Jó dolog díjat kapni, jó díjazni, mégsem ebben látom összejövetelünk fő értelmét. De még csak nem is abban, amit mi, zsűritagok tudunk Önöknek, pályázóknak a személyes konzultációk során mondani. Hanem abban, hogy egymást megismerhetik, egymástól tanulhatnak, jó esetben nemcsak most, hanem a későbbiekben is. Arra buzdítom ezért Önöket, kedves versírók, hogy olvassák, próbálják megérteni és bírálják egymást, cseréljenek levelezési címet, maradjanak kapcsolatban; és kívánom, hogy az utóbb talán majd jelentősnek bizonyuló miskolci élményekkel a hátuk mögött örömmel üdvözölhessék egymást azok, akik Önök közül összetalálkoznak Sárváron, a néhány nap múlva kezdődő ottani diákíró-találkozón.
Egy pszichiátriai értekezés szerint a homoszexuálisok gyakran lesznek öngyilkosok. „Gyakran” — ez lenyűgöz. Magas, vékony és sápadt fiúkat képzelek magam elé, akik képtelenek átlépni a másik nem küszöbét. Egész életükben szemeznek a halállal és végül nagy robajjal vágják be maguk mögött az élet ajtaját, és ez természetesen jól felidegesíti a szomszédokat is. Egy ellentétes nemű pár helyett a halállal lépnek házasságra. A másik oldalt választják a másik nem helyett. De teljesen meghalni ugyanúgy képtelenek, mint valójában élni. Ebben a nevetséges játékban a homoszexuálisok és az öngyilkosság kölcsönösen elvesztik hitelüket.
Mit érhet a táncról olyan ember véleménye, aki nem táncol? Meg kell hallgatni e témáról a véleményét, annak, akinek nehézkes, esetlen, ügyetlen a teste, de legalább is alkalmatlan a táncra? Mert nem táncolok, sem így, sem úgy, mármint ahogy ezt a művészetek rendszere érti: sem szórakozásból, sem pedig a plasztikus művészetek meghatározása szerint. És ugyan miért nem? Talán, és ebben esetleg tévedek, azért mert azt hiszem, a tánc túl sok erőfeszítést, munkát, fájdalmat követel. Sőt talán még szenvedést is. Ezért soha egyetlen egy táncost sem látok anélkül, hogy el ne képzelném, hogy a mosoly mögött maszk is lehet, vagy a mosolygó maszk mögött a táncban rejlő nagy munkára ne gondolnék, és sosem feledem a munka etimológiáját, a tripaliumot, amely nem egyéb, mint kínzóeszköz. A pszichoanalízissel szólva persze azt is megkérdezhetnénk, miért is gyűlölöm ennyire a testi erőfeszítést, miért nem akarom elhinni, hogy csak a fájdalom útján juthatok a gyönyörhöz, a kínszenvedés révén a jóléthez. Ha e gondolatmenetet morális és moralizáló terhelés nélkül alkalmazható, akkor túl sok benne a mazochista árnyalat. Márpedig én a kürénéi Arisztipposzt kedvelem, nem pedig Sade-ot, sem Masoch-ot…
Nietzsche ellenségei és barátai egyetértenek abban, hogy műve egyfajta művész-metafizikaként határozható meg: egyként elismerik, hogy esetében az esztétikai világszemlélet kultúrtörténeti fordulópontjáról van szó. Ám mindkét félnek nehezére esik azon kérdés megválaszolása, honnan kapja evolúciós súlyát ez a titokzatos, dicsőítésektől és fenntartásoktól terhes esztétikai világszemlélet.
Ha valaki egy évtized leforgása alatt nyolc Nietzsche-kötetet fordított az anyanyelvére (közülük kettőt háromszor, egyet kétszer adtak ki), valamint három róla szóló könyvet ültetett át magyarra és számos cikket is írt Nietzschéről, fölkészülhet rá, hogy esetleg neki szögezik a kérdést: miért éppen Nietzschét választotta?
Manapság sok könyvet írnak, de igenis van különbség könyv és könyv között. A könyv a maga klasszikus jelentésében, mint egész, mint organizmus egyre inkább kihal; a mai könyv amolyan „változatos étrend”, hadüzenet minden rendszernek. A mai ember aberrációja rendkívül nagy mértékű: Egy könyv írásának ideje alatt a lélek háromszor változik meg — az első és az utolsó fejezet már nem ugyanattól a lélektől való. És ezt nem magunknak szóló bóknak szánom; gyöngeség, hogy nem tudunk valamihez ragaszkodni, ahogy gyöngeség az is, hogy nem tudunk valamitől megszabadulni: egyetlen könyvet sem írni impotencia és csak könyvet írni: ugyancsak impotencia. A legrosszabb fajta impotencia és gyöngeség mellett döntöttünk; három oldalon keresztül nem tudunk egyazon témával foglalkozni, egyazon lélegzetvétellel túljutni, a legato teljesen idegen tőlünk. Ki sem költjük a tojásainkat, sőt még csak idegen fészekbe sem rakjuk őket… Nem, már semmiképp sem vagyunk könyvírók, területünk a esszé, az aforizma, a monográfia, a vázlat, a költemény, a tárca — no és az előszó! Még a zenészeink is legszívesebben előszókat, prelűdöket, nyitányokat írnak, ők szintén megtalálták az ígérgetés formáját, ahelyett, hogy betartanák a szavukat!
