„— József ettől az estétől kezdve más slammel nézett a világra. (pirulás, köpés)
— Csillagtalan éjszakáját üstökösként ragyogta át a mozgalom.
— A műfaj.
— A stílus.
— Józsefet egy este különös álom látogatta meg.”
Slam-történeti jelentőségű dolog történt a 2016-os Országos Team Slam Bajnokság döntőjén. Aztán álljunk is meg itt, igazít ki minket a produkció, hisz slam-történeti jelentőségű tettek logikusan akkor következhetnek be, ha Magyarországon létezik slam-történet, és létezik egyáltalán slam poetry — a létezés azon értelmében, hogy a fogalom takar egy olyan jelenséget, amely jellegzetes formai sajátosságain kívül legalább egy (esztétikai és/vagy etikai) komponensét tekintve megkülönbözteti magát minden mástól, és ez a legalább egy komponens olyan közös nevezőt alkot, amit mindenki, aki slamel, slamről gondolkodik, slamről beszél ért és elfogad. Ez vezet el a slam emlékezetéhez, hagyományához, amelyből története fakadhat. Amennyiben ez nincs meg, tulajdonképpen értelmét veszíti a slamről való vita, avagy bármilyen feléje irányuló reflexió. Nincs határ, melyhez tarthatnánk magunkat, nincs olyan meder, amelyből közösen elindulhatnánk, nincs gondolat gondolatminta nélkül.
Ezt a kérdést tematizálta a Standard Hiba formáció (Csinta Áron, Mészáros Péter, Purosz Leonidasz) a Team Slam OB-döntőn. Meghívott vendégként, egy gálaprodukció keretében, hozzávetőlegesen kilenc percben adtak elő. Ez utóbbi csak azért lényeges, mert a szabályok szerint egy slam-bajnokságon ez nem lehetett volna versenyképes produkció, hiszen jóval túllépte a meghatározott időlimitet — ami egyébként egy nem túl lényeges technikai hackelés, azonban a fellépők egyfajta műfaj (mozgalom?, jelenség?)-revideáló és -változtató jelentőséggel voltak színpadon, így talán e valóban pusztán gyakorlati kérdés sem biztos, hogy elhanyagolható.
Hogy a Standard Hiba miért mutatott túl az egyébként slam-színpadokon nem ritkán előforduló szexi önkritikán, önreflexión, meta-slamelésen, hogy milyen meglepő dolgot aktivált a közönségben és helyezte azt figyelemre méltó könnyedséggel skizofrén szerepbe, arról lesz a továbbiakban szó. Nem kíván e cikk egy újabb slam-vitát megnyitni vagy a magyarországi slam poetry helyzetéről elemzést alkotni, lévén a hozzá fűződő viszonya nem több puszta kultúrafogyasztói szemlélődésnél, de ami még fontosabb: ezt a vitát a tárgyalt estén visszavonhatatlanul megnyitotta a Standard Hiba, így mi igyekeznénk (kizárólag a produkcióra szorítkozva és azon keresztül) annak metaforikus hangerőszabályozóját feljebb tolni.
„Minél hangosabb a közönség,
annál jobban túlordítja a kulcscsörgés a zárban.
Egyedül halok meg, és ezen nem segít,
hogy a pillanatnak írok.”
