Milyen egyszerű élvezet

Egy pszichiátriai értekezés szerint a homoszexuálisok gyakran lesznek öngyilkosok. „Gyakran” — ez lenyűgöz. Magas, vékony és sápadt fiúkat képzelek magam elé, akik képtelenek átlépni a másik nem küszöbét. Egész életükben szemeznek a halállal és végül nagy robajjal vágják be maguk mögött az élet ajtaját, és ez természetesen jól felidegesíti a szomszédokat is. Egy ellentétes nemű pár helyett a halállal lépnek házasságra. A másik oldalt választják a másik nem helyett. De teljesen meghalni ugyanúgy képtelenek, mint valójában élni. Ebben a nevetséges játékban a homoszexuálisok és az öngyilkosság kölcsönösen elvesztik hitelüket.

Egy pszichiátriai értekezés szerint a homoszexuálisok gyakran lesznek öngyilkosok. „Gyakran” — ez lenyűgöz. Magas, vékony és sápadt fiúkat képzelek magam elé, akik képtelenek átlépni a másik nem küszöbét. Egész életükben szemeznek a halállal és végül nagy robajjal vágják be maguk mögött az élet ajtaját, és ez természetesen jól felidegesíti a szomszédokat is. Egy ellentétes nemű pár helyett a halállal lépnek házasságra. A másik oldalt választják a másik nem helyett. De teljesen meghalni ugyanúgy képtelenek, mint valójában élni. Ebben a nevetséges játékban a homoszexuálisok és az öngyilkosság kölcsönösen elvesztik hitelüket.

Beszéljünk egy kicsit az öngyilkosság érdekében. Nem az öngyilkossághoz való jog érdekében, amiről már annyian mondtak számtalan szép dolgot. Hanem az ellen a középszerű valóság ellen, amivé az öngyilkosságot tesszük. A megvetés, az álszentség és a homályos képzetek ellen, amelyekre kárhoztatjuk: kapkodva összeszedni a gyógyszeresdobozokat, megtalálni egy régi, erős borotvapengét, nyalogatni egy fegyverbolt kirakatát, majd halálra vált arccal belépni. Úgy gondolom, hogy az ilyen elsietett és kínos téveszmék helyett hangsúlyos és megfelelő figyelemben kellene részesítenünk az öngyilkosságot. Beszélnünk kellene a fegyverek milyenségéről és hatásáról; milyen jó lenne, ha a tapasztalt eladó mosolyogva bátorítana, de kellő visszafogottsággal, nem túl bőbeszédűen. Jó lenne, ha ez az eladó megértené, hogy egy szerencsétlen, de jó szándékú emberrel van dolga, akinek eszébe nem jutna mások ellen fordítani a fegyvert. Jó lenne, ha nagy buzgóságában nem átallana egyéniségünknek és természetünknek jobban megfelelő módszereket ajánlani. Egy ilyen eladó-vevő viszony és párbeszéd ezerszer többet érne, mint a temetkezési vállalkozóval folytatott huza-vona a tetem felett.

Olyan embereknek köszönhetően, akiket nem ismertünk, és akik nem ismertek minket, egyszercsak belevettettünk a létezésbe. Elhitették magukkal és őszintén azt képzelték, hogy vártak minket. Mindenesetre nagy gonddal és sokszor mesterkélt ünnepélyességgel készítették elő belépésünket a világba. Az viszont elfogadhatatlan, hogy nem engedik meg, hogy mi magunk készítsük elő a kellő intenzitással és tűzzel, szándékaink szerinti részletességgel azt, amire már olyan régóta gondolunk, aminek a terve talán egy nyáréjszakán fogant meg bennünk még gyermekkorunkban. Úgy tűnik, hogy az emberi fajnak az élet törékeny, a halál viszont biztos. Miért kell ebből a bizonyosságból véletlent csinálni, egy véletlent, ami váratlansága és elkerülhetetlensége folytán leginkább egy büntetésre hasonlít?

Bosszantanak a nagy bölcsességek, melyek azzal kecsegtetnek, hogy megtanítanak meghalni, idegesítenek a filozófiák, melyek megmondják, hogyan gondolkodjunk a halálról. Nem hat meg semmi sem, ami fel akar erre készíteni. Elő kell készíteni, el kell rendezni, fel kell építeni, ki kell dolgozni lépésről lépésre, meg kell tervezni, sőt meg kell találni a megfelelő eszközöket hozzá, el kell képzelni, el kell dönteni, meg kell fogadni a tanácsokat, dolgozni kell rajta ahhoz, hogy egy néző nélküli művé alakítsuk, ami csak és kizárólag számunkra létezik arra a pár másodperce, amíg tart. Azok, akik túlélik, tudom jól, hogy csak nyomorúságos nyomokat, magányt, szerencsétlenséget és válasz nélkül hagyott segélykérést látnak az öngyilkosságban. Nem tudják elkerülni, hogy feltegyék maguknak a kérdést: „miért?” Az egyetlen kérdést, amit nem kellene feltennünk az öngyilkossággal kapcsolatban.

