Friedrich Nietzsche nevének hallatán a demokratákat bosszúság fogja el, a tudósok sületlenséget emlegetnek, de ez a név még mindig megdobogtatja a művészek és a revizionisták szívét. Maga Nietzsche rakta le műve egyenetlen befogadásának alapjait azzal, hogy egyesektől többet vesz el, mint amennyit adni tudnának, másoknak meg többet ad, mint amennyit egyelőre elfogadni képesek. Így hát az egyik fél el van ragadtatva, míg a másik aggályoskodik. Ha Nietzsche egyfelől a közerkölcs komolyságának hagyományos világnézetét meg is rendítette, másfelől esztétikai komolyságot adott a világnak, amelyet megragadni még azoknak is nehéz, akik pedig szívesen hivatkoznak rá a maguk igazolására. Nietzsche ellenségei és barátai egyetértenek abban, hogy műve egyfajta művész-metafizikaként határozható meg: egyként elismerik, hogy esetében az esztétikai világszemlélet kultúrtörténeti fordulópontjáról van szó. Ám mindkét félnek nehezére esik azon kérdés megválaszolása, honnan kapja evolúciós súlyát ez a titokzatos, dicsőítésektől és fenntartásoktól terhes esztétikai világszemlélet. Idézgethetjük a lét esztétikai igazolásának képletét, ahányszor csak akarjuk, mindezzel csupán egy látszólag veszélyes szójátékot űzünk, amíg meg nem világosodik előttünk, mennyiben lehetett számításba venni az esztétikai minőséget a legkomolyabb dolog, az emberi élet egésze igazolási alapjaként. Az esztétikai világnézet Nietzsche számára nem a könnyelműség szabadjára eresztését jelenti. A művészek és egyéb soha fel nem nőtt emberek valami jutányos, akciós etikára irányuló igényét sem elégítheti ki. A realitás elvének megrögzött pártütői Nietzschénél nem találják meg a számításukat. Mert az esztétikai minőség fogalma alatt Nietzsche fölfedezi a vészhelyzetek másik láthatárát, amelyekről a háborús vészhelyzet hagyományos kultúrája klasszicista sztereotípiáival együtt mit sem tud. Az antik városállamok és a modern nemzetállamok ifjúsága persze elég komoly, ha úgy hozza a sors, hogy életével és vérével kell megvédenie hazája érdekeit.
Ám Nietzsche messze túlpillant a katonai és állami vészhelyzetek láthatárán; azzal, hogy saját életének alakulását példaszerűen vizsgálja, fölfedezi az önmegvalósítás komolyságát, amely önmegvalósításért az individuumnak önmagával és sorsával keményen meg kell küzdenie. A végletekig hangsúlyozva világítja meg az eleddig alig hangsúlyozott tényt, hogy a feladat nem egyéb, mint hogy a saját életünket a nyersanyagszerű állapotból ki kell mentenünk, egy sui generis művé kell alkotnunk, és e harc pedig élet és halál kérdése lehet. Ezért ő végelemzésben inkább lelki vezető, mint pszichológus, még akkor is, ha lélektani zsenije a XX. század bejáratánál mintha a pszichológia monumentális őralakjaként tornyosulna: magának Sigmund Freudnak, a pszichologizálás előhírnökének a maga idejében jó oka volt tagadni, hogy Nietzsche kapuján jutott át a saját területére.
Nietzsche a modern ember lelki vezetőjeként a nagyszerű kísértés vezéralakja, hogy tehetségünkből és jellemünkből pompás életművet alkossunk. Olybá tűnik, hogy Nietzsche itt a saját nehéz életéből adódó tanulságok levonásánál sokkal többre vállalkozott. Pedagógiai-lelki vezetői impulzusaival a modern világ nevelési viszonyainak évszázados változásaira ad választ. Szociálpszichológiai szempontból a modernséget az individuum nevelésének befejezhetetlenségeként határozhatnánk meg: csak évzárók vannak, érettség nem létezik immár. Éppen ezért szülők és nevelők szisztematikusan sohasem „készülnek már el” növendékeikkel, éspedig azért nem, mert maga a kész világ, amelyre a nevelői alkalmazkodás előmozdításának munkája támaszkodhatodott volna, az állandó dinamizálás folytán szétforgácsolódott. A nevelés mint a világ és az ifjúság összecsendítése üresben jár, és aki a saját tényszerű eredményeit végérvényesnek próbálja beállítani, mint valami nietzschei „utolsó ember” (lásd Ím-ígyen szóla Zarathusztra), az a filozófus mélységes megvetésével találja szemben magát. Ami Nietzschénél esztétikai világszemléletként előbukkan, az nem egyéb, mint erős lelki vezetői program a posztklasszicista, az emberiséget megsokszorozó stratégia korszakára. Arra a szükségszerűségre ad választ, hogy a modern individuumoknak eddigi nevelésük láthatárán túl kell tekinteniük. Nietzsche balemlékezetű szava az emberfölötti emberről e kontextusban nem jelent egyebet, mint felhívást arra, hogy az emberi félkész termékből anyákat és tanárokat kell küldeni a világba, hogy ott egy önmagát művelő, önmagát állandóan továbbképző én-műalkotást hozzanak létre. E programból logikusan következik az önmagunk megismeréséről az önmagunk megvalósítására való áttérés.
