Kategória Esszé

Nem panaszképpen mondom, de 2002 decemberében, elhúzódó költözködés után, a karácsonyi felkészülés legvégső hajrájában, váratlanul el kellett utaznom Rómába. A szervezők elképzelése az volt, hogy ott majd bemutatjuk az olaszoknak kultúránk azon szeletét, amely másutt már mindenütt, így náluk is régesrég kihalt: bemutatjuk a híres magyar irodalmi folyóirat-kultúrát. Azt a különös, kissé archaikus, azóta egyébként jórészt kihalt szokásunkat, hogy mi, magyarok nem csupán könyveket, de irodalmi folyóiratokat is rendszeresen és nagy kedvvel olvasunk — papír alapú hordozón. A beszélők között én képviseltem a totális kudarcot. Néhány évvel korábban ugyanis, az évtizedfordulón, jó tízéves fennállás után szerkesztőtársaimmal végül beszüntettük irodalmi, művészeti és filozófiai lapunk, a szegedi Pompeji működését. Ennek okait kellett részletesen feltárnom a Via dei Condotti 86-ban, a Spanyol Lépcső közvetlen közelében, az 1760 óta folyamatosan üzemelő, legendás Caffé Grecóban.

December 16-án adtuk át folyóiratunk és portálunk Nívódíjait a Rohamban. A méltatásokat itt közöljük.

Ennyi kiszolgáltatottság még éppen belefér, mint nekem a macskákkal. Egyébként létezik néhány emberi lény is, aki hasonló érzésekre késztet, tegyem hozzá, tényleg nem seregnyi. És hát persze, hogy a debreceni Ady ugrott be, Melocco Miklóstól. De ott, a Nagyerdőn, a költő saját megkövült másával szembesül. Itt meg mintha a virtuális öregkor leskelődne a fiatalemberre a háta mögül. Vagy a lelkiismeret, mint mondod. Ifjú mártír, sorsa, mintha Gérecz Attiláé? Jan Palaché? Mindenesetre köszönet Turannak, hogy megőrizte titkát: hagyott minket saját magáról képzelődni.

Egyszóval italokat mixelni kívánna Bécsben, valami flott üzletmenettel bíró bárban, cserében jó euróért. Lakása ezalatt majd a józsefvárosi kollégium lesz, így tervezi Hős. A portások elől persze majd bujkálnia kell, de legalább ingyen lesz a lakhatás. Bujkálásban meg amúgy is jó. Maga elől is mindig sikeresen elbújik. Most sem keresné magát éppen Bécsben. Már hogy a Teréziába?

A komplexum neve: Hancity Fashion & Accessories Plaza. Tényleg pláza, nem a józsefvárosi piacot kell elképzelni sanghajiban. A kicsi, többnyire csak félszobányi boltokkal telezsúfolt négy emeleten a legtöbb áru egyébként nem hamis, mert nem márkás, csak olcsó. (Az igazán hamis Rolex vagy Montblanc a pult alól kerül elő.) Órák, táskák, övek, cipők, tollak, napszemüvegek, evőpálcikák, trükkös játékok, megint cipők, sálak, napszemüvegek, napszemüvegek, két terabájtos pendrive-ok, selyemkimonók.

Ma Yunról a hazáján kívül nem sokan tudják, hogy kicsoda, hiába produkálta a történelem talán legmagasabb IPO-napi áremelkedését. Arról van szó, hogy a cége részvényeinek árfolyama az Initial Public Offering, vagyis az elsődleges nyilvános forgalomba hozatal során egy nap alatt harminchat százalékot emelkedett. (A Facebook esetében ugyanez az érték 0,6% százalék volt.) Aki tehát a bevezetési áron vett mondjuk kétszázötven millió forintért a netes kereskedőcég papírjaiból, az estére dollármilliomos lett, pedig reggel még messze volt tőle.

Amikor újabb és újabb ismerősökkel vacsorázunk, rendszerint szóba kerül, hogy a sanghaji konyha, ellentétben a kantonival és a szecsuánival, nem csípős, hanem inkább édes, Szecsuánban pedig nincsenek tengeri halak sem az étlapon, mivel a tartomány nagy része olyan messze van bármelyik tengertől, mint Makó Haifától. Ilyenkor aztán mindig kiderül, hogy szeretem a csípőset. És akkor elmondom, hogy Magyarországon, falun, aki nem szereti az erős paprikát, azt nem is tartják igazi férfinak. (Legalábbis az erőspaprika-rajongók nem.)