Előszó

Manapság sok könyvet írnak, de igenis van különbség könyv és könyv között. A könyv a maga klasszikus jelentésében, mint egész, mint organizmus egyre inkább kihal; a mai könyv amolyan „változatos étrend”, hadüzenet minden rendszernek. A mai ember aberrációja rendkívül nagy mértékű: Egy könyv írásának ideje alatt a lélek háromszor változik meg — az első és az utolsó fejezet már nem ugyanattól a lélektől való. És ezt nem magunknak szóló bóknak szánom; gyöngeség, hogy nem tudunk valamihez ragaszkodni, ahogy gyöngeség az is, hogy nem tudunk valamitől megszabadulni: egyetlen könyvet sem írni impotencia és csak könyvet írni: ugyancsak impotencia. A legrosszabb fajta impotencia és gyöngeség mellett döntöttünk; három oldalon keresztül nem tudunk egyazon témával foglalkozni, egyazon lélegzetvétellel túljutni, a legato teljesen idegen tőlünk. Ki sem költjük a tojásainkat, sőt még csak idegen fészekbe sem rakjuk őket… Nem, már semmiképp sem vagyunk könyvírók, területünk a esszé, az aforizma, a monográfia, a vázlat, a költemény, a tárca — no és az előszó! Még a zenészeink is legszívesebben előszókat, prelűdöket, nyitányokat írnak, ők szintén megtalálták az ígérgetés formáját, ahelyett, hogy betartanák a szavukat!

„A rendszer akarása nem egyéb, mint a tisztesség hiánya”: létezik-e ennél kellemesebb csábítás a fülnek? Nem kérünk a rendszerből (köztünk szólva nem is kérhetünk), következésképpen tisztességesek vagyunk.

Manapság sok könyvet írnak, de igenis van különbség könyv és könyv között. A könyv a maga klasszikus jelentésében, mint egész, mint organizmus egyre inkább kihal; a mai könyv amolyan „változatos étrend”, hadüzenet minden rendszernek. A mai ember aberrációja rendkívül nagy mértékű: Egy könyv írásának ideje alatt a lélek háromszor változik meg — az első és az utolsó fejezet már nem ugyanattól a lélektől való. És ezt nem magunknak szóló bóknak szánom; gyöngeség, hogy nem tudunk valamihez ragaszkodni, ahogy gyöngeség az is, hogy nem tudunk valamitől megszabadulni: egyetlen könyvet sem írni impotencia és csak könyvet írni: ugyancsak impotencia. A legrosszabb fajta impotencia és gyöngeség mellett döntöttünk; három oldalon keresztül nem tudunk egyazon témával foglalkozni, egyazon lélegzetvétellel túljutni, a legato teljesen idegen tőlünk. Ki sem költjük a tojásainkat, sőt még csak idegen fészekbe sem rakjuk őket… Nem, már semmiképp sem vagyunk könyvírók, területünk a esszé, az aforizma, a monográfia, a vázlat, a költemény, a tárca — no és az előszó! Még a zenészeink is legszívesebben előszókat, prelűdöket, nyitányokat írnak, ők szintén megtalálták az ígérgetés formáját, ahelyett, hogy betartanák a szavukat!

Modern könyvhöz előszót, igazi előszót írni, van-e ennél étvágygerjesztőbb valami? Százszor is érintjük a témát, de nem ragadjuk meg, belekóstolunk a gyümölcsbe, süteménybe, de nem fogyasztjuk el, beleiszunk a pohárba, de nem hajtjuk le a tartalmát… koccintgatunk, kapcsolatokat teremtünk, perspektívák villannak föl, majd eltűnnek; meghatározhatatlan színeket látunk, vélemények és tévedések legmerészebb sokfélesége bukkan elő, csak éppen nem ragadható meg. Megállunk egy kavicsnál és ott maradunk álmodozva vagy három évszázadon át; hegyek fölött viszont megvető, lenge bájjal suhanunk el; a nagy kicsi, a semmi pedig minden. A magasztos érzelmek halk nevetésben enyésznek el, minimális feszültség pedig könnyeket csal szemünkbe; a hegedű pizzikatója jelenti Istent, a Nibelungen-nyitány viszont az ördögöt. A föld meghasad a lábunk előtt és különös féreg kerül napvilágra félig; de senkinek sem ajánlom, hogy a másik felét is keresse. Egyszer csak a messze távolban valami múmiaszerű lény lép a színre: mindenki látott már hasonlót, amely mégsem volt hasonló — csak nem az igazság volt az? Talán valami zűrzavaros igazság, titokzatos álöltözetbe burkolva; de miért is ne öltené magára egyszer az oroszlán a szamár bőrét? Nem, komolyra fordítva a szót, ez csak udvariasság lehet, hogy ilyen bevezetés után semmi sem jön; erény ez, nem pedig szükségszerűség csupán, hogy efféle könyveknek az előszó után végük szakad. Lépésről lépésre vissza kellene vonni az előszót annak, aki ilyen könyvet ír, de hát az előszó a legjobb az egészben, ez az egyetlen, amit mi, modernek igazán tudunk…

A megíratlan könyvekhez írott efféle előhangokból akarok könyvet írni, modern könyvet. És most írtam éppen előszót hozzá.

