Az első szivar, amelyet életemben először láttam, mert e napnak el kellett jönnie, apám szájában volt, ünnepi alkalommal. Ő hétköznap kapadohányt szívott, amelyet elegáns csomagolópapírban tartott. Vasárnaponként vastag papírból sodorta cigarettáit, ezek állandóan elaludtak és újra meg kellett gyújtani őket, olyankor kesernyés füstfelhőket eregettek. Különleges, igazán ünnepi alkalmakra tartogatta a cigarillót vagy a szivart. Ám a fehérneműszekrényben, amelynek alsó fiókja családi emlékeket rejtegetett — régi fényképeket és egy szőke hajtincsemet a boldog időkből — volt egy piros kartondoboz is, amelyben két vagy három szivar lapult, szárazabban, mint amilyenek egy évszázados sivatagos időjárás után lettek volna.
Az antik orvostudomány első szövegei óta ismerjük a zseni és a melankólia, sőt az őrület közötti különös kapcsolatokat. Egyébiránt egy emberi lény fontosságát emberfölötti dimenziója adja, amely sugárzik róla, mihelyt átlépi, meghaladja, túlszárnyalja a határokat. Engem mindig jobban elbűvöltek az elme telei, mint nyarai. Márpedig az egészséges értelmet a nyilvánvaló őrülettől elválasztó leheletnyi zóna finom, akár a fénysugár. A szakadékok e geográfiája szavakban tárul elénk Hölderlinnél, Nietzschénél és Artaud-nál; színekben és erőszakos kromatikák fényeiben bontakozik ki van Gogh-nál; hallatja hangját Szkrjabinnál, főleg utolsó műveiben. A problémátlan élőlények e szűzföldjeit termékenyítik meg a forradalmak, amelyek megrázzák, megrendítik a vajúdó évszázadokat.
A kéziratok sok mindenről vallanak. Köztük olyanok dolgokról is, amelyek sokáig senkinek nem tűnnek fel. A kinyomtatott szövegek élik a maguk életét, elszakadnak a kéziratoktól, ahogy a szerző élete is elszakad az író egykori, valóságos életétől. Újabban elterjedt az a vélemény, miszerint a szerzőt az olvasók alkotják meg, a szövegben csak az olvasó terpeszkedik el, kiszorítja onnan a teremtő zsenit, aki pedig mindent tud és sokkal jobban. Sokáig így tudtuk. De aztán kiderült, hogy a szerző se nem teremtő, se nem mindentudó, és a legkevésbé se a szöveg ura, hanem egy nagy mafla, egész pontosan egy nagy rakás fikció, vagy finomabban szólva konstrukció, az irodalomtörténészek garázsában összedobott tákolmány, bontott alkatrészből, szövegdarabokból, intertextusokból, kulturális lim-lomból összebarkácsolt ködkép csupán a kedély láthatárán. Ne tulajdonítsunk neki sokat, és főként ne dőljünk be a kultuszok körül serénykedő haszonlesőknek, legyenek azok jámbor filoszok vagy véres szájú politikusok, akik Pilinszky- vagy Weöres Sanyika-versekkel akarnak háborúra, gyűlöletre, diszkriminációra uszítani. (Nehéz lesz, valljuk be, sokkal inkább Petőfivel vagy Adyval kellene nekik próbálkozni, de még inkább Wass Alberttel vagy Erdélyi Józseffel.) Vagy épp Csokonai-citátumokkal kívánnák az Unióellenes közhangulatot tovább korbácsolni. Na, itt már lehetne némi fogást keresni…
Nem könnyű vállalkozás ismét tollat fogni, hogy Ticinóról írjon az ember — annyi hiábavaló, hamis, gyáva beszéd után. Nehéz egy nyilvánosságot kerülő, visszahúzódó ember számára, amilyen én vagyok, úgy szólni erről a vidékről, hogy elkerüljem a megszokás és az elcsépelt kifejezések buktatóit, de azért megpróbáljam kifacsarni egy tartós, ám olykor elkalandozó, egyszerre túl sok és túl kevés, óhatatlanul is részrehajló dologból táplálkozó megfigyelés lényegét. Nehéz vállalkozás, egyben csábító is; mintha medvecukrot rágcsálna az ember; mintha olyan fogadást tenne, amely nagyon csekély nyerési eséllyel kecsegtet.
