— Kedves Sándor, az utat, amit legutóbb megtettünk, városlátogatásnak hívja az idegenforgalom. A repülés kora előtt nem fordulhatott volna elő, hogy egy várost a környéke nélkül ismerjen meg az ember. Namármost, ami az utólagos érzéseket illeti, ilyenkor általában három eset lehetséges. 1. Ebbe a fantasztikus városba akármikor visszatérnék. 2. Jó hely, nem volna ellenemre egy újabb látogatás. 3. Akkor lássam újra ezt a koszfészket, amikor a hátam közepét (bevallom, ez velem csak nagyon ritkán fordult elő). Tehát hogyan érzel most?
— Kedves János, én egy kicsit tovább árnyalnám a rendszeredet, mondjuk a 3. ponton belül nyitnék egy alpontot: 3.b. Bőven elég volt ennyi ebből a városból. Ami persze azt is jelenti, hogy én magam ennyire voltam jó, ennyire voltam elég ebben a városban, a városnak abban a töredékében, amelyet három nap alatt, belvárosi szállással, bőszen sétálva, mérsékelten metrózva egyáltalán bejárhattunk. Ami így megvolt, meglehetett: az Aranyszarv-öböl két oldala és a Boszporusz közvetlen ázsiai túlnanja, Üsküdar, amelyet én eddig csak Eartha Kitt hangján ismertem (vagy élőben — vagy klasszikusan, Jordi Savalltól). Félek, leginkább törekvő turisták voltunk mi ebben a városban, a város központjában — de talán, kicsinyke jóindulattal, becsületünkre lehetne elkönyvelni északi irányú kitörési kísérletünket a város külsőbb területei felé. Nemde?
— A turistaságot nem húznám alá, hiszen, hogy mást ne mondjak, elenyészően keveset fényképeztünk és vásároltunk, de például delegáció biztosan nem voltunk. Kevés metróvonalat ismerek tizen-huszonvalahány megállóval, amelyik egyáltalán nem tartalmaz felszíni állomást; nos, az egyik északi vonal ilyen volt. Nem úgy az egyik déli, amelyik elhúz a Héttorony mellett, ahol ugyebár Török Bálint raboskodott. Mindegy. Mennünk kellett. Pár évtizede (vagy éve?) egy akcionista képzőművész még azzal poénkodott, hogy fiktív metrótérképet helyezett el az akkor még földalattival egyáltalán nem rendelkező metropoliszban, megzavarva ezzel nem is annyira az illúziótlan polgárokat, hanem leginkább a turistákat. És közben tényleg épült öt metróvonal a semmiből, köztük a Marmaray a Boszporusz alatt, épül további kettő, és a kis-ázsiai reptértől befelé hatvan kilométeren át állnak a családi gyufa alakú, 30 emeletes toronyházak. Alig valami zöld. Te mit szerettél legjobban?
— Tényleg, legyünk méltányosak magunkkal: minden erőnkkel igyekeztünk nem turisták lenni, kerülni a nemzetközi ember-fősodort, a legtöbbször persze hiába (kétszer is besodródtunk például a förtelmes Nagy Bazárba, ahonnan aztán, amint tudtunk, menekültünk); de vásárolni például, ha jól emlékszem, csak a Kovalik Balázs által az Asztalizenéd borítójára fényképezett ölelkező szobrocskákból vásároltunk. Itthon vettem csak észre, hogy a borítón látható figurákkal szemben ezeknek nincs szájuk, csak két szemüregük, amelyekből az alul betölthető só vagy bors szóródhat ki — vagy csak a vegytiszta sötétség. Ami vitán felül nagyon tetszett, és lehet, hogy ez kiszámíthatóan hangzik: az Hagia Sophia. A keresztény templomból először mecsetté, majd múzeummá átvedlő, ámde léptékes formátumát megőrző épület a terében, a fényeiben, a kopottságában, a macskáival és a gépeiket kattogtató turistáival együtt magában hordozza az évszázadok súlyos érzetét, amellyel bizony a város látványos mecset-tortái, minden nagyszerűségük ellenére, nem vetekedhetnek. No és az általunk férfikluboknak nevezett, utcára nyíló, szélesen üvegezett, dísztelenül berendezett helyiségek. Mit szólsz hozzájuk?
