A Vásártéren, ahol az ’56-os tömegbelövetés volt, a nem is tudom már, milyen cukrászda előtt játszottak a bácsik, azokkal a félemberes sakkfigurákkal. Mindig csodálattal figyeltem, ahogy hosszú gondolkodás és néhány olaszrizling nagyfröccs után olyan könnyedén rakták másik helyre a bazi nagy figurákat.
Kimegyek, mert befelé tartok. Vagy fordítva. A polgárlakás főfestményén meg az irónia állatai legelésznek búsan. Nem is búsan, inkább egykedvűen. Mintha értenék, hogy az egész élet — amit sötét zakós bűnözők létnek szoktak nevezni — nem más, mint Isten hajában egy vékony csík. Sötét vagy világos. Attól függ, azt a hajat milyennek képzeljük el. Egyébként az irónia állatai értik.
Teletölteni a vödröt vízzel. Azt a vödröt.
Azzal a vízzel. Tiszta forrás értelmező
cseppjeivel mosni az arcot, mosakodni
meg; először félmeztelenre vetkőzni,
és úgy. Félénk háborús sebeket simogatni
vele. Majd a fészer mögött építeni új
jövőt, legalább belegondolni, mitől
távolodik az ember. Ha ember.
Kimenni a földekre, nézni az
embereket, ahogy hajlonganak.
Ha emberek. Nézni a kukoricát is,
meg a távoli hegyhátat, ahogy
éppen megtörik rajta a végtelen.
Mármint a nem a mentére, mint ruhára gondolok (kis lopás egy Esterházy Péter előadásból, A szavak csodálatos életéből, tessék megnézi a YouTube-on), tehát nem irodalmi szabászati ismeretek jönnek itten, meg a divat, vagy mégis. Mondjuk a divattól távol állok, vagy ő áll távol tőlem: rám néz, hát, barátom, mondja, ez nem fog menni — tehát lemond rólam, mondjuk én is lemondanék magamról, mert azért mindennek határa. De van-é-e közhelynek határa?
Zörög a vonat Miskolcra. A vas-és acélmunkások rég bezárkóztak önmagukba, az Aczél-munkások zakójának árnyéka még a piszoárokra ragadva, de azért minden rendben. Mondhatni. Ongán félreverik a harangot, és a helybéliek helyett most írók futják végig a focipályát meztelenül, mert állítólag az ott helyi szokás, mármint a meztelen futás, az írók annyira nem. Fiataloknak kéne magyarázni a kortárs irodalomról. Unicumok, sörök. Kezdetnek. Ongán elvágják egy kakas nyakát, annyi vér spriccel szét belőle, hogy lekonyul a templomtorony. Most fogok kurvára beégni, meg rajtam keresztül a kortárs magyar irodalom. Unicumok, sörök. A vasútállomáson a csapos szemében egy véres, félrevert szonett.
Érteni, érezni a föld belsejét, a
kivételes aurát, belelátni a
rétegekbe, és mélyebbé tenni
mindet, az nem tréfa- és katona-
dolog.
Betekerni a fantáziát: bepólyálni az embert:
hogy folyamatosan lehessen: újszülött: veréb-
függő: akut medvemániás: lélekből brummogó
költőparádé a gangon: eseti párbeszéd Istennel:
Segíts, segíts, Amelie.
Tündi országát megfesteni.
Segíts, segíts, hol lehet
az a lélekbeteg intézet,
gyanítom, valahol Ózd és
a valóság felett, térkép
nem is mutatja.
Sopotnik Zoltán versét ajánljuk olvasóink figyelmébe
