Egy Purosz Leonidasz által szervezett medencés buli a KCSSK-ban pontosan olyan, ahogy elsőre elképzeli az ember. Ezzel a nulladik napi felütéssel kezdődött tulajdonképpen a Szöveggyár-tábor. Már jócskán elmúlt éjfél, mikor kellő diszkrécióval kitessékeltek bennünket a kollégiumból, így hát a legifjabb Miklyával és Szurdi Pannival üldögéltünk egy budapesti felüljárón és cigiztünk, három perc alatt nyolc különböző dolgot alapítottunk meg, valaki még sírt is talán, de aztán nem kellett sokat várni az éjszakaira.
Utazom. Nyíregyházától Miskolcig rövid az út, van még időm leplezetlenül A-ra gondolni. Ahogy megérkezem, Lóri támasztja a Tiszait (vagy Lórit támasztja a Tiszai), lassan befutunk mind. Nézem a várost, Kamilla szól, hogy olyan az arcom, mintha temetésen lennénk. Pedig nem is voltam még temetésen.
Hangozzék akár megvetendő módon szentimentálisnak, mindeddig a szakmai programok mellett az együttlét diszkrét és titokzatos bája, a másikra való odafigyelés, feltétel nélküli érdeklődés, empátia és szeretet volt az, ami a legerősebben összetartotta a tábor résztvevőit, és bár nem hiszek holmi előérzetekben, megérzésekben, úgy sejtem, most sem lesz nagyon másképp.
Mármint a nem a mentére, mint ruhára gondolok (kis lopás egy Esterházy Péter előadásból, A szavak csodálatos életéből, tessék megnézi a YouTube-on), tehát nem irodalmi szabászati ismeretek jönnek itten, meg a divat, vagy mégis. Mondjuk a divattól távol állok, vagy ő áll távol tőlem: rám néz, hát, barátom, mondja, ez nem fog menni — tehát lemond rólam, mondjuk én is lemondanék magamról, mert azért mindennek határa. De van-é-e közhelynek határa?
Csábító vagy átkozódó, élvhajhász vagy moralista, gondolkodó vagy egyszerűsítő? Michel Onfray mindenekelőtt az ébresztés embere. Sziporkázó és komoly személyiség, figyelni kell őt e tavaszi délutánon, amint jegyzetek nélkül kétórás előadást tart ezernél is több hallgatónak a caeni népi egyetemen rég elfeledett materialista, hedonista és ateista gondolkodókról.
A felvonulási útvonal városolvasati szempontú elemzése rávilágít az esemény és az általa használt tér kapcsolatára, azaz az előbbi miként aktualizálja, hasznosítja az utóbbi jellegzetességeit és vice versa: a helyszín miként hat az eseményre. Az Andrássy út és a Hősök tere számos esemény ún. presztízsértékét emelte az évtizedek során, központi fekvése és kulturális jelentősége révén e terület egyike Budapest legkedveltebb tömegrendezvény-helyszíneinek (pl. Fischer Iván és a Fesztiválzenekar hagyományos rendezvényei, amelyek közül a 2015-ös a toleranciáért szállt síkra).
Ez a világ — piactér! Micsoda sürgés-forgás! Majd minden reggel a vonat zakatolására kelek, megzavarja az álmomat. Nincs sabbath. Csoda lenne egyszer is pihenőn érni az emberiséget. Nincs más, csak munka, munka, munka. Nem egyszerű olyan füzetet szerezni, amit ne vonalaztak és rubrikáztak volna meg előre a dollároknak és a centeknek. A minap látott engem egy ír, amint a mezőn üldögélek: biztosra vette, hogy a béremet számolgatom. Ha valaki még csecsemőként kiesett az ablakból és egy életre lebénult, vagy épp az indiánok rémisztették kis híján halálra, az emberek az üzletre való képtelensége miatt sajnálják! Azt hiszem, semmi sem oly állandó, oly szakadatlan, sem a bűnözés, vagy a költészet, a filozófia, de mi!, az élet sem — mint az üzlet!
Nemrég elmentem a concordi városi gyűlésre, hogy a szónokok egyikeként felszólaljak a massachusettsi rabszolgaság ügyében, de meglepődve tapasztaltam, hogy felebarátaim nem Massachusetts, hanem Nebraska ügyében gyűltek össze, a mondanivalóm pedig senkit sem érdekelt. Azt hittem, a ház ég és nem a préri, de hiába várja most néhány massachusettsi polgár a büntetését, amiért megpróbáltak kiszabadítani egy ártatlant az állam bilincseiből, úgy látszik, ez senkit sem érdekel, legalábbis a gyűlés felszólalói közül senki sem foglalkozott az üggyel. Csak valami ezer mérföldekre lévő vadon, az érdekelte őket. Concord lakói nem legények a saját gátjukon, hanem valami hídfőállásról beszélnek a Yellowstone folyón túl. Buttrickjaink, Daviseink és Hosmerjaink legott futnak és félek, nem lesz oly híd, mely ezúttal megállítaná az ellent… Ugyan, dehogy is van akár csak egy rabszolga is Nebraskában… Massachusettsben viszont közel egymillió!
Azt kell mondjam, hogy ez a pályázat meglepett, mert sajátos pontozási rendszeremben többen kerültek a vonal fölé, mint ahányra előzetesen számítottam. Azt tapasztaltam — nem kis örömmel —, hogy ti mindannyian olvastok. A kortárs irodalom nyelvét értitek és használjátok is. Örülök ennek, mert gyakori tapasztalatom, hogy a középiskolákban, gimnáziumokban a végzősök nem jutnak el Pilinszkyig. Nekem pedig az a tapasztalatom, hogy Pilinszky már kulcs lehet a kortárs irodalom befogadásához. Nem tudom, ti eljutottatok-e eddig, de nálatok ennek már nincs tétje, mert nektek már kezetekben van ez a kulcs.
A poézisnek is megvannak a maga ünnepei, dicsőbb, vagy szegényesebb évei. De néhány ilyen vagy olyan év alatt mérhetetlenül sokat fordulhat az iránya, ami olykor eléggé beszámíthatatlan. Kilenc éve, amikor először vettem részt a Deákpoézisen még versenyzőként, igencsak másféle verseket írtunk mi, akkori középiskolások… Másképpen próbáltuk elmondani vagy csak bizonyítani… mit is? — hogy itt vagyunk, frissek és újak, és készen állunk, hogy alakítgassuk azt a medret, amelyben hömpölyög a korszellem, illetve a kor irodalmának folyama.
