Azt kell mondjam, hogy ez a pályázat meglepett, mert sajátos pontozási rendszeremben többen kerültek a vonal fölé, mint ahányra előzetesen számítottam. Azt tapasztaltam — nem kis örömmel —, hogy ti mindannyian olvastok. A kortárs irodalom nyelvét értitek és használjátok is. Örülök ennek, mert gyakori tapasztalatom, hogy a középiskolákban, gimnáziumokban a végzősök nem jutnak el Pilinszkyig. Nekem pedig az a tapasztalatom, hogy Pilinszky már kulcs lehet a kortárs irodalom befogadásához. Nem tudom, ti eljutottatok-e eddig, de nálatok ennek már nincs tétje, mert nektek már kezetekben van ez a kulcs.
A poézisnek is megvannak a maga ünnepei, dicsőbb, vagy szegényesebb évei. De néhány ilyen vagy olyan év alatt mérhetetlenül sokat fordulhat az iránya, ami olykor eléggé beszámíthatatlan. Kilenc éve, amikor először vettem részt a Deákpoézisen még versenyzőként, igencsak másféle verseket írtunk mi, akkori középiskolások… Másképpen próbáltuk elmondani vagy csak bizonyítani… mit is? — hogy itt vagyunk, frissek és újak, és készen állunk, hogy alakítgassuk azt a medret, amelyben hömpölyög a korszellem, illetve a kor irodalmának folyama.
A Műút nem váratlan: a miskolci művészeti pezsgésből pattant elő. Talán ettől nem Budapest és nem vidék. Rálát mindkettőre, és ha már úgyis rálát, hát világművészetben gondolkozik.
A Műút professzionális: apró részletekig átgondolt szerkezet, ami működik. Egyszerű és változóképes, mint az amerikai alkotmány, bármi új beleilleszthető. Mégis erős. Szerkesztőit segíti, de megköveteli tőlük a folytonos megújulást. Mondhatni strukturálisan ellaposodásképtelen.
A Műút vagány: bármi bármikor megtörténhet benne. Politika nem szempont neki, pontosabban egy szempont a sok közül. Soha nem volt olyan érzésem, hogy egy művész ne kerülhetne bele, ha akar, és ha elég jót küld. Amúgy a Műút nem fetisizálja a minőséget, mert ő maga a mérce.
Szerintem a Gömbhalmaz — úgy is, mint a csoport tagjainak, mint gömböknek a közös halmaza — központja egyértelműen a Műút folyóirat. A Gömbhalmaz számomra azt jelenti, hogy mind ugyaninnen indultunk.
(Stermeczky Zsolt Gábor)
A sárvári kör annak idején olyan volt, amilyennek a Gömbhalmazt képzelem kívülről: se mozgalom, se szervezet, se irányzat. Csak az írás és egymás szeretete tartott össze minket, és talán ezért nem szűntünk meg soha. Szóval úgy érzem, hogy a Gömbhalmaz tagjai jó helyen töltik a fiatalságukat!
(Kemény István)
Térey János Interjú Antheával című költeménye a 2013-as Moll kötet hangsúlyos záródarabjaként már pozíciójával is kiemelt szerepet mutat a költő legutóbbi pályaszakaszán. A verscím, amint az a szövegből, illetve annak szélesebb kontextusából kitetszik, Parmigianinónak a nápolyi Capodimonte Múzeumban látható női portréjára, illetve a beszélőnek a portré női alakjával történő interakciójára utal. A narratív alapszituáció szerint Anthea, a festmény asszonya mintegy kilép a mű keretei közül, hogy a lírai én kérdéseire megfeleljen.
Azt hiszik, hogy a humanizmus nagyon régi fogalom, egészen Montaigne-ig, sőt még régebbre vezethető vissza. Pedig a „humanizmus” szó Littrénél nem létezik. Általában a csábító illúziónak köszönhetően, amelynek gyakorta áldozatul esnek, azt hiszik, hogy a humanizmus mindig a nyugati kultúra nagy állandója volt. Eszerint a mi kultúránkat egyéb kultúráktól, a keleti vagy az iszlám kultúráktól pontosan a humanizmus különbözteti meg. És meghatódnak, amikor e humanizmus nyomait vélik fölismerni másutt is, mondjuk kínai vagy arab szerzőknél és az a benyomásuk, hogy az emberi nem egyetemességével találkoztak.
Nem panaszképpen mondom, de 2002 decemberében, elhúzódó költözködés után, a karácsonyi felkészülés legvégső hajrájában, váratlanul el kellett utaznom Rómába. A szervezők elképzelése az volt, hogy ott majd bemutatjuk az olaszoknak kultúránk azon szeletét, amely másutt már mindenütt, így náluk is régesrég kihalt: bemutatjuk a híres magyar irodalmi folyóirat-kultúrát. Azt a különös, kissé archaikus, azóta egyébként jórészt kihalt szokásunkat, hogy mi, magyarok nem csupán könyveket, de irodalmi folyóiratokat is rendszeresen és nagy kedvvel olvasunk — papír alapú hordozón. A beszélők között én képviseltem a totális kudarcot. Néhány évvel korábban ugyanis, az évtizedfordulón, jó tízéves fennállás után szerkesztőtársaimmal végül beszüntettük irodalmi, művészeti és filozófiai lapunk, a szegedi Pompeji működését. Ennek okait kellett részletesen feltárnom a Via dei Condotti 86-ban, a Spanyol Lépcső közvetlen közelében, az 1760 óta folyamatosan üzemelő, legendás Caffé Grecóban.
December 16-án adtuk át folyóiratunk és portálunk Nívódíjait a Rohamban. A méltatásokat itt közöljük.
Ennyi kiszolgáltatottság még éppen belefér, mint nekem a macskákkal. Egyébként létezik néhány emberi lény is, aki hasonló érzésekre késztet, tegyem hozzá, tényleg nem seregnyi. És hát persze, hogy a debreceni Ady ugrott be, Melocco Miklóstól. De ott, a Nagyerdőn, a költő saját megkövült másával szembesül. Itt meg mintha a virtuális öregkor leskelődne a fiatalemberre a háta mögül. Vagy a lelkiismeret, mint mondod. Ifjú mártír, sorsa, mintha Gérecz Attiláé? Jan Palaché? Mindenesetre köszönet Turannak, hogy megőrizte titkát: hagyott minket saját magáról képzelődni.
