Kategória Esszé

...a mesém igazságtalan Deleuze könyvével szemben. Mert ez a könyv egyáltalán nem a metafizika kezdetének és végének már végtelen sokadszor megismételt elbeszélése. Színház ez, jelenet, egy új filozófia végtelen ismétlése: minden lapjának kopár fennsíkján Ariadné megfullad, Thészeusz táncol, a Minotaurosz bömböl és a végtelen sok alakú isten kísérete pedig nevetésben tör ki. Létezett már regény-filozófia (Hegel–Sartre), elmélkedésfilozófia (Descartes, Heidegger). Most, a Zarathusztra után, visszatér a színház-filozófia. Nem elmélkedés a színházról, nem is jelentésekkel teli színház. Hanem a színpadon megjelenő filozófia, szereplőkkel, jelekkel, egyetlen esemény ismétlésével, amely nem alkotható újra soha.

[…] Milyen kitűnő ötlet Nietzsche mondatával, amelynek eredetét tudakolod, fölavatni e levelezést! Azt hiszem, ő jogosultabb bármely egyéb filozófusnál a zene területének fölkutatására. Először is azért, mert ő maga is zenész volt, aztán meg mivel dionüsszoszi gondolkodó, amint köztudomású. Az idézet a Virradat 250. számú aforizmájából való. Teljes egészében lemásolom neked ezt az aforizmát: „Éjszaka és zene: A fül, a félelem érzékszerve, csak az erdők és a barlangok éjszakájában és homályában fejlődhetett ki úgy, ahogy kifejlődött, a félénk emberek életmódjának megfelelően, vagyis az eddigi leghosszabb emberi korszakban; a világosságban a fülre nincs olyan nagy szükség. A zene ezért az éjszaka és a homály jellegzetes művészete.”

A bolondság e más módja történetét kell megírnunk, e más módot, ahogyan az emberek az uralkodó ész gesztusával bezárják szomszédjukat és a nem-bolondság kíméletlen nyelve közvetítésével fölismerik egymást. Meg kell találnunk ennek az összeesküvésnek a pillanatát, mielőtt végérvényesen beépítik az igazság birodalmába, mielőtt föléleszti a lírai tiltakozás. Meg kell találnunk a bolondság történetének ezt a nullfokát, amikor még tagolatlan a tapasztalat, még nem osztotta meg semminemű megosztás. Az eredettől kell leírnunk a „bolondságnak ezt a más módját”, alakulásának görbületét, amely útja során az Ész és a Bolondság külsődleges és minden cserére alkalmatlan, egymás számára halott dolgait elhullatja, leválasztva magáról.

Hogyan, hogy nem, ha betűt látok, muszáj elolvasnom, mindegy, micsoda, a legelképesztőbb írott dolgok vonzzák a tekintetemet, mint a mágnes, pláne egy ilyen emléktáblaszerűségen, mint ami most előttem áll. „Lelked szép erejét a sors hullámai edzik, / E tó testednek nyújt vidor életerőt.” (Kisfaludy Sándor [1772–1844]). Ennyit tudok elolvasni, az alatta álló szöveg egy darabig még rejtély marad előttem, mert ma már nem megyek vissza még egyszer, holnap pedig nem lesz időm rá, meg talán nem is érdemes.

A szenvedélyben van bizonyos szenvedés–gyönyör-vonás, de ez nagyon különbözik attól, amivel a vágyban vagy az úgynevezett szadizmusban és mazochizmusban találkozunk. E nők között nem fedezek föl semmiféle szadista vagy mazochista viszonyt, egy teljesen fölbonthatatlan szenvedés–gyönyör-állapot viszont létezik. Nem két vonás keveredik össze köztük, egy és ugyanazon vonás ez. Mindegyikük nagyon szenved. Nem mondhatjuk, hogy egyik szenvedést okoz a másiknak. A folytonos szenvedésnek a három típusa ez, amelyeket tudatosan vállalnak és akarnak, mert semminemű szükségszerűség nem kényszeríti őket.

Annyi bizonyos, hogy most próbálok megszabadulni a filozófiának azon formájától, amelyet A szavak és a dolgok, A bolondság története és a Megfigyelni és büntetni írása idején alkalmaztam és — ismerjük el és én el is ismerem — amely teljes egészében elkötelezte önmagát a filozófiai élmény, funkció és szókészlet iránt. Ezeket használtam a filozófiai tapasztalás, tervezés és szervezés mezejének körülhatárolására. Ekképp e periódus, amely némelyek szemében radikális nem-filozófiának tűnhet, valójában a filozófiai tapasztalás radikálisabb elgondolása.

Mindig lesz olyan iszlám, amelyik megcáfolja a másikat. Ki mond igazat? Mindenki és senki? Mert az iszlám egyszerre a legjobb és a legrosszabb, és a legrosszabb iszlámról sem lehet kijelenteni, hogy egyáltalán semmi köze az iszlámhoz. Mert mit mondanak Cabu és Wolinski meg a többiek gyilkosai a mészárlás után ezt kiabálva: „Megbosszultuk a Prófétát”? Ezt a kérdést föl kell tennünk. Mert ha nem, akkor nem kapunk rá választ és továbbra sem tudunk majd gondolkodni, mert megrekedünk a fantázia, az ideológia és az önérdekű, gyakorlati politika szintjén.