A pillanattól kezdve, amikor nyilvánosságra hozták, hogy megkapom a Médicis-díjat, gyakorta föltettem magamnak ezt a kérdést: „No és ez a díj mit változtat az életeden?” És mindjárt válaszoltam is rá: „Semmit!” Mert valóban az égvilágon semmit sem változtatott. Azonban nagyon gyorsan változtatnom kellett a nézetemen és leszögeznem, hogy az irodalmi díj igenis változtatott valamit a létemen, mármint a mások megítélésében, viselkedésében, nézeteiben, irányomban való viszonyukban: mindegyikük sokkal inkább az lett, mint aki azelőtt volt: a hűségesek hűségesebbek, az irigyek roppant irigyek, az alattomosak még alattomosabbak, a szívélyesek még szívélyesebbek, a gyűlölködők még gyűlölködőbbek, a tárgyilagosak még tárgyilagosabbak. Így hát megtanulhattam, hogy egy irodalmi díj birtoklása félelmetesen hatalmas szelekciós eszköz, eldurvíthatja a kapcsolatokat, megvilágíthatja lényegüket, mintegy mikroszkóp alá helyezve őket. Ami pedig, valljuk meg, megkönnyíti az életet, mivel szerencsésebben térhetünk ki a többségükben nem kívánatos viszonyok elől, míg az értékesebbeket, az élethossziglan tartókat kissé nagyobb biztonsággal őrizhetjük meg.
Az esemény néhány viszony igazi természetét is föltárta előttem, amelyek tanácstalanságot hagytak maguk után érzelmileg, hasznos, kívánatos kételyt ébresztettek bennem, ám amelyeknek régebben föltétlen bizalmat szavaztam. Régi történeteknek bukkantam nyomára emlékeim közt, amelyeken, eddig úgy gondoltam, a barátság szelleme uralkodott, ám most kártyavárként omlottak össze, jóllehet előzőleg a kezemet is tűzbe tettem volna a bizonyosságért, hogy ezek pedig igenis őszinték, igaziak, értékesek és tartósak voltak. És rájöttem, hogy ha esetleg ma kellene vállalnom ezt a tűzpróbát, akkor bizony hiába tenném tűzbe e bizonyosságért a kezemet, de akár az egész karomat is, vállig. Hisztériát keltettem kollégáimban: egy kolléganőm, kihasználva az alkalmat, igyekezett a többieket a vezetésemmel egy férfi ellen hangolni, aki némiképp feltűnést keltett a társaságban azzal, hogy olyan könyveket írt, amelyeket nehéz lett volna bármelyik morálisan igényes iskolának ajánlani. E szóban forgó, buzgó hitéletű kolléganőm egyébiránt diadalittas leszbikus volt, ami számomra egyetlen erényét jelentette. Pusztító lángra lobbantottam egy aggszüzet, bár azt hiszem, azóta már nem szűz, akitől megtagadtam hajlandóságomat egy szép napon, amikor éppen szerelmi hűségemben tetszelegtem és aki sohasem fogadta el, hogy nem tiszteltem meg azzal, amit nem érdemelt meg, holott hőn vágyott rá. Petíciót szerkesztett és köröztetett, majd kérvényt intézett a város főbírájához, aki azelőtt radikális szocialista miniszter volt és minden helyi fontosságú ügyben döntött, hogy utcám nevét változtassák meg Diogenészre, a‑nemrégiben‑kitüntetett‑Médicis‑díjas‑fiatal‑szerző tiszteletére. Nem nagyon fűlt a fogam az efféle megtiszteltetésekhez, amelyek haláleset után jól mutatnak az alpolgármesteri hivatalban és fölhívják a figyelmet a tényre, némi lúdbőrzést keltve alattomban, hogy egy nap majd be kell fejeznünk. S ha az ember hullája kihűlt, akkor a neve már bízvást adományozható valamelyik iskolának, mondjuk olyannyira nélkülözi a környék hírességek neveit, amelyekkel e szomorú helyek ékesíthetők, ahol a növendékek megtanulnak első sorban unatkozni és engedelmeskedni. Előbb egyetértettem a hajdani szűzzel, de aztán megkértem a polgármestert, hogy hagyjuk Diogenészt a hordójában, az utcám meg legyen továbbra is a virágoké, mivel Virág utca volt a neve, engem pedig hagyjanak békén. Amit ő meg is tett, mert derék, jóindulatú ember.