 

2.

Ez minden bizonnyal őszinte volt és az őszinteség bolondozásra csábít. A komolykodó, zárkózott, ünnepélyes emberek mindig nagyképűsködő alakok csupán, akik bizonyos dolgokat kimutatnak, másokat elkendőznek; Sterne a komolyságot ősbűnténynek nevezi. Azonban őrizkedjünk attól, hogy az előszónak ez az őszinte bolondozása ne jelentsen túlzott ígéretet e könyv szempontjából. Komoly hangfekvésben egyébiránt órákon át lehet prédikálni és nyolcszáz oldalas köteteket írni — de tiszta szertelenségből és jó hangulatból nem lehet könyvet írni a déli ég alatt. Egy kevés tárgyilagosság igenis szükséges és akkor ez a könyv bizonyos helyen, ahol nem is gyanítottuk volna, föltehet néhány ésszerű, sőt tudományos kérdést, amelyeket a magunk módján válaszolhatunk meg. Ekképp itt egy nézet, ott egy belátás, amott legalább egy probléma részlete bukkan napvilágra és az olvasó elégedett lehet, hogy ezeket az egyedi részleteket rendszerbe foglalhatja, vagy káoszként átkozza el. Ám tényleg, ha a rendszer árnyéka sem vetül a könyvre és ha a rendszertelenség szánalmas rendszere sincs benne, sőt — erre még gondolni is iszonyú — ha az önellentmondás sem hiányzik belőle, amelyet jómagam persze az élő anyag jogaként és  ismérveként tisztelek, nos, akkor nincs más hátra, mint hogy könyvemet más módon értelmezzék óvatosan, nem a rendszer egységeként. A modern emberek szívesen nevezik ezt a hangulat egységének, ami persze azt jelenti, hogy inkább közölni és érezni akarják, semmint beszélnének róla. Könyvem egészében ugyanazon barométerállást rögzíti; mondásai és gondolatai, ha helytől és időtől elválasztottak is, mind közepes hegymagasságban válnak láthatóvá. A szent, árnyékosan hűvös alpesi nyárból és a verőfényes ligúriai télből származnak és többé-kevésbé közvetlen hangon Európa azon kevés helyéről beszélnek, ahol eleddig néha még elviselhető, sőt néha kellemes időjárás uralkodik. Mélységes, majdnem szenvedélyes meggyőződés hallatszik ki belőlük északi szélességi köreink lakhatatlanságát illetően. Az éghajlat kérdése, amely minden diétakérdésnél fontosabb, roppant lényeges helyet kap bennük. Mi lenne a mi krónikus északi tökéletlenségünk és igazi bűnünk a Szentlélek ellen, ha nem a rossz időjárás? Az örök „kísérteties félhomály”, az ólomszín alkonyi vagy hajnali derengés, amely nem ismeri a világosság és a meleg Igent vagy Nemet mondását! Mit tudunk mi, szegény vakok, a színekről? Soha nem volna szabad megengedni, hogy az eldurvult északi szem a kék és a zöld nyálkás fogalmaival tapogassa körül Böcklin képeinek valószínűségét. Egy német ködszurkáló nem hihet ezekben a ciprusokban, ezekben  a lila árnyakban, a tajtékos sziklák e vörhenyes barna árnyalatában. A fény ezen ezüstös és mélyarany hangulatai csak a délnek menekülőt üdvözlik, aki reggel Zarathusztra barlangjából Zarathusztra kertjébe lép ki. A német éghajlaton, amely nem tesz lehetővé semmiféle árnyalatot és egyediséget, még „rendszermániákusok” is leszünk, a világot színtelenül, leegyszerűsítve, elvontan látjuk; a sötétben minden tehén fekete és minden rendszer igaz. Rendszertelen, vidám könyvem meghagyja az olvasónak, vezesse vissza könyvem rendszerhiányát arra a tényre, hogy nem Németországban, a rossz idő és a rendszeres gondolkodás országában írták. Meghagyja az olvasónak azt is, hogy ítélje el a könyv idealizmus-hiányát: a német, akit ez dél felé vezérel, e vágyat még a művelődés igényével is alátámasztja, ő nem csupán a jó időt keresi, hanem az antik és a reneszánsz nagy művészetet is. Ám ez a „nem csupán” megbocsáthatatlan gőg; Itália művészete nem egyéb, mint átformált és örökké tartó jó idő, és mi élvezzük benne a múlt minden vidám és felhőtlen napját!

