Ha valaki egy évtized leforgása alatt nyolc Nietzsche-kötetet fordított az anyanyelvére (közülük kettőt háromszor, egyet kétszer adtak ki), valamint három róla szóló könyvet ültetett át magyarra és számos cikket is írt Nietzschéről, fölkészülhet rá, hogy esetleg neki szögezik a kérdést: miért éppen Nietzschét választotta?
Manapság sok könyvet írnak, de igenis van különbség könyv és könyv között. A könyv a maga klasszikus jelentésében, mint egész, mint organizmus egyre inkább kihal; a mai könyv amolyan „változatos étrend”, hadüzenet minden rendszernek. A mai ember aberrációja rendkívül nagy mértékű: Egy könyv írásának ideje alatt a lélek háromszor változik meg — az első és az utolsó fejezet már nem ugyanattól a lélektől való. És ezt nem magunknak szóló bóknak szánom; gyöngeség, hogy nem tudunk valamihez ragaszkodni, ahogy gyöngeség az is, hogy nem tudunk valamitől megszabadulni: egyetlen könyvet sem írni impotencia és csak könyvet írni: ugyancsak impotencia. A legrosszabb fajta impotencia és gyöngeség mellett döntöttünk; három oldalon keresztül nem tudunk egyazon témával foglalkozni, egyazon lélegzetvétellel túljutni, a legato teljesen idegen tőlünk. Ki sem költjük a tojásainkat, sőt még csak idegen fészekbe sem rakjuk őket… Nem, már semmiképp sem vagyunk könyvírók, területünk a esszé, az aforizma, a monográfia, a vázlat, a költemény, a tárca — no és az előszó! Még a zenészeink is legszívesebben előszókat, prelűdöket, nyitányokat írnak, ők szintén megtalálták az ígérgetés formáját, ahelyett, hogy betartanák a szavukat!
Schopenhauer az elsőrendű gondolkodók között az első, aki a nyugati ész egyházából kilépett. Marx és az ifjú hegeliánusok mellett ő volt az a filozófus, aki a leggyökeresebb módon hajtotta végre a XIX. századi gondolkodás forradalmi szétzúzását. Nála kezdődik a jó alap hosszú haláltusája. Határozottan intett búcsút a görög és a zsidó-keresztény teológiának. A legfontosabb nála már nem egy isteni, értelmes-igazságos szellemi lény jelenvalósága. Akaratról szóló tanával a világ alapjának elmélete a jámbor racionalizmusról, amely Platón idejétől kezdve érvényben volt, áttér az aracionalitás [sic!] iszonyattal és csodálkozással megélt elismerésére.
Lehetetlen nem nagy útként szemlélni mindazt, amit Tandori művészi munkásságának évtizedei során bejárt, megközelített, meg-, illetve elérintett. Működésének széthagyott mérföldkövei nem elégszer felkeresett, szelíd dolmenekként állnak irodalmi útjainkon, útfeleinken. Ennek az útnak nagyságát és jelentőségét, egyszersmind visszaadhatatlan egységét mi sem mutatja jobban, mint hogy a műveire érzékenynek bizonyuló, kétféleképpen is fontos figyelem, a részmegfigyelésekre korlátozódó, egy-egy útszakaszon kitartónak bizonyuló kritikus követés éppúgy, mint a nagy igényű pályaleírásra vállalkozó merészség kénytelen lemondani a végigjárás lehetőségéről, a belátás reményéről. „Az út nyelve az út hazája” — írja egy helyütt Tandori minden utak egyik megtévedt „szentjére” és bölcsére, Kőrösi Csoma Sándorra emlékezve és hivatkozva. S ha ez igaz, elmondhatjuk, hogy Tandori úgy halad jelekkel teletűzdelt körletén előre, mindig előttünk, s úgy kell őt követnünk eltéríthetetlen útjának állomásain, hogy nagy utazásának egészen pontos és valóban időtálló térképeit egyelőre nélkülöznünk kell. Illetve neki köszönhetjük azokat, hiszen Tandori régimódi, de meghaladhatatlan generozitással állítja elő és bocsátja közre olvasásának, befogadásának segédleteit, a magasba- vagy mélybetörés mutatványát sosem magyarázó, de megvilágosító magányos útjelzőket. S ahogy folytatódik és egyre folytatódik az út, bár mind lehetetlenebb fordulókon, az utazót szinte végső próbára tevő szorosokon, a nehéz átjutás Tandori által is emlékezetesen megverselt bibliai, tevés tű-fokain át haladunk, még mindig, a látszólag legkietlenebb panorámában, a „világon kívül lét” világában is ott találjuk az előttünk megérkező engedékeny és körültekintő figyelmére, egyszersmind hallatlan felkészültségére, helyzetfelismerésére utaló elirányításokat.