„Miért? Mert egyszerűen csak akartam.” Való igaz, az öngyilkosság nyomorúságos és elszomorító nyomokat hagy maga után. De ez kinek a hibája? Azt hiszik, olyan mókás felakasztani magunkat a konyhában és kéklő nyelvvel lógni a kötélen? Vagy bezárkózni a fürdőszobába és kinyitni a gázt? Vagy otthagyni egy kis darab agyvelőt a járdán, amit majd körbeszaglásznak a kutyák? Hiszek az öngyilkosság-spirálban. Biztos vagyok benne, hogy sok embert annyira nyomasztanak azok a banális dolgok, amelyekkel körbevesszük az öngyilkosokat (a rendőrök, a tűzoltóautó, a házvezetőnő, a boncolás és még számtalan banalitás), hogy inkább megölik magukat, minthogy továbbra is ezekre gondoljanak.

Egy tanács a filantrópoknak. Ha azt akarjátok, hogy csökkenjen az öngyilkosságok száma, alakítsátok úgy, hogy csak azok öljék meg magukat, akik nyugodtan és átgondoltan képesek ezt megtenni, megszabadulva minden bizonytalanságtól és kételytől. Nem szabad az öngyilkosságot meghagyni a boldogtalan embereknek, akik azt teszik kockára, hogy kompromittálják és egy nyomorult dolgot csinálnak belőle. Egyébként is jóval kevesebb boldog ember van, mint boldogtalan.

Mindig is furcsának találtam a mondást, hogy a halál miatt nem kell aggódni, mivel a lét és a nemlét között, önmagában, a halál valójában csak semmi. De nem éppen ezzel a semmivel kellene foglalkozni? Csinálni belőle valamit, valami jót.

Kétségkívül van sok olyan élvezet, amelyben nem volt részünk, sok élvezetet középszerűen éltünk meg, másokat elmulasztottunk figyelmetlenségből, lustaságból, képzelőerő hiányából vagy dühből. Túl sok egyhangú élvezetben volt részünk. Megvan a lehetőségünk arra, hogy a miénk legyen ez az egészen egyedülálló pillanat: minden pillanat közül ezzel a pillanattal  kellene a legtöbbet foglalkoznunk. De nem azért, hogy aggodalmaskodjunk vagy hogy megnyugtassuk magunkat, hanem azért, hogy egy határtalan élvezetté alakítsuk, melynek türelmes és szüntelen, de korántsem végzetszerű előkészítése beragyogja az egész életet. Az öngyilkosság-ünnepély és az öngyilkosság-orgia csak pár formula a sok közül, léteznek kidolgozottabb és reflektáltabb formák is.

Amikor látom a temetkezési szalonokat az észak-amerikai városokban, nemcsak elönt a szomorúság rettenetes banalitásuk miatt, mintha a halálnak ki kellene oltania minden képzelőerőt, hanem sajnálkozom is, hogy ez csak a holttesteket szolgálja és a családokat, amelyek örülnek annak, hogy még életben vannak. Léteznek-e vajon olyan csodálatos labirintusok, amilyeneket a japánok rendeznek be a szexre, az úgynevezett Love Hotelek azok számára, akiknek kevés eszköz áll a rendelkezésére, vagy azoknak, akiket a hosszas gondolkodás annyira kifárasztott, hogy végül a már előkészített módszerekhez fordulnak? Az öngyilkosságról ők valójában sokkal többet tudnak.

Ha egyszer eljutnak Tokio Chantillyjébe, megértik, mit akartam mondani. Ott érezzük a hely és idő nélküli helyek varázsát, ahová belépve a legabszurdabb dekoráció közepette névtelen partnerekkel kereshetjük a minden identitástól mentes, szabad halál lehetőségét. Határozatlan mennyiségű idő állna a rendelkezésünkre, másodpercek, hetek vagy akár hónapok arra, míg ellentmondást nem tűrő erővel meg nem mutatkozik számunkra az a bizonyosság, amit nem mulaszthatunk el: a formátlan és a lehető legegyszerűbb élvezet formájában.

Urbán Bálint fordítása

 


Michel Foucault: Un plaisir si simple, Le Gai Pied, 1979. 04. 01., 1–10.