Beszéd a Magyar Tudományos Akadémia alapításának 200. évfordulóján Sipos Balázs (Forrás: Facebook) „Mindenki akadémikus, amikor másokat megítél, mindenki barbár, amikor őt ítélik meg.”[1] Tisztelt Egybegyűltek[2], az irodalom igazságáról nem filológusként, esztétaként, nem is kritikusként szeretnék beszélni; hanem mint tanító,…
Sipos Balázs esszéje David Lynch Twin Peaks című sorozatának harmadik évadáról a Műútból
A Világló részletek, bár memoár, kikívánkozik a szépirodalmi beszédmódból. Az egyéni élet- és — főként — a családtörténet elbeszélése mellett jócskán tesz történelmi, szociológiai, szociál- és individuálpszichológiai, politikai filozófiai, esztétikai állításokat. Utóbbiak igazságáért a szerző nem a mondott területek releváns szaktekintélyeinek citálásával, nem is a semleges, tudományos szaknyelv módszeres alkalmazásával szavatol — mint a tudományos diskurzusokban szokás —, hanem az érzékileg megtapasztalt, közvetlen hallomásból megismert vagy saját módszer alapján levéltárakból és memoárokból — elsődleges információhordozókból — kikutatott ismereteivel. Állításai jórészt eltérnek a mondott tudományok domináns iskolái által disszeminált, a történelemről, a társadalmunkról, a pszichológia és az írás viszonyáról alkotott közfelfogásunktól.
Bolaño műve „az elnyomottak tradíciójára” tanító politikai regények sorába tartozik; azon művek közé, amelyekről Walter Benjamin emlékezetesen állította, hogy „arra tanít[anak], hogy a ››rendkívüli állapot‹‹, amelyben élünk, a dolgok rendje szerint való”, s melyek arra vezetnek rá, hogy eljussunk „a történelem ennek megfelelő fogalmához”. Mert, folytatja Benjamin, „akkor világosan látjuk majd, hogy mi a feladatunk: kiváltani az igazi rendkívüli állapotot, és ez javítani fogja pozíciónkat a fasizmus elleni harcban”.
A digitális olvasás oktatásának utópiájáról fogok beszélni. Állításom, hogy ennek a — remélhetőleg — eljövendő oktatásnak a bázisa az Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című művében reprezentált, annak alapján (is) tanítható nyelv- és igazságmodell lehet. Ezért most ezt a művet fogom körülbeszélni.
Valószínűsíthető, hogy a Szabó Marcell-i írásmód sokakat elriaszt, bosszant vagy provokál. A szerzőtől távol áll, hogy a lírára privát sóvárgások lenyomataként, kamaszkori vagy a szerelmi anekdoták nyelvileg kidíszített archívumaként tekintsen. Csak a legritkább esetben él csinos metaforákkal és finom szimbólumokkal, konvencionális szóképekkel — az első ciklus címe: A képek ellen. A költői nyelvet nem érdekes emlékek vagy megőrzésre méltó életesemények — a hétköznapi kommunikáció mintájára fölfogott, akadálytalan — közlésére használja, hanem nyelvi fenomének (jelentések és szóképek) megképződése terepének tekinti. Reflexiója nem egy figura (legyen az maga a versbeszélő vagy az elbeszélt Én) egzisztenciális problémáira, hanem médiuma teljesítőképességére irányul. Írásmódja ettől még nagyon is érzéki. Csak épp érzékiség alatt a nyelv és a világ anyagiságát, a költői kifejezés materiális felszínét érti — azaz valami egészen mást, mint a szóképeket variáló költők.