Kategória Esszé

Ez a világ — piactér! Micsoda sürgés-forgás! Majd minden reggel a vonat zakatolására kelek, megzavarja az álmomat. Nincs sabbath. Csoda lenne egyszer is pihenőn érni az emberiséget. Nincs más, csak munka, munka, munka. Nem egyszerű olyan füzetet szerezni, amit ne vonalaztak és rubrikáztak volna meg előre a dollároknak és a centeknek. A minap látott engem egy ír, amint a mezőn üldögélek: biztosra vette, hogy a béremet számolgatom. Ha valaki még csecsemőként kiesett az ablakból és egy életre lebénult, vagy épp az indiánok rémisztették kis híján halálra, az emberek az üzletre való képtelensége miatt sajnálják! Azt hiszem, semmi sem oly állandó, oly szakadatlan, sem a bűnözés, vagy a költészet, a filozófia, de mi!, az élet sem — mint az üzlet!

Nemrég elmentem a concordi városi gyűlésre, hogy a szónokok egyikeként felszólaljak a massachusettsi rabszolgaság ügyében, de meglepődve tapasztaltam, hogy felebarátaim nem Massachusetts, hanem Nebraska ügyében gyűltek össze, a mondanivalóm pedig senkit sem érdekelt. Azt hittem, a ház ég és nem a préri, de hiába várja most néhány massachusettsi polgár a büntetését, amiért megpróbáltak kiszabadítani egy ártatlant az állam bilincseiből, úgy látszik, ez senkit sem érdekel, legalábbis a gyűlés felszólalói közül senki sem foglalkozott az üggyel. Csak valami ezer mérföldekre lévő vadon, az érdekelte őket. Concord lakói nem legények a saját gátjukon, hanem valami hídfőállásról beszélnek a Yellowstone folyón túl. Buttrickjaink, Daviseink és Hosmerjaink legott futnak és félek, nem lesz oly híd, mely ezúttal megállítaná az ellent… Ugyan, dehogy is van akár csak egy rabszolga is Nebraskában… Massachusettsben viszont közel egymillió!

A Műút nem váratlan: a miskolci művészeti pezsgésből pattant elő. Talán ettől nem Budapest és nem vidék. Rálát mindkettőre, és ha már úgyis rálát, hát világművészetben gondolkozik.
A Műút professzionális: apró részletekig átgondolt szerkezet, ami működik. Egyszerű és változóképes, mint az amerikai alkotmány, bármi új beleilleszthető. Mégis erős. Szerkesztőit segíti, de megköveteli tőlük a folytonos megújulást. Mondhatni strukturálisan ellaposodásképtelen.
A Műút vagány: bármi bármikor megtörténhet benne. Politika nem szempont neki, pontosabban egy szempont a sok közül. Soha nem volt olyan érzésem, hogy egy művész ne kerülhetne bele, ha akar, és ha elég jót küld. Amúgy a Műút nem fetisizálja a minőséget, mert ő maga a mérce.

Térey János Interjú Antheával című költeménye a 2013-as Moll kötet hangsúlyos záródarabjaként  már pozíciójával is kiemelt szerepet mutat a költő legutóbbi pályaszakaszán. A verscím, amint az a szövegből, illetve annak szélesebb kontextusából kitetszik, Parmigianinónak a nápolyi Capodimonte Múzeumban látható női portréjára, illetve a beszélőnek a portré női alakjával történő interakciójára utal. A narratív alapszituáció szerint Anthea, a festmény asszonya mintegy kilép a mű keretei közül, hogy a lírai én kérdéseire megfeleljen.

Azt hiszik, hogy a humanizmus nagyon régi fogalom, egészen Montaigne-ig, sőt még régebbre vezethető vissza. Pedig a „humanizmus” szó Littrénél nem létezik. Általában a csábító illúziónak köszönhetően, amelynek gyakorta áldozatul esnek, azt hiszik, hogy a humanizmus mindig a nyugati kultúra nagy állandója volt. Eszerint a mi kultúránkat egyéb kultúráktól, a keleti vagy az iszlám kultúráktól pontosan a humanizmus különbözteti meg. És meghatódnak, amikor e humanizmus nyomait vélik fölismerni másutt is, mondjuk kínai vagy arab szerzőknél és az a benyomásuk, hogy az emberi nem egyetemességével találkoztak.