Végül pedig hallottam, láttam, ismertem olyan személyeket, akik biztosítottak róla, hogy mindig is hittek a tehetségemben és ha a zsenialitásomban nem is, az biztos, hogy Shakespeare és Proust után valószínűleg az én nevemmel hozakodnának elő minden olyan kérdésre, amely az irodalom mai állapotára keresi a választ. Istenem, mennyire szerettem volna kapni mindezektől az emberektől egy jó szót, csak egyetlen jó szót, csak egy nevetségesen csipetnyi bátorítást, minimális bizalmat, etikát, halvány reményt akkoriban, amikor egyszerű vidéki fiatal létemre írni szerettem volna, könyveket barkácsolni, amikor ügyetlenül gépelni próbáltam az írásaimat, és tőlük meg nem kaptam egyebet, csak annyit, hogy szemrebbenés nélkül örök kudarcot jósoltak nekem. Akkor nagyon kevesen támogattak engem a melankólia és a fáradtság pillanataiban, a kétely és az elesettség állapotában: egy kezem ujjain meg tudnám számolni őket és jól emlékszem rájuk, még akkor is, ha az idők során más és más utakra vezérelt is minket az élet, ahonnan már nem szoktunk jeleket váltani egymással, kölcsönösen rossz jellemünkhöz híven.
Azoknak a mindenkori barátoknak a népes csoportjához, akik óvatosságból csak a díj átvétele után biztosítottak örök rajongásukról, járul még a véleménykérők, a kéziratküldők köre, az újításaikat támogatni kérők csoportja, mindazoké, akik találkozót kértek, akik levelezés útján próbáltak barátkozni, mindenféle folyóiratszerkesztők és kiadóigazgatók, akikkel a firkász élet összehoz. Mert mindezek közül soha, senki sem mondta, mennyire nagyra tart, mert ugye nem volt ideje akkor mondani, de az első könyvem megjelenése óta olvasnak engem, ez ugye természetes, csak hát hazudtak kissé, mivel majdnem mindig elfelejtették említeni Georges Palante-ról írt első esszémet, amelyet az a szerencsétlenség sújtott, hogy nem Párizsban jelent meg. Néhányan még félbe is szakítottak párbeszéd közben, amelyet másokkal folytattam, egyik cikkemről, amelyről annak beszéltem, aki éppen kérdezett. A közbeszólók csodálatosnak, ragyogónak, fenomenálisnak találták a cikket; az egésznek csupán egyetlen hibája volt, mégpedig az, hogy az említett cikk még meg sem jelent… Végső soron olyan sokan voltak, akiket a díjam megváltoztatott, hogy talán a hajszálcsövesség erejével ettől magam is módosultam, megváltoztam némiképp.
Legalábbis természetes, hogy nekem is túl kellett élnem ezt, meneküléssel a sivatagba, a magányba, az elszigeteltségbe. Ám ez nem akadályozott meg egyeseket abban, hogy néha becsöngessenek hozzám a lehető legalkalmatlanabb időpontban. Jöttek például diáklányok, akik szerették volna, ha segítek nekik a filozófiadolgozatuk megírásában, ha már Isten elküldött e világra, zsebükben az annotált könyveimmel. Néhanapján a szomszédok is bekukkantottak hozzám, dedikáljam nekik a műveimet, amelyeket még meg sem írtam, jöttek, csak hogy birtokolják a kézjegyemet. Mind meg voltak győződve róla, hogy köztük és köztem intimitásértéke van a ténynek, hogy tanúi voltak tévészerepléseimnek, ami feljogosítja őket arra, hogy betolakodjanak az életembe. Szégyenkezés nélkül distanciát kellett teremtenem, gyanakodnom, félnem attól, hogy hanyag nemtörődömséggel semmibe veszik időmet és szabadságomat. Talán valami önvédelmi ösztönzés hatására éppen ebben a pillanatban módosultam érzelmileg e híres-neves díjat illetően.
Azok között, akiket a díj megváltoztatott, itt volt még a kritikusok elképesztő bandája, amely csak abban tűnik ki, hogy csupán létrejöttük után veszi tudomásul a dolgokat: éleslátásuk csak a már befejezett dolgokra korlátozódik. Csodával határos módon képtelenek az igazi aktualitás megpillantására, szívvel-lélekkel csak az irodalmi árucikk kereskedelmi értékére összpontosítanak, mivel nem is tehetnek mást, ez az ő kijelölt helyük a sajtóban, amely semmiféle szabadságot nem enged meg nekik, arra kényszerítve őket, hogy csak a hamis eseményeket ismerjék fel, amelyeket másodkézből kapnak kereskedelmi célzattal, s beérik azzal, hogy csak ezeket vegyék górcső alá. Az irodalmi díjak aktualitása ha nem is kötelezi őket, mindenesetre szükségessé teszi számukra, hogy róluk beszéljenek, pótolják hiányaikat s némiképp megkésve rájuk tereljék a közfigyelmet. Ekképp szolgai módon, késedelmesen vagy engedelmeskedve végzik dolgukat és emlékeznek rá, hogy egy könyv valóban létezett még a díj előtt, ezért hát beszélni kell róla, mivel ez az aktualitás törvénye.