A két vers, amiről itt beszélünk, más-más időben keletkezett: az egyik a huszadik század elején, a másik annak végén, illetve utolsó évtizedében. Ha elfogadjuk számos történész véleményét, amely szerint a 19. század igazából 1914-ben az első világháború kitörésével ért véget, akkor úgy is fogalmazhatnánk, hogy míg Edward Thomas walesi költő angol nyelvű verse konfliktus előtti, a béke utolsó perceire jellemző hangulatot ragad meg, Zbigniew Herbert lengyel költő már a 20. században történtek ismeretében, tehát a múlt szorításában tekint vissza nem annyira magára az évszázadra, mint saját életére. Amit meglehetősen befolyásolt egy rendkívül véres világháború és egy hosszan tartó hidegháború élménye. A két helynév-vers, vagy átmenetiállomás-vers egyík alapvető különbsége a műfajból adódik: Thomas verse idill, míg Herberté inkább az elégia műfajába tartozik. Ami a két verset rokonítja, az az élmény átmenetisége — mindkettő egy vagy több vonatút tapasztalatából született, ahol valamilyen oknál fogva különleges jelentősége van a költő fejében megmaradó helynévnek, egy olyan hely nevének, ahol az expresszvonat vagy egy pár percre megállt (valamilyen titokzatos oknál fogva), vagy amin csak átrobogott.
A repülőmön, amely az Indiai-óceán felé tart, az éjszaka egész külön világ: az időeltolódás, amely térben is érezteti hatását, a lélekben mindennek megteremti a lehetőségét, ami csak történhet emberek és útvonalak, régi történetek és holnapi zarándoklatok, régi emlékek és új szándékok között. Az afrikai éj kellős közepém révedezem, Jemenre, Harrarra, Etiópára és Djiboutira gondolok, no meg Rimbaud, Segalen és Nizan holt, de örökkévaló lelkeire is. Odalent messze a hunyorgó fények a Vörös-tengert homoksivataghoz hasonló felszínné változtatták, amelyen lassan, de biztosan haladnak az óceánjárók, teherhajók véletlenszerűen hozva össze a magányos lelkeket.
Annak ellenére, hogy tartalmasan, s éppen ezért gyorsan fogynak a Jeruzsálemre fordítható napok, s egyre világosabban lehet körvonalazni, melyek azok a helydarabok, amik megtapasztalhatatlannak fognak maradni, s oly sok lesz, amelyek ismeretlenségük okán az idő végeztéig immár a látatlanságban maradnak, az egyik reggelen, túl kávén, utcai reggelizésen, pénzváltáson, magányos sétán, mert alkalmasnak ítéljük az időjárást, útitársaimmal eldöntjük, hogy felkeressük az állatkertet.
Géczi János esszéje.
A Foucault-jelenség annyiban hasonlít a Nietzsche-jelenségre, amennyiben mindkettejük kvázi-platonikus szenvedélye Platón-ellenes gyakorlatokba torkollott. A foucault-i gondolkodás, amely olyan határozottan fordított hátat a rejtőzködő különösség minden illúziójának az értelem egységében, büszkén mutatott rá azokra a jellegzetességekre, amelyeknek köszönhetően kialakulása során eljutott a meggyőződéshez és folyamatosan a gondolkodás tetőpontján volt képes működni: mindez a hiteles vallomásnak megfelelően abban az időben történik, amikor Nietzsche, Blanchot és Bataille már korszakot alkottak. E szerzők, e művek, ez az egész előretörés Foucault számára egy kortársi érzékenység biztosítéka, amely utat nyitott a határok kitágítása mámorának csakúgy, mint a kifinomult elemzésnek.
