Amikor újabb és újabb ismerősökkel vacsorázunk, rendszerint szóba kerül, hogy a sanghaji konyha, ellentétben a kantonival és a szecsuánival, nem csípős, hanem inkább édes, Szecsuánban pedig nincsenek tengeri halak sem az étlapon, mivel a tartomány nagy része olyan messze van bármelyik tengertől, mint Makó Haifától. Ilyenkor aztán mindig kiderül, hogy szeretem a csípőset. És akkor elmondom, hogy Magyarországon, falun, aki nem szereti az erős paprikát, azt nem is tartják igazi férfinak. (Legalábbis az erőspaprika-rajongók nem.)
Mindenképpen szubjektíven nyilatkozz meg a Szöveggyárról, kapom az utasítást. Ahogy igyekszem ennek eleget tenni, az jár a fejemben, mégis hogyan tudnék másként beszélni a táborról, ha nem szubjektíven. Végtére is első lépésemként szolgált az irodalmi életben és végigkísérte, ahogy buta kis kamaszból érett egyetemistává változtam. Sőt utólag, ahogy a Gömbhalmaz kapcsán folyton felemlegetik a tábort, mint a „gömbök” alfáját, főleg rá kellett döbbennem, milyen szerencsés vagyok, hogy részt vehettem ebben a mára, úgy tűnik, fogalommá vált dologban.
Zörög a vonat Miskolcra. A vas-és acélmunkások rég bezárkóztak önmagukba, az Aczél-munkások zakójának árnyéka még a piszoárokra ragadva, de azért minden rendben. Mondhatni. Ongán félreverik a harangot, és a helybéliek helyett most írók futják végig a focipályát meztelenül, mert állítólag az ott helyi szokás, mármint a meztelen futás, az írók annyira nem. Fiataloknak kéne magyarázni a kortárs irodalomról. Unicumok, sörök. Kezdetnek. Ongán elvágják egy kakas nyakát, annyi vér spriccel szét belőle, hogy lekonyul a templomtorony. Most fogok kurvára beégni, meg rajtam keresztül a kortárs magyar irodalom. Unicumok, sörök. A vasútállomáson a csapos szemében egy véres, félrevert szonett.
Első szöveggyáros élményem nagyjából az volt, hogy holmi kíváncsiságból beledugtam az ujjamat egy guminőbe, amelybe tulajdonosa korábban magját ontotta és jól ott is hagyta. Egy ilyen kezdés után csak nem lehet rossz ez a tábor, ugye.
Feltevődik a kérdés, hogyan kerül egy irodalommal kapcsolatos tábor a miskolci vasgyár rozsdarágta maradványai közé. Ahol nincs hangulatos móló, elegáns sétány, csinos dombvidék, vagy folyók találkozása. Peripatetikus oskola létezhet-e az enyészeten?
Ma láttam életem legfurcsább üzletét, Szudzsóban (Suzhou). Falazóelemeket is árultak az utcán — szépen egymásra pakolva, mint kicsit odébb a zöldséget —, a bolt mellett pedig szerszámüzletek sorakoztak. Kétségtelenül a piac barkácsnegyedében jártunk. Az egyik bolt be volt omolva, a roló félig leszakadt. A törmelékhalomban egy faládán ült egy nő, és a járdára terített ponyváról árult főleg különböző ollókat, a manikűrmérettől a kétkezes fémvágóig. De alatta a romok, a feje fölött a roló maradványai és a szmogos égbolt. Amikor mutattam a dán kollégának, nézd csak, Hans, milyen üzlet, szemrebbenés nélkül válaszolta, nem látva a járdaszegély közelében az igazi kínálatot: „Á, itt lehet régi szemetet vásárolni.”
„Olyan vagyok, akár a rák, oldalazva, hátrafelé haladok.” Michel Foucault-nak ez az 1976-os előadásából kölcsönzött idézete a lábjegyzeteknek azon sorozatából való, amelyek a mű egyik végétől a másikig a haladás és az előre nem látható, rejtőzködő és meglepő dolgok motívumát tárják elénk jellemző módon. Az utazás a Bolondság története első előszavánál kezdődik (amelyet Foucault a második kiadásból már visszavont, ahogy a tenger mossa el a homokban a léptek nyomát): a könyv, magyarázza, „a svéd éjszakában fogant vállalkozás volt, amely a lengyel szabadság makacs napfényében született meg.”
Hol olvastam a sír szélén állók apokalipszisének azt a részletét, amely leírja, hogy abban a bizonyos a gázkamrában, két ujjnyira a halált hozó gáz zuhanyrózsájától némelyek a falra másztak, körmeikkel a vasbetont kaparva, hogy még ma is látszik körmeik nyoma, míg mások utoljára kiürítették beleket, ismét mások még egy utolsó, tragikus nemi aktusba kezdtek? A pusztulás előtt, a semmi tőszomszédságában az emberek elkeseredetten viselkednek, elszabadul az őrület, a testi hisztériák diadalmaskodnak. Ez a tanulsága az Érosz és Thanatosz viszonyát ábrázoló festményeknek vagy allegóriáknak is. Mi lehet az oka, hogy az emberek olyan kevéssé vannak tudatában a ténynek, hogy néhány másodperc vagy évtized múltán, az örökkévalóság szempontjából ez már mindegy, mindannyian halálra vannak ítélve és ennek tudatában kell élniük?
Foucault gyakran leírta, hogy művei olvashatók megannyi „fikcióként”. „Könyvem csupán egyszerű s tiszta fikció: regény” — jelentette ki 1967-ben egy beszélgetésben A szavak és a dolgokról. Tíz évvel később visszatér erre, 1977-ben: „Soha nem írtam semmi egyebet, csak fikciókat”. E kijelentések — amelyek koherenciája különösnek tűnhet olyan szerző esetében, aki állandóan változtatta témáit és szempontjait élete során — vajon módszert jelentenek-e vagy állásfoglalást? Nehéz erre válaszolni: „fikció”, ez az olyannyira súlyos és ugyanakkor könnyű szó számos szempontot enged meg és nehéz egyetlen meghatározással körülzárni. Foucault e szóval a filozófia és az irodalmi alkotás bizonyos közelségét jelezné, vagy inkább, elegáns módon, így próbálna kitérni a történészek kritikái elől? Mindenesetre makacsul hangsúlyozza, hogy a fikció munkájának elsőrendű dimenziója és e tény arra enged következtetni, hogy több a fogalmazás egyszerű fordulatánál, éspedig számos okból.
A tegnap egy felolvasóesten házigazdaként azt mondtam, hogy nem aggódom az irodalom jövőjéért. Ezt el szeretném mondani itt is. De előbb elmondom, hogy nagyon nehéz volt az idei Deákpoézisen zsűritagnak lenni. Kiválasztani a harminc meghívottat még gyerekjáték volt, mert legtöbben egy elég egyértelmű színvonalat képviseltek. Szóval jók vagytok, nem vitás. Kiválasztani az első tízet már igen nehezen ment, és részemről azt is elmondom, hogy van köztetek kb. 13, akiknek szívem szerint mind odaadtam volna az első díjat. Ahogy az Oscar-díjátadón mondani szokás, itt nincsenek győztesek és vesztesek, aki itt van, az mind nyertesnek érezheti magát.