Miért ilyen fontos a Standard Hiba produkciója? Röviden: mert egy tökéletlen slam egy tökéletlenül fejlődő slam-kultúráról, ami viszont szinekdochikus tökéletességgel mutatja meg a közeg és a szakma minden sajátosságát. Hosszabban: mert prototipikus, reprezentatív magyar team slam — felvillantja azokat a poénokat és a fordulatokat szelektáló és strukturáló, mára már megkövesedettnek és porosnak ható formai alapelemeket, melyre a hazai slam uralkodó stílusirányzatai épülnek; ezek mellett látjuk a konzekvens színpadi és koreográfiai ügyetlenséget, melynek oka a slam csapatban való művelési lehetőségeinek kiaknázatlansága. Mert (még ha csak fiktív módon is) szubjektum alapú — Átlag József kálváriájában megmutatkozik az az átfogó bizonytalanság (legjobb esetben véleménykülönbség), mely a slam mint műfaj, valamint az annak központjában álló slammert és tágabb értelemben vett vonatkozásait övezi; a műfajban alkotó egyén hatókörei definiálatlanok, ez pedig szoros viszonyban van az itthoni slam meghatározásának kitartóan sikertelen és kényszeres mivoltával. És végül: mert egyben hiper- és metareflexív — előbbi szinte elvárt egy hazai slam-produkció esetében, minden sornak, minden betűnek egy utalásnak kell lennie, utóbbi kevésbé jellemző, ám találhatunk rá példát; a kettő ilyen jellegű ötvözete olyan mélységekbe hatol (pont a forma és gondolat szerencsés találkozása miatt), hogy nem tud nem rámutatni a műfaj itthoni alapproblémájára: az előadó és a közönség között feszülő definiálatlan, és ezért szükségszerűen káros hatású feszültségre, továbbgondolva pedig a „slam mint közösségi élmény” alapgondolata a(z itt budapesti) slam-közeg alapértékeivel és -motívumaival alkotott kapcsolatának minimum nehezen összeegyeztethető mivoltára.
„— A konferanszié már kezdés óta részeg.
— Fú, de nagyon underground az underground költészet!”
A produkció rámutat a magyarországi slam egyre nyilvánvalóbb egyszeri fogyasztási cikké történő átalakulására. Ahogyan az Első Hagyományos Hortobágyi Gyulyás Slamen megesszük a finom marhagulyást, iszunk hozzá egy jó pofa sört, úgy hallgatunk meg utána egy tematikus gasztro-slamet. Ahogyan fogyasztjuk a madárvédelmet, úgy fogyasztjuk a madárvédő slamet is — két dolog marad el csupán: a madárvédelem és a slam poetry. Hasonlóan illesztjük személyiségünkbe a Budapest-feelinget, a lila hajú, alacsony MOME-s lányt, a hatszáz forintos sört és a sörárak fanyar, ám mégis úri kritikáját. Mindezt azért, hogy mondhassuk és mondják nekünk is: „Hahaha! Nem ismersz fel? Annyira jó vagy, bazmeg!” Nem kívánjuk a produkciókat magában, az abban résztvevő és hozzá kapcsolódó személyek bonyolult mátrixát és az ahhoz tartozó privát viszonyulásunkat figyelmen kívül hagyva, szakmailag, műfajilag, de leginkább kritikailag értelmezni. Másik aspektusból nézve pedig: nem mi oldódunk fel egy művészeti-közösségi-közéleti eseményben, élményben, hanem mi oldjuk fel azt önmagunkban.
És hogy hogyan jutottunk idáig? A Standard Hiba szerint az ok nem egy alapvető műfaji predesztináltság, nem egy népi–urbánus pszeudo-ellenállás, nem is a pénz, a gázsi. Egyes egyedül a közönség („Fogd ezt a punchline-t, hűséges szolgád lesz veszélyes utadon! Menj, és győzd le, akit sosem tudtunk, a közönséget!”). Az állítás két szempontból is több, mint érdekfeszítő. Egyrészt: ma Magyarországon egy slammernek a munkájához, munkásságához kötődő elsődleges viszonyítási alapja egy produkció elkészítésekor a barátai, leendő barátai, vágyott barátai, ellenségei prognosztizált spontán véleménynyilvánítása. Másrészt: látjuk a Standard Hiba slamje által felfestett jövőképet, amelyben a slammer csakis a közönség és az eseményjelleg leválasztása segítségével tud maradandót és progresszívat alkotni. Ez pedig maga a műfaj gyakorlatilag íratlan szabályok szerinti, intuitív határa — nincs slam közösségi (közönségi) élmény nélkül.