 

3.

De vajon mit jelent a név? Szent Hiláriusz, a szent, vidám ember? Vagy a vidám szent? Aki e szent nevére kereszteli könyvét, az minden bizonnyal egy kézzel nyúl a tökéletesség két koronája felé, amelyeket eleddig külön osztottak ki. Ha a szentség szót halljuk, a sivatagra gondolunk, elgémberedett végtagokra az éhezés művészetére, a monománia oszlopán negyvennapos, vagy negyvenéves merev vigyázzállásra, vagy, ha egészen modernek akarunk lenni, akkor a megismerés papságára, a bölcsesség győzelemittasan száguldó zászlajára, amely alatt a zászlótartó sebesülten roskad össze. A vidámságot viszont roppant fürge mozgékonyságnak, csörgős bohócsipkának, az élet szimfóniája messze csengő scherzojának ismerjük. Mi lenne akkor, ha handabandázás nélkül tudnánk vidámak lenni és megpróbálnánk merevség nélkül gondolkodni? Ha egyszer rátalálnák a józanság és a mámor, a felszabadult tánc és a fakír tetszhalotti álom valószínűtlen keverékére és meg is őriznénk ezt? Ám ez programként hangzik és ennek a könyvnek nincs programja, nem hiánypótló, nem elégít ki komoly igényeket, büszke önmaga fölöslegességére, szabadon csapong és nem tette tönkre még a munka, a hivatal és a tönkretett, besavanyodott emberek. Ez a könyv mindent kerül, ami célnak, képletnek és akaratlagosságnak látszik, mindent, ami szándékosság a fekvésben, állásban, ugrásban és a táncban. Nem az-e a legjobb arckép, amely senki arcát sem ábrázolja?  A megismerés emberének magas homloka, a gúnyolódó színlelt arckifejezése, a lelkészek vagy elítéltek hivatásos, kötelező ráncai… félre velük! Gondolkodj anélkül, hogy a gondolkodásra gondolnál! Felejts anélkül, hogy felejteni akarnál! Légy szabad a tulajdon szabadságod erejével! Körülbelül így lesz a könyv a szerzőé, vagy a szerző a könyvé, mielőtt búcsút venne egyik a másiktól. Az újszülött e búcsúja édesanyjától olyan közepes magasságban fekvő tájon zajlott le, amelynek stílusával igyekeztem megajándékozni könyvemet: e stílus a pátosz és az idill között található és e vidék egyaránt távol van a lapálytól, valamint a fennhéjázó, dölyfös hegycsúcsoktól. E válás Szent Hiláriusz templománál történt, a csodálatos olajfákkal és ciprusokkal körülvett genovai Nervi közelében, ahol a tengerár csillámlik és Portofino hegyei is felködlenek. A szent névnapját ünnepélyes-bolondos szamáráldással ünnepeltük, amelyben minden kívánságunk, hogy a szamár faj ne haljon ki, érthető szimbolikában jutott kifejezésre. Maga a szerző sem mulasztotta el, hogy a nőstény szamár mellé álljon és a könyvbéli szamárságaira a vidám szent áldásáért alázattal ne könyörögjön.

(Romhányi Török Gábor fordítása)

 


2014 a Holokauszt-megemlékezés éve. Felix Hausdorff (1868–1942) zsidó származású filozófus (filozófiai művét Paul Mongré néven tette közzé) és világhírű matematikus fiatalkori filozófiai aforizmagyűjteményének előszavát szemeltem ki bemutatásul és megemlékezésül. Filozófusként egész életében Nietzsche-követőnek vallotta magát. Sant’Ilario. Gedanken aus der Landschfat Zarathustras (mintegy 450 oldal, előszava fordításomban) című művét a XIX. század utolsó évtizedében írta Genova közelében, ahol mestere a Zarathusztra első két részét komponálta 1882-ben. 1942 januárjában a nácik fokozódó zaklatása miatt öregen és betegen, feleségével és sógornőjével együtt öngyilkosságban keresett menedéket. Több ezer oldalas, filozófiai és matematikai életművét 2004-ben adták ki nagyszerű kritikai díszkiadásban. [A fordító jegyzete]

A szöveg forrása: Felix Hausdorff: Gesammelte Werke, Band VII. Philosophisches Werk. Sant’Ilario. Gedanken aus der Landschaft Zarathustras, Vorwort, 89–94.