Szokás Tandori Dezső költészetét az első két kötet léte miatt ünnepelni, szokás az életművet a második kötet után meghúzott határvonallal két korszakra osztani, és szokás elfeledkezni az utóbbi két-három évtized verseiről, különösen a nyolcvanas évek köteteiről. Én azonban arra szeretném kihasználni a rövid köszöntő lehetőségeit, hogy az életmű épp ezen időszakára, a nyolcvanas évekre hívjam fel a figyelmet. Elsősorban azért, mert egyre inkább úgy érzem, hogy minden elhanyagolás, sőt elfeledettsége ellenére voltaképp ez az időszak a Tandori-költészet centruma, ide futnak az első kötetek szálai, és aztán ebből nőnek ki a következő évtizedek témái is.
A marxista interpretációs diktatúrák sok országban dúló politikai-gazdasági vitái után — amelyek egyébiránt azzal az igénnyel léptek elő, hogy egy második világot alkotnak — fölmerül a kérdés, hogy voltaképpen hány olvasója is volt Marxnak és köztük ugyan hányan voltak igazán jó olvasók?
Az első szivar, amelyet életemben először láttam, mert e napnak el kellett jönnie, apám szájában volt, ünnepi alkalommal. Ő hétköznap kapadohányt szívott, amelyet elegáns csomagolópapírban tartott. Vasárnaponként vastag papírból sodorta cigarettáit, ezek állandóan elaludtak és újra meg kellett gyújtani őket, olyankor kesernyés füstfelhőket eregettek. Különleges, igazán ünnepi alkalmakra tartogatta a cigarillót vagy a szivart. Ám a fehérneműszekrényben, amelynek alsó fiókja családi emlékeket rejtegetett — régi fényképeket és egy szőke hajtincsemet a boldog időkből — volt egy piros kartondoboz is, amelyben két vagy három szivar lapult, szárazabban, mint amilyenek egy évszázados sivatagos időjárás után lettek volna.
Az antik orvostudomány első szövegei óta ismerjük a zseni és a melankólia, sőt az őrület közötti különös kapcsolatokat. Egyébiránt egy emberi lény fontosságát emberfölötti dimenziója adja, amely sugárzik róla, mihelyt átlépi, meghaladja, túlszárnyalja a határokat. Engem mindig jobban elbűvöltek az elme telei, mint nyarai. Márpedig az egészséges értelmet a nyilvánvaló őrülettől elválasztó leheletnyi zóna finom, akár a fénysugár. A szakadékok e geográfiája szavakban tárul elénk Hölderlinnél, Nietzschénél és Artaud-nál; színekben és erőszakos kromatikák fényeiben bontakozik ki van Gogh-nál; hallatja hangját Szkrjabinnál, főleg utolsó műveiben. A problémátlan élőlények e szűzföldjeit termékenyítik meg a forradalmak, amelyek megrázzák, megrendítik a vajúdó évszázadokat.
A kéziratok sok mindenről vallanak. Köztük olyanok dolgokról is, amelyek sokáig senkinek nem tűnnek fel. A kinyomtatott szövegek élik a maguk életét, elszakadnak a kéziratoktól, ahogy a szerző élete is elszakad az író egykori, valóságos életétől. Újabban elterjedt az a vélemény, miszerint a szerzőt az olvasók alkotják meg, a szövegben csak az olvasó terpeszkedik el, kiszorítja onnan a teremtő zsenit, aki pedig mindent tud és sokkal jobban. Sokáig így tudtuk. De aztán kiderült, hogy a szerző se nem teremtő, se nem mindentudó, és a legkevésbé se a szöveg ura, hanem egy nagy mafla, egész pontosan egy nagy rakás fikció, vagy finomabban szólva konstrukció, az irodalomtörténészek garázsában összedobott tákolmány, bontott alkatrészből, szövegdarabokból, intertextusokból, kulturális lim-lomból összebarkácsolt ködkép csupán a kedély láthatárán. Ne tulajdonítsunk neki sokat, és főként ne dőljünk be a kultuszok körül serénykedő haszonlesőknek, legyenek azok jámbor filoszok vagy véres szájú politikusok, akik Pilinszky- vagy Weöres Sanyika-versekkel akarnak háborúra, gyűlöletre, diszkriminációra uszítani. (Nehéz lesz, valljuk be, sokkal inkább Petőfivel vagy Adyval kellene nekik próbálkozni, de még inkább Wass Alberttel vagy Erdélyi Józseffel.) Vagy épp Csokonai-citátumokkal kívánnák az Unióellenes közhangulatot tovább korbácsolni. Na, itt már lehetne némi fogást keresni…
Nem könnyű vállalkozás ismét tollat fogni, hogy Ticinóról írjon az ember — annyi hiábavaló, hamis, gyáva beszéd után. Nehéz egy nyilvánosságot kerülő, visszahúzódó ember számára, amilyen én vagyok, úgy szólni erről a vidékről, hogy elkerüljem a megszokás és az elcsépelt kifejezések buktatóit, de azért megpróbáljam kifacsarni egy tartós, ám olykor elkalandozó, egyszerre túl sok és túl kevés, óhatatlanul is részrehajló dologból táplálkozó megfigyelés lényegét. Nehéz vállalkozás, egyben csábító is; mintha medvecukrot rágcsálna az ember; mintha olyan fogadást tenne, amely nagyon csekély nyerési eséllyel kecsegtet.