A látványosság szolgálatába állnak a tollukkal, katonai fegyelem mintájára végzik munkájukat, mindenképp támogatva egy rendszer átmentését, amelyet pedig állítólag ócsárolnak. A testület szemében a könyv csak a mediatizáció hordozóközegeként létezik, amelynek a kritikusok képezik a nézőpontjait, feledve, hogy ellenállást is kifejthetnének, megőrizve munkájuknak bizonyos emelkedettséget, amely megmarad neki akkor is, amikor a cirkuszon túl az aktualitással törődnek, hatnak a valóságra, hatásokat provokálnak, az eszméket bizonyos hatalommal ruházva föl. Mert abban nincs semmi nagyság, beérni annyival, hogy megadják a helyi érdekek képeinek és virtualitásainak a hatalmat, amit aztán átvisznek a kulturális élet egészére.
De ne várjunk a kritikától más vérmérsékletet, mint amilyen a házőrző kutyáké. Mivel meg akartam győzni magam e gondolat igazságtartalmáról, többször is elolvastam Flaubert néhány sorát, amelyeket e témának szentelt. Aktualitásuk mindig szinte kétségbeejtő és még sokáig, nagyon sokáig az lesz: „Ó, kritikusok! Örök középszerűség, amely a zsenin élősködik, hogy pocskondiázza vagy kihasználja! Cserebogarak fajtája, amelyek lezabálják a Művészet dús lombjait! Ha a Császár holnap betiltaná a nyomtatást, térden csúszva mennék Párizsba, hogy megcsókoljam a seggét, elismerésem jeléül, annyira undorodom a tipográfiától, meg a vele űzött visszaéléstől.” Gyakran és szívesen olvasom Gracq egy kis könyvének lapjait hasonló témáról és a viszony bensőséges jellegéről, amely a szerzőt és olvasóit egyesíti, mert a kritika mindig csak valaki nevében létesített intézmény, amely az író és az olvasó közé ékelődik.
A szerző és olvasó viszonyáról Julien Gracq írt egy nagyon szép mondatot: „Hány tekintélyesebb író mérlegelné ma apró szorongás nélkül azt a kísérletet, amelyre régebben Paul Morand hívta föl a figyelmet: egy szép napon reggel nyolc órára hívják össze hűséges olvasóikat a Concorde térre?” Ebben az esetben mit jelent a hűséges szó? Akikben hit él, azok hisznek, szellemi közösséget alkotnak a műben? E mondatban különös visszhangot ver a vallás! Pedig jól emlékszem a vallás etimológiájára: ami köt, az összeköt. Hasonlóképpen látom az irodalmat: vállalkozásnak, amely köt, összeköt téren és időn túl, valakinek a hangja, aki egy nap leírt szavakat, és egy másik embernek, valahol, valamikor élő olvasónak, ha nem is a füle, de legalább is a szelleme fölfogja ezeket. E közösségen kívül hívságos törekvés volna egyéb célt kitűzni. Ha irodalmi díjam megtanított valamire, akkor arra, hogy csak nekik írunk abban a reményben, hogy elérjük, megérintjük és megszólítjuk őket.
Gracq hozzáfűzi, hogy az olvasónak mindig meg kell rendülnie, fel kell ismernie a belső kattanást, amely azt jelenti, hogy megtörtént a csoda, valami titokzatos dolog beteljesedett. A továbbiakban aztán a megtért, meghatott olvasó prozelita lesz, könyveket vásárol, másoknak ajánlja őket, kölcsönzi, nem várja vissza, újakat vásárol és megint csak ajánlja azoknak, akikkel szívesen osztozik megrendülése, szenvedélye, lelkesedése élményében. Ezen kívül hívei egyéb híveket toboroznak és e rajt testvériség köti majd össze, egyfajta titkos társaság alakul, amelyet ugyanazok az érzelmek fűtenek, ugyanazok a zavaros és elragadtatott érzetek kovácsolnak patetikussá, hasonló esztétikát hozva létre. Igen, titkos társaság alakul, arisztokratikus viszony, igen, a tömegízlés és a szellemtelenség törvényerőre emelt intézményességével szemben. A mennyiséggel és a számmal szemben a minőséget és a kiválasztottságot kell pártolnunk: semmi sem kívánatosabb, mint ez a könyvek útján kötött barátság, a szövegek e közelsége, ez a szavakba vetett hit erejével megalapozott testvériség.
A kritikusok nem játszanak szerepet ebben az ügyben, a könyvek tömegeladása szintén nem, sem az irodalmi díjak, sem a médiamegjelenések, melyek más lapra tartoznak és egyáltalában nem fokozzák annak lehetőségét, hogy igazi, fentiekben vázolt szintű olvasókkal találkozhatunk. Ellenkezőleg: mert mindez másféle lelkeket vonz, felületes, hívságos, hamis lelkeket. A kisebb-nagyobb zajban, amelyet az újonnan megjelent könyvek csapnak, sohasem halljuk meg a halk mormolást, a távoli zúgást. Várni kell egy kicsit, míg az ugatás lecsillapul és néha akkor hangzik föl a halk zene: a cinkos lelkek zenéje, amiért folytatjuk, csináljuk tovább és kevésbé érezzük magunkat egyedül a hosszú úton, amely pedig a sivatagba és kopár vidékekre vezet.
Romhányi Török Gábor fordítása