— Először is ennek a városnak a tömegvonzását régóta éreztem már. Páratlan hely, ami a fekvését és az (obligát Sándor Iván-i szóval) időrétegeit, évezredes multikulturalitását illeti, bár szépnek csak megszorításokkal mondható. Bosszantó, hogy az óvárosban alig lehet a tengerhez férni, állandóan és mindenhol építkeznek. Vegyes, bár főleg kiváló benyomások. Az elit éttermek utcái minden átmenet nélkül, egyik sarokról a másikra változnak át penészes nyomornegyeddé. A faházakat mintha szándékosan hagyták volna meg kopottnak és gyűröttnek az óvárosi szűk utcákban. És nagyon a helyén van az az ókori vízgyűjtőből épített focipálya is, amelynek nézőterére szabályosan belógnak a bérházak. Az ember szinte röstelkedve vallja be, hogy azt szerette legjobban, ami Bizánc/Konstantinápoly, például — igenis! — ezt a lélegző őslényre emlékeztető Ayasofyát (juszt is törökösen írom), meg az óriási, föld alatti ciszternacsarnokot és a hüllőcsontvázra emlékeztető emeletes Valens-vízvezetéket. Legjobbat egy kimondott proletárnegyed filléres sarki büféjében ettünk a Chora-monostor közelében, a leggyöngébb vacsorát pedig étteremben költöttük el, igaz, maga Segal Viktor is arra esküdött nekem, hogy itt a streetfood az igazi. A férfiklubok viszont fantasztikusak, és minden másnál többet árulnak el a török férfilélekről. Az európai nem érti, vajon hogyan is lehetséges hosszú órákon át füstben ücsörögni, tea és maximum kártya mellett, a duruzsoló hírekre figyelve, gondolom, és — itt jön a lényeg —: alkohol nélkül? Pedig lehet. Kellemetlen élményed volt?
— Állandóan volt. Ahogyan menekültünk az utcai árusok vagy a vendéglői turistavadászok elől. Emlékezetes volt például, amikor — vigyázat, teljességgel súlytalan anekdoták következnek! — jóhiszeműen szóba elegyedtünk egy férfival, mondván: minket igazából a mögötte látható, bájos cicacsaládot (!) ábrázoló kendőféleség érdekelne, amely — értelmeztük később — a szűk utcácska szemközti oldalán található étterem kihelyezett kelléke volt csupán. Ő viszont valósággal cibált minket magával abba a szőnyegboltba, ahonnan kortynyi tea után fejvesztve menekültünk (egyenesen — legyen hát törökösen — az Ayasofyába), mintha a túlélésünkről volna szó, de az időmegtakarításról mindenképpen (ezáltal még a turistaáradat előtt sikerült bejutnunk a tágasságához így méltó módon szellős templomtérbe). Barcelona-címeres sapkámat is ki kellett fordítanom, hogy ne adjak támadási felületet a „Hey brother, Barcelona”-t kiáltó, vagyis engem focirajongónak (!) tekintő térkép- vagy kacatárusoknak. Vagy például az a cipőpucoló a Galata-hídon, akinek példásan visszaszolgáltattuk elejtett szerszámát, és aki ezért hálából kezet csókolva, kérés nélkül, azt hittük, bónuszként, elkezdte pucolni a cipődet, az enyémet meg a sebtiben ott termett társa, és akik végül nem voltak hajlandók holmi aprót, hanem csak papírpénzt elfogadni… De hát ezek nem is igazi kellemetlenségek, inkább a hely- és mentalitásismeret hiányából fakadó kezdeti, a harmadik napon már rutinosan elkerülhető ügyetlenségek.
