Németországban a filozófiát már a XIX. század eleje óta két funkciós szerep vagy karakterarculat jellemezte: egyfelől ott voltak az egyetemi tanárok, másfelől a szabad írók. A német idealizmussal valóságos professzorcsillagok népesítették be a nagy elmélet egét; elhivatalnokosott idealisták pecsételték meg a kései feudális államban a trón és a filozófia kétes egységét. A Kant, Fichte és Hegel rangú gondolkodókkal a filozófiai tisztviselő típusa előkelő magasságokba emelkedett a tudósok res publicájában. Schelling gnoszticizáló elmélet-hercegsége szolgáltatta a modellt a kései katedrapróféták uralmához. Ehhez képest éles tipológiai és eszmei-ökológiai ellentétben fejlesztették ki a filozófiai írók a március utáni időben és a Vilmosok korában új stratégiáikat, amelyeket a közönségükkel alkotott irodalmi és politikai egység jellemzett a kortársi eszmék piacán. Schopenhauer, Stirner, Marx és Nietzsche szabad íróként mindent elkövettek, hogy túlszárnyalják szerzői filozófiáikkal a professzorokat.
Ha e tipológiai szemüvegen keresztül pillantunk vissza a Leibniz-jelenségre, akkor alakját valahogy furcsán távolinak és idegennek látjuk. A leibnizi géniusz a XX. századi elképzelések és képek optikájában tipológiai résbe kerül, amelyben hamarosan láthatatlanná válik — és a mai gondolkodás a filozófusok és tudósok munkájával elsősorban csak azért nem tudta meggyőzően éles fénnyel megvilágítani őt, mert Leibniz típusát, mint olyat, már nem érti.
Ha a nagy tudós elmélet-vérmérsékletét és művét a saját környezetében akarjuk megérteni, akkor a helyet vagy mezőt kell rekonstruálnunk, ahol a leibnizi teljesítmény szárba szökkent, majd monumentális magasságban, színpompásan, sokféle formában bontakozott ki. A leibnizi elméleti mezőben két áramlat fut össze, amelyeket a gondolkodásnak sem a professzori, sem az irodalmi formája nem tár föl kielégítően. A leibnizi tudás-művészet első anyaméhe a reneszánsz mágikus univerzális tudománya, annak további barokk kimunkálásával együtt. A leibnizi univerzalizmus, amelyet az egyik romantizáló filozófiatörténet tévesen a zsenialitás művének ítél, valójában egy ismeretelméleti-mágikus ideál kiáramlása, amely a XV. századtól kezdve számos erőteljes megnyilvánulásban jutott érvényre. A leibnizi jelenség a reneszánsz mágus és a barokk univerzális tudós egyenes ági leszármazottja; elődei között, akik a korai újkor többértékű tudományosságának profilját adták, olyan nevek világítanak messzi fénnyel, mint Giovanni Pico della Mirandola, Girolamo Cardano, Giordano Bruno és Athanasius Kircher. Leonardo da Vinci ugyancsak e mindentudók, mindennel kísérletezők, mindent vállalók rokonsági rendszerébe tartozik.
A kora újkori tudományfejlesztés feladata volt intézményes vágányokra állítani e „fausti” impulzusokat, amelyeknek vadhajtásai tovább éltek az újkori tipikus sarlatánságban. Nem véletlenül tartozott Leibniz, a tudományszervező legfontosabb érdekei közé, hogy a megismerés fejlesztését személyek fölötti, egyetemi szintű vágányokra állítsa. Ahol mágia volt, politechnikának kell lennie. Jóllehet az univerzalizmus civilizálása az egyetemek révén végül szükségessé teszi a kari megosztást és a szakosodást, ám Leibnizben személyesen diszkréten, de töretlenül hatalmon marad a régi mágikus enciklopédizmus. A tudományszervezésben kezdeményezői sikere mellett szól, hogy halála után vérmérsékletként és típusként alig tudta őt megérteni az utókor. Mint utolsó, legragyogóbb és legmerészebb fausti doktor, egy nem fausti tudomány diadalittas útját egyengette.
