Róma, hungarikumok

Nem panaszképpen mondom, de 2002 decemberében, elhúzódó költözködés után, a karácsonyi felkészülés legvégső hajrájában, váratlanul el kellett utaznom Rómába. A szervezők elképzelése az volt, hogy ott majd bemutatjuk az olaszoknak kultúránk azon szeletét, amely másutt már mindenütt, így náluk is régesrég kihalt: bemutatjuk a híres magyar irodalmi folyóirat-kultúrát. Azt a különös, kissé archaikus, azóta egyébként jórészt kihalt szokásunkat, hogy mi, magyarok nem csupán könyveket, de irodalmi folyóiratokat is rendszeresen és nagy kedvvel olvasunk — papír alapú hordozón. A beszélők között én képviseltem a totális kudarcot. Néhány évvel korábban ugyanis, az évtizedfordulón, jó tízéves fennállás után szerkesztőtársaimmal végül beszüntettük irodalmi, művészeti és filozófiai lapunk, a szegedi Pompeji működését. Ennek okait kellett részletesen feltárnom a Via dei Condotti 86-ban, a Spanyol Lépcső közvetlen közelében, az 1760 óta folyamatosan üzemelő, legendás Caffé Grecóban.

Nem panaszképpen mondom, de 2002 decemberében, elhúzódó költözködés után, a karácsonyi felkészülés legvégső hajrájában, váratlanul el kellett utaznom Rómába. A szervezők elképzelése az volt, hogy ott majd bemutatjuk az olaszoknak kultúránk azon szeletét, amely másutt már mindenütt, így náluk is régesrég kihalt: bemutatjuk a híres magyar irodalmi folyóirat-kultúrát. Azt a különös, kissé archaikus, azóta egyébként jórészt kihalt szokásunkat, hogy mi, magyarok nem csupán könyveket, de irodalmi folyóiratokat is rendszeresen és nagy kedvvel olvasunk — papír alapú hordozón. A beszélők között én képviseltem a totális kudarcot. Néhány évvel korábban ugyanis, az évtizedfordulón, jó tízéves fennállás után szerkesztőtársaimmal végül beszüntettük irodalmi, művészeti és filozófiai lapunk, a szegedi Pompeji működését. Ennek okait kellett részletesen feltárnom a Via dei Condotti 86-ban, a Spanyol Lépcső közvetlen közelében, az 1760 óta folyamatosan üzemelő, legendás Caffé Grecóban.

Repülővel érkeztünk meg a hideg, havas, ködös magyar télből. És másnap délelőtt tíz óra tájban, tavaszi melegben, lágy napsütésben, napszemüvegben és egy szál pólóban iszogattuk a Szent Péter téren a jégbe hűtött Heinekent. Aztán végigálltuk a sort, hogy beléphessünk végre a Bazilikába. És jobbra, egy oldalhajóban azonnal ott állt — tudtam én, hogy ott van, valahogy mégis váratlanul ért — Michelangelo Pietája. Elnézegettem jó ideig a lebegő, fehérmárvány, szent őrületet. Évtizedek óta golyóálló üvegfal védi, mert 1972 májusában egy zavart elméjű ausztrál geológus, a magyar származású László Tóth kalapáccsal támadt a szoborra. Néhány csapással letörte Mária bal kezét, valamint az orra és a szemhéja egy darabját. A szobor eredetileg 1499-ben lett kész. Michelangelo huszonnégy éves volt akkor. Ezt olvastam az információs táblán. Aztán a következő pillanatban kultúrsokkot kaptam.

A falak lassan áttetszővé váltak, és én hirtelen kint álltam a széljárta magyar Alföldön, valahol a szülővárosom mellett, a fürjesi határban. Tél volt, és a hóesés ferde függönyei mögött, a ködös messzeségben kis gyerekcsapat vonult, betlehemesek járták a sötétben pislákoló tanyákat, köztük talán az apám, ötévesen, már folyt a világháború. Teljesen világos lett, hirtelen minden súlyával együtt megértettem, hogy nem járnának nálunk a betlehemes gyerekek, nem volna karácsonykor éjféli mise, nem volnának templomaink és múzeumaink, nem írnánk és nem olvasnánk sem könyveket, sem folyóiratokat, nem hallgatnánk már Bachot, és nem tudnánk, ki volt Ibsen vagy Kandinszkij, nem volnának kávéházaink és repülőgépeink, iskoláink és művelődési házaink, nem volna már kultúra, és nem lenne civilizáció sem, ha ott, messze, másfélezer kilométerre Békéscsabától vagy Sajóvámostól, a langyos melegben, a lágy fényben, a szinte elképzelhetetlen, arany gazdagságban, a Vatikán vastag falai nem őriznék még mindig a fiatal Michelangelo felfoghatatlanul gyönyörű Krisztus-szobrát.

Arra gondoltam, hogy a gyilkos és öngyilkos terroristák, saját szempontjaik szerint, talán helyesebben cselekedtek volna, hatékonyabb lett volna a tettük, ha egy évvel korábban nem a Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba, hanem a San Pietro márványkupoláiba kormányozzák bele azokat a hatalmas, ellopott, ártatlanokkal teli gépeket. Mert mindig is az volt, és még mindig Róma ennek az egésznek az aranyfedezete.

Ezért aztán este a Caffé Grecóban, ahol állítólag feltalálták a presszókávét, tényleg bemutattuk az olaszoknak az akkor még valóban létező magyar folyóirat-kultúrát, az irodalmi lapok rendszeres olvasásának különös, archaikus magyar szokását, Arany János és Jókai Mór lefordíthatatlan, hatalmas költészetét, de volt szó Liszt Ferencről, a Himnuszról és a Lúdas Matyiról, Munkácsyról és Kertész Imréről is, sőt a csabai kolbászról és a békési disznótoros pálinkáról, a tokaji borokról és a Herz-féle téliszalámiról, a Rubik-kockáról és az atomfizikáról, meg a többi hungarikumról is, hogy bizonyítsuk, legalább magunknak: ha Rómából, Párizsból, Londonból vagy Berlinből talán nem is látszik igazán jól, de képességeinkhez mérten mi itt, ebben a távoli, hideg, szegény, szabadsághiányos, otromba kis országban igenis igyekszünk jól sáfárkodni az aranyfedezet ránk jutó tálentumaival.

Mely munka folytatásához jó egészséget, hosszú életet, az élet végéig tartó erőt, továbbá elnyűhetetlen humorérzéket kívánok a jelenlévőknek is.

Elhangzott Sajóvámoson 2015. január 22-én, a Magyar Kultúra Napján