Akinek mindez túlságosan magasröptű volna, az gondolja meg, hogy száz évvel Nietzsche után maguk a szakszervezetek szintén állandóan az élethossziglani továbbképzés szükségességét prédikálják. Ha az emberfölötti ember fogalmából a vallástörténeti elemet elvonjuk, akkor automatikusan a tanulás társadalmának fogalmához jutunk. Mindenesetre ebben a sajátosan nietzschei tüske, az isteni individualizálásra való buzdítás hatását veszítené. Efféle individualizálás újból érvényre juthat a radikális elitkoncepció visszatérése folytán, amelyet nem semlegesíthet egy rosszul működő emberfölötti emberpiac vagy művészetpiac. Mindennek azonban manapság égen-földön semmi nyoma, ha ugyan tekintetbe nem vesszük a világviszonylatú sztárrendszer öntömjénező isteneit, akik bohócok inkább, mint azok, akik inkarnációinak látszani akarnak.
Mindezen körülmények között Nietzschét, a veszedelmes gondolkodású, az emberi magasra törekvés elmagányosodott mesterét afféle háziasított szerzőnek tekinthetjük. Mindazonáltal művének egyik legexponáltabb pontján önmagának a bohóc nevet követeli. Ilyen premisszák alapján — és csakis ilyenek alapján — tekinthetjük az emberfölötti ember tantételét a világot előmozdító hasznosság és sürgősség gondolatának. Rámutat, hogy az aktuális kultúrának egy nevelési és önnevelési rendszert kell föltalálnia, amely a világviszonylatban általánosan alkalmas individuumokat megfelelően nagy számban tudná előállítani. Ilyen önnevelő és öntenyésztő forradalom nélkül az aktuális emberiségnek semmi esélye felmerülő problémái megoldására. Arról volna szó, hogy az önnevelés vészhelyzetét összhangba kellene hozni a környezetvédelmi vészhelyzettel. Ami Nietzschét illeti, ő művének döntő fontosságú pontján saját munkáját az értékek átértékeléseként írta le. E képlet kultúrforradalmi relevanciája kimeríthetetlen, még akkor is, ha eddigi értelmezései Nietzsche önértelmezésével együtt sem voltak kielégítők. Nietzsche átvette az „érmét újra verni” cinikus, antik motívumot, hogy aztán keresztényellenes fordulatot léptessen életbe; mint tudjuk, Nietzsche reformátori álma az volt, hogy az egészség ellenforradalmát robbantja ki a morbus metaphysicussal szemben, amely a nyugati világot Szokratésztől és tarsusi Páltól kezdve szorongásokkal verte béklyóba. Aki az érmét újra akarja verni, annak át kell írnia a szövegeket, a platónit ugyanúgy, mint az Új Testamentumét. Nietzsche legfontosabb hatását a tehetségének köszönhette, hogy a szent írásoknak komolykodó paródiák segítségével egymásnak ellentmondó, meglepő jelentéseket tulajdonított. Régi szövegeket új dallamon énekelt és régi dallamokra új szövegeket írt. Parodista zsenije a beszéd minden hagyományos műfajának összes alacsony és magas hangfekvését szétrobbantotta. Bohóc-vallásalapítóként újra megtartotta a hegyi beszédet és újraírta a Sinai tábláit; anti-Platónként a nagy magasságokba felszárnyalni készülő léleknek földi erő- és hatalmi vezérlést írt elő. Kételkedhetünk benne, hogy általános siker koronázta-e szövegátírásait és erő átirányításait. Ám mindmáig eldöntetlen és fontosabb, mint valaha az a nietzschei kísérlet, hogy a morális törvények szellemét a jelenkornak megfelelően kell újra fogalmazni. Talán tanulhatunk valamit Nietzsche parodista művészetéből a táblák újraírását illetően, amelyeken majd a homo sapiens, e szorgos állat túlélésének szabályai olvashatók. Bebizonyosodhat, hogy az értékek átértékelése és a hűség a földhöz azok a feladatok, amelyek megoldása ugyanazt a célt szolgálja.
(Romhányi Török Gábor fordítása)
Forrás: Peter Sloterdijk: Nietzsche, in: Philosophische Temperamente, von Platon bis Foucault, Diederichs, München, 2009, 111–118.