De a tipológiai rejtélyt Leibniz nem meríti ki a szuverén helyzetére utalással a filozófiai-tudományos enciklopédizmus lecsengő történetében; mindez nem csupán a filozófiai gondolkodás tudományok differenciálódása előtti helyzetére utal. Modern filozófiai fogalmakkal Leibnizet azért is nehéz megérteni, mert intellektuális tevékenységének legnagyobb részét modernség előtti vagy félmodern kontextusban fejtette ki. Nem minden hátsó szándék nélkül ábrázolják a hivatalos filozófiatörténet Leibniz-portréján a gondolkodót pompás udvari parókában. Fizikai megjelenésének ez a részlete nagyon jól ábrázolja állását korának elméleti parkettjén. Leibniz valójában „par excellence” udvari értelmiségi és nem csupán alkalmi és opportunista szerepben, mint Descartes, aki Krisztina svéd királynőt néhány hónapig szórakoztatta beszélgetőpartnerként, vagy mint Voltaire, aki Nagy Frigyessel és Nagy Katalinnal levelezett. Leibnizben összesűrűsödik az európai értelmiség történetének egy mára messzemenően elfeledett fázisa. Az ő intellektuális szerepjátéka az érvelő diplomatáé, az elmélet-udvaroncé, a hercegi tanácsadóé, az udvari felelősé és levelezőé. A Leibnizre jellemző szellemi létmódból ma már jószerével semmit sem lehetne megérteni, ha nem emlékeznénk a hatalom és a szellem közötti mindig is problematikus szövetségre, amely gyakorlati működésének alapul szolgált. Leibniz a hercegi tanácsadók hercege, egy elfeledett titkári művészet iskolapéldája, amely az államok urai és doktorai között különös, mindennemű elmélettel telített viszonyokat szőtt. Csak ebben a kontextusban lesznek érthetők a leibnizi tevékenységprofil jellemzői, amelyek semmilyen későbbi filozófiai klisével nem esnek egybe: Leibniz a kisállami külpolitika tervezője és eszmesugalmazója, a hercegi urak ügyeiben utazó közvetítő, memorandumok fogalmazója és szövevényes jogi-politkai ügyek bonyolítója, a Hannover Ház törvényhozója és történésze.
A specifikus Leibniz-effektus csak ennek az udvari értelmiséginek és sokirányú tevékenységet folytató embernek a barokk univerzális tudósokkal való egyidejű fellépése nyomán jöhetett létre. A szellemi poliatlétika e csodálatos műve, amelyben a gondolkodó boldogan nyugtalan, tudásszomjas, többközpontú intellektusa minden irányban kihatott. Leibniz, akár a gondolkodás napkirálya, az ész számtalan feladatának megoldásán dolgozott teljes erőbedobással. Ha az udvari filozófia fogalmának valaha is volt valami értelme, akkor ez éppen az ő esete. E filozófus-diplomata művében jó okkal jártszik kulcsszerepet a perspektíva fogalma. Leibniz vidámsága olyan világot képvisel, amelyben az ész bensőséges kabinetháborúit még rendíthetetlen, harmónikus bizalom övezhette. Metafizikai értekezései egy olyan szerző fegyelmezett optimizmusáról árulkodnak, aki tudatában van annak, hogy a létezés diplomáciai képviseletére rendeltetett. Leibniz teodíceájában nem csupán Isten világának tökéletességét védelmezi az ellenvetésekkel szemben, amelyeket az emberi elégedetlenség termel ki az idők során. Hanem érvelésének briliáns formalizmusával bizonyítja egy állapot magasrendűségét, amelyben Isten világának tökéletessége minden lehetséges ügyvédi oldalról védhető. Kompetens tevékenység minden oldalon: Leibniz szerint az a leghatékonyabb művészet, ha az emberi végességben utánozzuk Istent, a mindenütt jelenvaló mindenhatót.
Leibniz az emberi szubjektivitást végtelenül tökéletesíthető, kompetens és tudós tevékenységként határozza meg, ezzel pedig a saját szubjektivitását az újkori szubjektum megformálására rendeli, mint minden létezők letéteményesét. A leibnizi világ világossága és szenvtelen barátságossága azon a körülményen alapul, hogy szubjektuma egy értelmes istenség nem aggályos cselekvőjeként a vizsgálódásra érdemes rejtélyek perspektívákban gazdag univerzumában mozoghat. A Leibniz utáni világokban mintha már szétrombolták volna a szubjektum és a lét közötti lojalitás kapcsolatát és az egzisztencializmus, az életfilozófiák és a rendszerelméletek eljövetelével veszendőbe ment a rím a szubjektív és az objektív ész között. Azóta a szubjektumok a különféle észtípusok totális háborújába keveredtek egymással: a cselekvők beláthatatlan erők szolgálatában állnak. Az emberiség eljövendő történetében majd szükség lesz rá, hogy az optimizmus elvét (vagy legalább is a nem-pesszimizmusét) Leibniz utáni eszközökkel regeneráljuk. Ha ez sikerül, ugyan ki ne hinné, hogy a későbbi nemzedékek Leibnizben egyik legfontosabb ösztönzőjüket találják meg?
Romhányi Török Gábor fordítása
Forrás: Peter Sloterdijk: Philosophische Temperamente, 2010, 57–63.