Mindig biztos voltam benne, hogy a legnagyobb buli irodalomtörténésznek lenni. Elvégre a „művelt nagyközönséget” kevés dolog érdekli jobban, mint a híres emberek magánéletének részletei, márpedig az irodalomtörténész mi mással is foglalkoznék, mint épp ezzel? Meg aztán ott van az, hogy bármikor belefuthat egy okos autodidaktába. „Irodalomtörténész vagy? Figyelj, akkor biztos tudod, hogy József Attila öngyilkos lett. Nem tudtad? Most olvastam róla a neten, ha akarod, elmesélem. Figyelj és tanulj…!” Docendo discimus. Vagy: „Figyelj, te nem tudom, hogy vagy vele, de ez a modern költészet, ez nagyon gáz. Nincs semmi mondanivalójuk, összevissza szavak egymás után, még csúnya szavak is! Hát hol vannak a nagy érzelmek, a nemes eszmék, a szép magyar nyelv…?” Vagy: „A kedvenc szerzőm? A plébános azt mondta anyukámnak, hogy olvassunk Wass Albertet. Azóta megváltozott az életem! Egymásnak olvassuk föl esténként anyukámékkal a konyhában, és megtelünk magyarsággal!”
Kevés embert látni, aki az emberi ostobaságot nagyobb megbocsátással tudná kezelni, mint Lóri bácsi, és hallani kéne most — én hallom —, hogyan mondja ilyenkor, hogy Jóóóóóóvan, kedves, akkor olvasson Wass Albertet…!
Drága Lóri bácsit leginkább a hangjával lehet jellemezni — bevallom, több, egymástól független forrás is megerősítette már, hogy az utánzásában meglehetősen jó vagyok — de erre a legizgalmasabb kihívásra sajnos az írott szó képességei nem elégségesek. Így e helyütt meg kell elégednünk avval, hogy jelezzük minden olvasónak, akinek nincsenek eleven akusztikai élményei erről a kedélyesen átható, összetéveszthetetlen dallamú, leginkább a dithüramboszok éneklő beszédével rokonítható orgánumról, hogy mi, akiknek módunkban volt és van hallani Lóri bácsi hangját, félszavakból is értjük egymást. És azért ez nem akármekkora közösség! Az a jókedvű, harsány rikkantás, amely a földszintről egészen a harmadikig átjárta a Miskolci Bölcsészkar valamilyen rejtélyes okból csak „TÜKI”-nek nevezett épületét, sok tízezer bölcsész emlékezetében marad meg örökre. Na meg azok a kari tanácsok, ahol úgy lehetett keresztülszánkózni a napirendi pontokon, hogy az ember észre se vette, és már meg is szavazott néhány kardinális személyzeti és szervezeti változtatást. Lóri bácsi kedélyes intézményvezetése alatt valahogy minden konfliktus elsimult, minden ellenségeskedés eljelentéktelenedett a jókedvű vállveregetések, atyai káromkodások hatására. Mikor egyszer (vagy lehet, volt az több is) fél évig nem mentem le Miskolcra tanítani, mert éppen könyvet írtam, és a Nyelvtudományi Tanszéken már nagyon visítottak, Lóri bácsi felhívott.
— Te Péterfy — mondta azon a csodálatos hangján —, te Péterfy, ezek itt azt mondják, hogy te nem jársz le tanítani!
— Hazudnak, Lóri bácsi — feleltem.
És ebben maradtunk.
Meg hát azt se felejtsük el, hogy mindent tudunk Szabó Lőrincről. Nem maradt egy megfejtetlen délutánja, egy kikutatatlan célzása, egyetlen feloldatlan női monogram az életműben, meg annak környékén sem, egymást érték a népesebbnél népesebb konferenciák, ahol az a jeles életmű minden fontos vagy első pillantásra érdektelennek tűnő aspektusa széjjelboncoltatott, összefüggésbe helyzetetett, általértelmeztetett és kanonizáltatott, tudóspalánták hada tanulta meg művelni a filológia nehéz, emberpróbáló tudományát, s szellemi bányászcsákányaikkal keresztül-kasul fúrták e szorgos és derék emberek a magyar irodalom szöveghagyományának dombocskáját, arany után kutatva.
80 évesnek lenni szép, goethei kor, de Lóri bácsiban még az is szeretnivaló, hogy megőrizte az egyetemi hallgató, a nyughatatlan bölcsész örök kíváncsiságát, szellemi izgágaságát. Végső soron bármiről is beszélt, mindig azért mondta, amit mondott, mert végtelenül érdekesnek találta, és miközben az ember őt hallgatta, a dolog, lett légyen mégoly partikulárisnak tetsző adat, csakugyan érdekesnek is tűnt. Az ő előadásában az irodalomtörténet megtelt élettel, a holt szerzők sápadt, komor szellemei kiszínesedtek és feltöltődtek indulattal, szeretettel, gyűlölettel, vággyal, elkívánták és meg is szerezték egymás ágyastársát, feleségét, titkos szeretőjét, ellopták egymás kéziratát, börtönbe juttatták és hősiesen megvédték egymást, és azért írtak, mert írni és az irodalom végtelen birodalmában élni, bizony, barátaim, a legszebb és legembernekvalóbb foglalatosság ezen a sártekén. Isten éltesse sokáig Kabdebó Lórántot!
Megjelent a Műút 2016057-es számában