— Engem Kalinyingrádban néztek utoljára ennyien németnek. Ne nézz az árusok szemébe, ennyi. „De akkor hova nézzek? / Mindig az öbölre. / Csinos homlokzatokra. / Célra tarts és tempód meggyőző legyen” — ahogy a költő mondja. De mire megszereztük a helyszíni rutint, és már néhány tüntetésbe is belebotlottunk a rusztikus Taksim tér könyékén, már utazhattunk is haza. Hanem van itt egy figyelemreméltó jelenség. Ismerjük azt a köznapi esetet, amikor külföldön napokig otthoni ismerőseink hasonmásai jönnek szembe az utcán. Isztambulban például igen sok férfi Nagy Koppány Zsoltra hasonlít. De akárhányszor újabban írótársakkal külföldre (vagy legalábbis egy napnál többre vidékre) utazom, úgy a második nap estéjén fölmerül a beszélgetésekben a „kortárs hazai irodalmi kánon” radikális átrendezésének igénye is. Várival és Lanczkorral Izraelben ugyanúgy fölmerült, mint legutóbb veled az Aranyszarv-öböl partján. Abban mindig egyetértünk, hogy akad pár állócsillag, szóvá teszünk néhány látványos túlértékelést, és néha jókat tudunk derülni a legbotrányosabb csörtetőkön. Szerinted miért bennünk és sokakban ez a csöppnyi elégedetlenség? Azt hiszem, esetünkben igazán nem sértődött vagy netán perifériára szorult szerzőkről van szó, sőt te „hajszál híján” a Holmi szerkesztője lettél pár hónapja… Én a fennkölt unalmat és az ízléshegemóniát említeném első helyen, ami, meg kell mondjam, a Holmi hasábjain is eléggé zavart, s ami rosszabb, ásításra ingerelt az utolsó években (évtizedben). Te?
— Az a „hajszál” azért jókora paraszthajszál volt. És hogy végül nem folytatódott a Holmi — velem vagy nélkülem, az ügy szempontjából édesmindegy — az 1989-es kezdethez képest jóval zordabb kulturális klímájú, de éppen ezért értékhordozó írott felületekre jóval ínségesebb időben: nos, ez tényleg össznépi tragédia. Ha nekünk nem Holmi, hanem Mohács kell, akkor indítsuk el a Mohácsot! Egyébként, a viccet félretéve, épp most temettem a Holmit egy ÉS-cikkben. És tényleg, ahogyan érzed és mondod, minden fokozhatatlan méretű elismerésem ellenére, vagy inkább éppen ezért, úgy gondolom, hogy bizony ráfért volna a Holmira egy jó adag vérfrissítés. De a körülmények és ügyetlenkedések nehézkedése ennél erősebb volt. A Holmi így már végképp megmarad annak a nagyon erős(en konzerválódott) ízlésközösségnek, amilyennek az elmúlt huszonöt év során megismertük és megszerettük. És ahogyan szóba is került isztambuli irodalmi fecsegéseinkben. Én persze kissé félszeg vagy fontolgató vagyok a kánon „radikális átrendezéséhez”, de mindig csodálattal hallgatlak, amikor indulatod röpít, s különösen akkor, amikor ehhez a röpívhez a földrészeket elválasztó-összekötő Boszporusz európai vagy ázsiai partja, vagy éppen az Aranyszarv-öböl a díszlet. De azért igen: most is szóvá tettük az aránytalanságokat, amikből, szó se róla, van bőven (hadd ne részletezzem). Még az én hozzád képest jóval szelídebb és elfogadóbb természetem számára is. Viszont ne hagyjuk említés nélkül azt sem, hogy amikor kezünkbe került a Hippodrom Fanatic című török lóverseny-kiadvány, mindketten azonnal megkérdőjelezhetetlen nemzeti közkincsünkre, egyik „állócsillagunkra”, Tandorira gondoltunk, és meg is egyeztünk, hogy szeretetünk és tiszteletünk jeléül elküldjük neki. Képzeld, épp ma köszönte meg, és kérte, adjam át neked is a köszönetét.
