Feltevődik a kérdés, hogyan kerül egy irodalommal kapcsolatos tábor a miskolci vasgyár rozsdarágta maradványai közé. Ahol nincs hangulatos móló, elegáns sétány, csinos dombvidék, vagy folyók találkozása. Peripatetikus oskola létezhet-e az enyészeten?
Ma láttam életem legfurcsább üzletét, Szudzsóban (Suzhou). Falazóelemeket is árultak az utcán — szépen egymásra pakolva, mint kicsit odébb a zöldséget —, a bolt mellett pedig szerszámüzletek sorakoztak. Kétségtelenül a piac barkácsnegyedében jártunk. Az egyik bolt be volt omolva, a roló félig leszakadt. A törmelékhalomban egy faládán ült egy nő, és a járdára terített ponyváról árult főleg különböző ollókat, a manikűrmérettől a kétkezes fémvágóig. De alatta a romok, a feje fölött a roló maradványai és a szmogos égbolt. Amikor mutattam a dán kollégának, nézd csak, Hans, milyen üzlet, szemrebbenés nélkül válaszolta, nem látva a járdaszegély közelében az igazi kínálatot: „Á, itt lehet régi szemetet vásárolni.”
„Olyan vagyok, akár a rák, oldalazva, hátrafelé haladok.” Michel Foucault-nak ez az 1976-os előadásából kölcsönzött idézete a lábjegyzeteknek azon sorozatából való, amelyek a mű egyik végétől a másikig a haladás és az előre nem látható, rejtőzködő és meglepő dolgok motívumát tárják elénk jellemző módon. Az utazás a Bolondság története első előszavánál kezdődik (amelyet Foucault a második kiadásból már visszavont, ahogy a tenger mossa el a homokban a léptek nyomát): a könyv, magyarázza, „a svéd éjszakában fogant vállalkozás volt, amely a lengyel szabadság makacs napfényében született meg.”
Hol olvastam a sír szélén állók apokalipszisének azt a részletét, amely leírja, hogy abban a bizonyos a gázkamrában, két ujjnyira a halált hozó gáz zuhanyrózsájától némelyek a falra másztak, körmeikkel a vasbetont kaparva, hogy még ma is látszik körmeik nyoma, míg mások utoljára kiürítették beleket, ismét mások még egy utolsó, tragikus nemi aktusba kezdtek? A pusztulás előtt, a semmi tőszomszédságában az emberek elkeseredetten viselkednek, elszabadul az őrület, a testi hisztériák diadalmaskodnak. Ez a tanulsága az Érosz és Thanatosz viszonyát ábrázoló festményeknek vagy allegóriáknak is. Mi lehet az oka, hogy az emberek olyan kevéssé vannak tudatában a ténynek, hogy néhány másodperc vagy évtized múltán, az örökkévalóság szempontjából ez már mindegy, mindannyian halálra vannak ítélve és ennek tudatában kell élniük?
Foucault gyakran leírta, hogy művei olvashatók megannyi „fikcióként”. „Könyvem csupán egyszerű s tiszta fikció: regény” — jelentette ki 1967-ben egy beszélgetésben A szavak és a dolgokról. Tíz évvel később visszatér erre, 1977-ben: „Soha nem írtam semmi egyebet, csak fikciókat”. E kijelentések — amelyek koherenciája különösnek tűnhet olyan szerző esetében, aki állandóan változtatta témáit és szempontjait élete során — vajon módszert jelentenek-e vagy állásfoglalást? Nehéz erre válaszolni: „fikció”, ez az olyannyira súlyos és ugyanakkor könnyű szó számos szempontot enged meg és nehéz egyetlen meghatározással körülzárni. Foucault e szóval a filozófia és az irodalmi alkotás bizonyos közelségét jelezné, vagy inkább, elegáns módon, így próbálna kitérni a történészek kritikái elől? Mindenesetre makacsul hangsúlyozza, hogy a fikció munkájának elsőrendű dimenziója és e tény arra enged következtetni, hogy több a fogalmazás egyszerű fordulatánál, éspedig számos okból.
