonosítják a meggyilkoltakat. Nem tudom. Az ok, amely nyilvánvalóan megvan, a harmincéves háború idején annyira magától értetődő lehetett, hogy nem fért bele egy szonettbe.

No de lehet-e azonosítani egy csontvázat vagy oszló tetemet, amely a lírikusi cél szerint égbekiáltóan nem azonos az egykor élt személlyel? Mit jelent a költészetben az azonosság, az azonosíthatóság? Az első kvartettben az az identitás záloga, hogy a megnevezett kellék vagy testi attribútum nincs jelen. Gryphius nem azt állítja, hogy nincs, mint Berzsenyi a közelítő télről szóló ódában, hanem felteszi a kérdést, amelyre az evidens válasz a sehol, udvariasabban fogalmazva: itt és most nem található. Azaz: hol van? Az „aranyló haj” („die güldnen Haar”), a „homlok hava” („der Stirnen Schnee”) és a többi.

És hol van a lélek halhatatlansága mint vigasz? Hol vannak a hozzá kapcsolódó, a test megújulását ígérő spekulációk? Itt és most nem fordulnak elő.

A második kvartett már valami előfordulóról, valami létezőről beszél, méghozzá a tőle telhető legnagyobb borzadállyal. Azt mondja a költő, legalábbis a magyar változatban: „Az állkapcsok között most nyüzsög rút kígyó-faj.” És itt beleütközünk a versfordítás korlátaiba, vagy inkább belső ellentmondásaiba. Németül ugyanis nem ez olvasható. Majdnem, de nem egészen: „Itzt pflechten schwartze Schlangen / Sich umb das weite Maul.” Vagyis szó szerint: „Most fekete kígyók tekergődznek / A tág(ra nyílt) pofa körül.”

Nem vállalkozom saját megoldásaim részletes magyarázatára. Miért kellett az egy szótagos „rút” a három szótagból álló „fekete” helyett? Miért lett „körül” helyett „között”? Miért lett az egyes számú tág pofából két állkapocs? Röviden: azért, mert Gryphius fordítójaként nem akarok elszakadni a nyugatos fordítói hagyománytól. Ez pedig kötelezővé teszi a hibátlan szonettforma újraalkotását (ABBA ABBA CCD EED rímképlet, váltakozó nő- és hímrímek, sorközépen sormetszet), és ajánlatosnak tekinti a szemléleti háttér, valamint a rekonstruálható értelmi egységek minél teljesebb megőrzését. Így a lefordított vers — állítólag — ugyanolyan (vagy majdnem ugyanolyan) művészi hatást kelt, mint az eredeti.

Mármost ez vagy így van, vagy inkább mégsem. A szonett formája evidenciának tekinthető, még az alexandrinusos barokk szonetté is. Tehát megvalósítható magyarul is, jó esetben csekély kompromisszumok árán. De másmilyen költemények formája már egyáltalán nem evidens, és ilyenkor látványosan rontja a fordítói teljesítményt az elvont (nemritkán fiktív) metrikai sémák erőltetése.

Ennél talán érdekesebb egy apró mozzanat szemügyre vétele. Mit keresnek a tekergődző fekete kígyók a tágra nyílt pofa körül? Léteznek-e olyan kígyók, már akár feketék, akár nem, amelyek a sírokban tanyáznak az elhunytak porhüvelye körül, esetleg azok belsejében? Hihetünk-e a szemlélőnek? Tényleg lát-e a kihantolás folyamán kígyókat? Vagy inkább arról van-e szó, hogy a barokkosan kezdetleges, tétova szemléletiséget elnyeli a retorikus jellegű hiperbola?

Fellapozom Albrecht Schöne gigantikus embléma-könyvét, amelyben igen sok emblematikus kígyóábrázolás van: sírban tekergődző, holttestbe furakodó, abból napvilágra kúszó kígyó nincs köztük. A német babonák tizenegy kötetes kéziszótára sem hozza összefüggésbe a kígyót a síri enyészettel.

Gryphius a fönt említett nagy temetői versben is vizionál kígyókat. Látni és hallani véli őket, amint nyüzsögnek a föld alól kiemelkedő hullák belsejében. Azt mondja a költemény 29. strófája (szó szerint fordítom, lemondva a versforma érzékeltetéséről): „Mi sustorog a gége légcsövében? / Mit hallok sziszegni a mellkasokban? / Nekem úgy rémlik, hogy kígyókat észlelek, / Amint sivításuk viperákéval keveredik.” A beszélő nemcsak két különböző szót használ a csúszómászókra („Schlange” és „Natter”), hanem meg is tudja különböztetni az egyik fajzat sivítását a másikétól. Két strófával lejjebb pedig „kígyókék” penészről beszél („schlangenblaue[r] Schimmel”), méghozzá nagyon erős látványelemek közé illesztve: „A bélsár kitüremkedik a bőrön keresztül, / Amelyet már összevissza lyuggattak a kukacok. / Látom a beleket (jaj, elborzadok!), / Amint gennyben, vérben és vizenyőben úsznak. / A hús [= a test], amelynek nem nyújt oltalmat az idő, / Kígyókék penész(réteg) alatt / Sokféle férgek soha jól nem lakó / Hemzsegésétől marcangoltatik szét.” Azaz mégsem kígyókat lát a beszélő, hanem penészréteget, amely kígyóra emlékezteti, valamint sokféle férget.

Más szavakkal: a retorika itt is, a Philosette-szonettben is egyszerre homályosítja el és világítja meg (rántja vakítóan éles fénybe) a szemléletiséget. Így válik a szonett utolsó sorában szemléletessé maga a halál is, amint feni a nyilát a vers olvasóira, azaz ránk: egyszerre barokk embléma és rég nem látott, már-már kedves ismerős.