Ezt a szakmai axiómát használja ki a Standard Hiba előadása és teszi a slamje szerves részévé a röhögő, olykor harsányan tapsoló-kiáltozó közönséget. Ennek a legmarkánsabb és egyben leggroteszkebb mozzanata Mészáros Péter a hazai slam-értés mediánját kiforgató, visszataszító vihogásának és a nézők felcsattanó nevetésének összefolyása, összecsengése, együvé válása — itt realizálódik a formai és gondolati különválaszthatatlanság jegyében az a metareflexió, mely során magából a közönségből kényszerítik ki az önkritikát, saját magán mutatva meg önnön (átvitt, metaforikus értelemben vett) képmutatását és ezzel a szakmára gyakorolt destruktív hatását.
„SlamMan ekkor még nem tudta,
hogy csak csatát nyert, nem háborút.”
Milyen javaslatot tesz a Standard Hiba, hogyan oldja fel a problémát? Milyen megoldási tervet ajánl az általa feltett kérdésekre, hogyan kellene máshogy csinálni? Erre nem kapunk választ, a produkció Leonidasz, Péter és Áron szájából is az egymás után, ismételve elhangzó „És SlamMan lemegy a színpadról” mondattal zárul. A team slam egyébként végig marad is a saját paradigmáin belül, a saját eszköztárával, a saját platformján, saját gesztusaival világít rá élesen az általa feszegetett kérdésekre. Így formai szempontból nem beszélhetünk forradalomról. Azonban mégiscsak van válasz: önmaga a megoldási javaslat. Ha a slamben a slamet lehet ilyen reflektáltan tematizálni, akkor a következő kérdés, hogy ez kiterjeszthető-e? Lehet-e a bevezetőben felvetett közös komponens ez? Egy olyan valós kritikai hang, ami aztán sorra szüli a többi komponenst is, valamint ad egy olyan kikristályosodott alapot, amely után már bátrabban tudunk a slamre fogalmakat használni, bátrabban vitatkozni és gondolkodni róla. Születik egy esztétikai és/vagy etikai nullpont, egy evidencia, a formai kérdéseken kívül másra is kiterjedő kollektív szakmai öndefiníció, amelyhez következetesen tudja tartani magát mindenki.
Nem szabad persze elfelejteni, hogy ennek körüljárására történtek már kísérletek a slam-színpadokon is. A Standard Hiba SlamManje nem azt tagadja, hogy született már katarzis és érték slam-színpadon, csak arra mutat rá, hogy nem tudjuk ezt a katarzist mihez mérni, nincs viszonyítási alapunk, a rendszer nem ad a befogadónak (akiből sokszor a következő klubestek előadója lesz) magyarázatot arra, hogy mi a kiindulópont. Egy a színpad, de ez valóban elegendő ok, kontextus ahhoz, hogy egy ügyről is beszéljünk, egy este, együtt álljunk rá? (Hovatovább: hol van és kié az a színpad?) A (produkció kifejezésével élve) még slam-szüzek miatt kiemelten fontos, hogy ennek a továbbgondolása elsősorban a slam-esteken történjen meg,* hisz akik a folytatói ennek a történetnek, nem feltétlenül találkoznak a slam poetry szakirodalmával, a slamről szóló (hivatalos, nem kocsmai) vitákkal.
A Standard Hiba tehát mondhatni a kérdésfeltevés aktusával adja meg a választ is. Az ügy folytathatósága tehát azon áll vagy bukik, hogy túl tud-e lépni ez a beszédmód önmagán.
________________
* A Simon Márton és Závada Péter által kezdeményezett Vadászszezon slam-torna is rejtetten egy hasonló irányba mutató gesztusnak látszik, ezzel személyes élményem, hogy az első alkalommal közönségzsűriként ültem végig az estét. Azzal szembesültem, hogy bár a pontozás izgalmas volt, jó kihívásnak tűnt, az alapját mégsem láttam pontosan. Így tehát választottam elég önkényesen egy esztétikai-poétikai alapokon nyugvó kritikai szemszöget (az esemény általam vélt, előbb említett gesztusával ezt éreztem még leginkább szinkronban lévőnek), de mint nyilvánvaló: ez a nézőpont korántsem terjed ki egy slam-produkció minden aspektusára. (VK)