A tegnap egy felolvasóesten házigazdaként azt mondtam, hogy nem aggódom az irodalom jövőjéért. Ezt el szeretném mondani itt is. De előbb elmondom, hogy nagyon nehéz volt az idei Deákpoézisen zsűritagnak lenni. Kiválasztani a harminc meghívottat még gyerekjáték volt, mert legtöbben egy elég egyértelmű színvonalat képviseltek. Szóval jók vagytok, nem vitás. Kiválasztani az első tízet már igen nehezen ment, és részemről azt is elmondom, hogy van köztetek kb. 13, akiknek szívem szerint mind odaadtam volna az első díjat. Ahogy az Oscar-díjátadón mondani szokás, itt nincsenek győztesek és vesztesek, aki itt van, az mind nyertesnek érezheti magát.
Jó dolog díjat kapni, jó díjazni, mégsem ebben látom összejövetelünk fő értelmét. De még csak nem is abban, amit mi, zsűritagok tudunk Önöknek, pályázóknak a személyes konzultációk során mondani. Hanem abban, hogy egymást megismerhetik, egymástól tanulhatnak, jó esetben nemcsak most, hanem a későbbiekben is. Arra buzdítom ezért Önöket, kedves versírók, hogy olvassák, próbálják megérteni és bírálják egymást, cseréljenek levelezési címet, maradjanak kapcsolatban; és kívánom, hogy az utóbb talán majd jelentősnek bizonyuló miskolci élményekkel a hátuk mögött örömmel üdvözölhessék egymást azok, akik Önök közül összetalálkoznak Sárváron, a néhány nap múlva kezdődő ottani diákíró-találkozón.
Egy pszichiátriai értekezés szerint a homoszexuálisok gyakran lesznek öngyilkosok. „Gyakran” — ez lenyűgöz. Magas, vékony és sápadt fiúkat képzelek magam elé, akik képtelenek átlépni a másik nem küszöbét. Egész életükben szemeznek a halállal és végül nagy robajjal vágják be maguk mögött az élet ajtaját, és ez természetesen jól felidegesíti a szomszédokat is. Egy ellentétes nemű pár helyett a halállal lépnek házasságra. A másik oldalt választják a másik nem helyett. De teljesen meghalni ugyanúgy képtelenek, mint valójában élni. Ebben a nevetséges játékban a homoszexuálisok és az öngyilkosság kölcsönösen elvesztik hitelüket.
Mit érhet a táncról olyan ember véleménye, aki nem táncol? Meg kell hallgatni e témáról a véleményét, annak, akinek nehézkes, esetlen, ügyetlen a teste, de legalább is alkalmatlan a táncra? Mert nem táncolok, sem így, sem úgy, mármint ahogy ezt a művészetek rendszere érti: sem szórakozásból, sem pedig a plasztikus művészetek meghatározása szerint. És ugyan miért nem? Talán, és ebben esetleg tévedek, azért mert azt hiszem, a tánc túl sok erőfeszítést, munkát, fájdalmat követel. Sőt talán még szenvedést is. Ezért soha egyetlen egy táncost sem látok anélkül, hogy el ne képzelném, hogy a mosoly mögött maszk is lehet, vagy a mosolygó maszk mögött a táncban rejlő nagy munkára ne gondolnék, és sosem feledem a munka etimológiáját, a tripaliumot, amely nem egyéb, mint kínzóeszköz. A pszichoanalízissel szólva persze azt is megkérdezhetnénk, miért is gyűlölöm ennyire a testi erőfeszítést, miért nem akarom elhinni, hogy csak a fájdalom útján juthatok a gyönyörhöz, a kínszenvedés révén a jóléthez. Ha e gondolatmenetet morális és moralizáló terhelés nélkül alkalmazható, akkor túl sok benne a mazochista árnyalat. Márpedig én a kürénéi Arisztipposzt kedvelem, nem pedig Sade-ot, sem Masoch-ot…
Nietzsche ellenségei és barátai egyetértenek abban, hogy műve egyfajta művész-metafizikaként határozható meg: egyként elismerik, hogy esetében az esztétikai világszemlélet kultúrtörténeti fordulópontjáról van szó. Ám mindkét félnek nehezére esik azon kérdés megválaszolása, honnan kapja evolúciós súlyát ez a titokzatos, dicsőítésektől és fenntartásoktól terhes esztétikai világszemlélet.