Schopenhauer az elsőrendű gondolkodók között az első, aki a nyugati ész egyházából kilépett. Marx és az ifjú hegeliánusok mellett ő volt az a filozófus, aki a leggyökeresebb módon hajtotta végre a XIX. századi gondolkodás forradalmi szétzúzását. Nála kezdődik a jó alap hosszú haláltusája. Határozottan intett búcsút a görög és a zsidó-keresztény teológiának. A legfontosabb nála már nem egy isteni, értelmes-igazságos szellemi lény jelenvalósága. Akaratról szóló tanával a világ alapjának elmélete a jámbor racionalizmusról, amely Platón idejétől kezdve érvényben volt, áttér az aracionalitás [sic!] iszonyattal és csodálkozással megélt elismerésére.
Lehetetlen nem nagy útként szemlélni mindazt, amit Tandori művészi munkásságának évtizedei során bejárt, megközelített, meg-, illetve elérintett. Működésének széthagyott mérföldkövei nem elégszer felkeresett, szelíd dolmenekként állnak irodalmi útjainkon, útfeleinken. Ennek az útnak nagyságát és jelentőségét, egyszersmind visszaadhatatlan egységét mi sem mutatja jobban, mint hogy a műveire érzékenynek bizonyuló, kétféleképpen is fontos figyelem, a részmegfigyelésekre korlátozódó, egy-egy útszakaszon kitartónak bizonyuló kritikus követés éppúgy, mint a nagy igényű pályaleírásra vállalkozó merészség kénytelen lemondani a végigjárás lehetőségéről, a belátás reményéről. „Az út nyelve az út hazája” — írja egy helyütt Tandori minden utak egyik megtévedt „szentjére” és bölcsére, Kőrösi Csoma Sándorra emlékezve és hivatkozva. S ha ez igaz, elmondhatjuk, hogy Tandori úgy halad jelekkel teletűzdelt körletén előre, mindig előttünk, s úgy kell őt követnünk eltéríthetetlen útjának állomásain, hogy nagy utazásának egészen pontos és valóban időtálló térképeit egyelőre nélkülöznünk kell. Illetve neki köszönhetjük azokat, hiszen Tandori régimódi, de meghaladhatatlan generozitással állítja elő és bocsátja közre olvasásának, befogadásának segédleteit, a magasba- vagy mélybetörés mutatványát sosem magyarázó, de megvilágosító magányos útjelzőket. S ahogy folytatódik és egyre folytatódik az út, bár mind lehetetlenebb fordulókon, az utazót szinte végső próbára tevő szorosokon, a nehéz átjutás Tandori által is emlékezetesen megverselt bibliai, tevés tű-fokain át haladunk, még mindig, a látszólag legkietlenebb panorámában, a „világon kívül lét” világában is ott találjuk az előttünk megérkező engedékeny és körültekintő figyelmére, egyszersmind hallatlan felkészültségére, helyzetfelismerésére utaló elirányításokat.
Szokás Tandori Dezső költészetét az első két kötet léte miatt ünnepelni, szokás az életművet a második kötet után meghúzott határvonallal két korszakra osztani, és szokás elfeledkezni az utóbbi két-három évtized verseiről, különösen a nyolcvanas évek köteteiről. Én azonban arra szeretném kihasználni a rövid köszöntő lehetőségeit, hogy az életmű épp ezen időszakára, a nyolcvanas évekre hívjam fel a figyelmet. Elsősorban azért, mert egyre inkább úgy érzem, hogy minden elhanyagolás, sőt elfeledettsége ellenére voltaképp ez az időszak a Tandori-költészet centruma, ide futnak az első kötetek szálai, és aztán ebből nőnek ki a következő évtizedek témái is.
A marxista interpretációs diktatúrák sok országban dúló politikai-gazdasági vitái után — amelyek egyébiránt azzal az igénnyel léptek elő, hogy egy második világot alkotnak — fölmerül a kérdés, hogy voltaképpen hány olvasója is volt Marxnak és köztük ugyan hányan voltak igazán jó olvasók?