— Ezúton is: Isten tartsa Tandorit, őt sem láttam vagy húsz éve. De ami állítólagos „indulataimat” illeti, azokat szerencsére kialszom. Isten őrizz a kollégák tettleges átrendezésétől, azt majd úgyis az idő eróziója végzi el. Rajtunk szintúgy. Milyen pontosan jellemzed ekképpen a Holmit: „Gőgösséggel határos minőségérzékével, nemesen metszett konzervativizmusával…” Most, hogy a történet passé, viszont kapuzárás előtt egymás után jönnek ki a kötetvastag, meglehetősen erős számok, azt hiszem, a lap erényei jobban látszanak — visszafelé is. Ha legendásnak nem is, de lebilincselő olvasmányomnak mondom az 1990-1995 közötti évfolyamokat, amelyeket például az egykori Eötvös Klub karzatán olvastam végig izgatottan. Végig bizony!, ami nagy szó. Nemrég futottam össze véletlenül Jávor Benedekkel, aki megemlítette, hogy együtt korrektúráztunk Domokos Mátyás lakásán, ő ugyanis akkoriban a nagypolitika formálása helyett még kisprózát írt. Ahogy kimondta, máris beugrott a kép, ahogy szemben ülünk, és lopva, finoman méregetjük egymást, két fiatal oroszlán. Most viszont te kérdezz!
— Domokos Mátyás lakásán? Ejha! Én csak Réz Pálnál tehettem ugyanezt akkoriban, szemben ülve például… De nem akarok a dicsőséges múltba merengve adósod maradni a kérdésemmel. Kettőnk közül, azt hiszem, én voltam az ártatlanabb utazó, aki tényleg csak egyszerűen (?) kíváncsi volt a városra, de akiben azért most már bőven ott motoszkálhat az a korántsem ártatlan gondolat, hogy a társa bizony mindvégig szépíróként (is) volt mellette Isztambulban, olyan velejéig ártatlan, mivel értékteremtő városélősködőként tehát, aki szépíró-térképészként véste be nevét az újabb irodalmi krónikákba — gondolok most a versesköteteidben és verses regényeidben szereplő katasztrófavárosokra, Varsóra, Drezdára, Sztálingrádra, Kalinyingrádra, vagy a Protokollban felbukkanó Brüsszelre, Jeruzsálemre, Tel-Avivra és New Yorkra. Vajon jól gyanítom, hogy számodra mint városlátogató számára már eleve adott volna egy ilyesféle munkaelvű alapromlottság, a várossal való ismerkedés úgymond a priori keretfeltétele? És ha igen, akkor most éppen mi ragadt meg Isztambulból a pesti íróasztalod szemléleti keretei által meghatározott műveleti terepen? Pontosabban és vulgárisabban kérdezve: belefogalmazódik-e valami orientalista dallam az éppen mostanság kiadói szerkesztésre bocsátandó verses regényedbe, A Legkisebb Jégkorszakba, amely — a Protokollhoz hasonlóan — a mérsékelt éghajlatú Kárpát-medence határain túl is játszódik? Lesz-e jégpálya az Aranyszarv-öbölben? Vágnak-e léket a Galata-híd horgászai a tartópillérek melletti jégpáncélba? Lesznek-e fagyott macskatetemek Isztambul behavazott sikátoraiban?…
— Nem hiszed el, de én most tényleg nem vágytam másra, mint utazni, csak úgy. Következmények nélkül. Semmi direkt cselekvés. Hátradőlni négy év szinte folyamatos írás után. Ilyen is van. Kell legyen. Pontosabban: nem tudom. Hadd ülepedjen még ez az élmény. A macskákkal különben se tudnék tenni semmi rosszat. Az új könyvem sorompói pedig lassan lezárulnak. Izlandon kezdődik és a végén Dubajba indul benne egy repülőgép. Közben megfordulunk majd párszor Nyugat-Európában és egyszer Észak-Afrikában is, de az én Jégkorszakom igazi helyszíne a budai Svábhegy lesz, öles hóban. Igazi téli könyv lesz. Talán jövőre meg is jelenik. Még egy kérdés. Ha emlékszel, utolsó isztambuli élményünk Turan Emeksiz sajátságos mellszobra volt. Kicsit olyan nékoszos, jobb esetben Eötvös Collégium-os hangulata van. Egy falra szögezett arany halotti maszk (?) egészíti ki, amely ugyancsak őt ábrázolja. Te utánanéztél, hogy ki volt ő? Élt húsz évet, ha jól tudom.
