Előszó
Manapság sok könyvet írnak, de igenis van különbség könyv és könyv között. A könyv a maga klasszikus jelentésében, mint egész, mint organizmus egyre inkább kihal; a mai könyv amolyan „változatos étrend”, hadüzenet minden rendszernek. A mai ember aberrációja rendkívül nagy mértékű: Egy könyv írásának ideje alatt a lélek háromszor változik meg — az első és az utolsó fejezet már nem ugyanattól a lélektől való. És ezt nem magunknak szóló bóknak szánom; gyöngeség, hogy nem tudunk valamihez ragaszkodni, ahogy gyöngeség az is, hogy nem tudunk valamitől megszabadulni: egyetlen könyvet sem írni impotencia és csak könyvet írni: ugyancsak impotencia. A legrosszabb fajta impotencia és gyöngeség mellett döntöttünk; három oldalon keresztül nem tudunk egyazon témával foglalkozni, egyazon lélegzetvétellel túljutni, a legato teljesen idegen tőlünk. Ki sem költjük a tojásainkat, sőt még csak idegen fészekbe sem rakjuk őket… Nem, már semmiképp sem vagyunk könyvírók, területünk a esszé, az aforizma, a monográfia, a vázlat, a költemény, a tárca — no és az előszó! Még a zenészeink is legszívesebben előszókat, prelűdöket, nyitányokat írnak, ők szintén megtalálták az ígérgetés formáját, ahelyett, hogy betartanák a szavukat!