— Még egyszer vissza a macskákhoz. Külön ajándéka volt az isztambuli útnak, hogy fedetlenül megláthattam titkos lényedet: ennyire érzelmesnek talán még sosem észleltelek, mint amikor egy-egy macska (ami Isztambul esetében persze sok-sok macska) került eléd, és te mindenről megfeledkezve adtad át magad a téged (embert a macskának) kiszolgáltató kedvességnek. Egyébként Turan Emeksizről csak török nyelvű leírásokra akadtam, például a Vikipedi Özgür Ansiklopedin, ahol — talán — valami olyasmi olvasható, hogy a húszéves fiatalember egy egyetemi tüntetésen veszítette el az életét. Mindenesetre a szobor, amelybe búcsúsétánkon belebotlottunk, nekem is emlékezetes maradt. Mintha Ady debreceni szobrának – valóban, ahogy mondod – nékoszos paródiája volna. Míg ott az egész alakos Ady önnön halotti maszkjával néz szembe („Föltámadtam, jaj, föltámadtam”), addig itt a József Attilá-s („Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román…” — lefelé a Balkánon, az Anatóliai-félsziget irányába…) török fiatalembert ábrázoló márvány mellszobor mögül egy nyomasztóan nagy és sötét arc tekint ránk. Mintha egyenesen a szobor megtestesült eszméje, a frontális magasztossággal ábrázolt fiatal férfihoz mérten eleve fogyatékos emberi, túlságosan is emberi állagú néző kivetülő, azaz benne fészkelő, de őt meghaladó lelkiismerete felügyelne arra, miként viselkedünk a heroikus célzatú emlékszobor előtt — ami azért jócskán kizökkent a nyüzsgő utca világából. De hát — legyünk álságosan jóhiszeműek! — mi más is volna egy köztéri emlékező szobor alkotójának szándéka, ha nem a kizökkentés. Mindenesetre érdekes búcsú volt Isztambultól: ami a helyieknek evidencia, az a városvendégeknek örök rejtély maradt. Merthogy én például nem bánom, hogy nem tudtam pontosan utánajárni Turan Emeksiz életrajzának; és hogy a nagy arc — feltehetően épületes — üzenetét sem tudtam a nyugtalanító érzet fölé rendelni.
— Ennyi kiszolgáltatottság még éppen belefér, mint nekem a macskákkal. Egyébként létezik néhány emberi lény is, aki hasonló érzésekre késztet, tegyem hozzá, tényleg nem seregnyi. És hát persze, hogy a debreceni Ady ugrott be, Melocco Miklóstól. De ott, a Nagyerdőn, a költő saját megkövült másával szembesül. Itt meg mintha a virtuális öregkor leskelődne a fiatalemberre a háta mögül. Vagy a lelkiismeret, mint mondod. Ifjú mártír, sorsa, mintha Gérecz Attiláé? Jan Palaché? Mindenesetre köszönet Turannak, hogy megőrizte titkát: hagyott minket saját magáról képzelődni.