A Műút decemberi lapszámbemutatóját követően tegnap adtuk át a folyóirat nívódíjait hat kategóriában. A nívódíjak átadását idén Solar Gold Zrt. támogatta.
A szerkesztőség tagjainak szavazatai alapján a díjazottak: Balogh Ádám (szépirodalom), Bagi Zsolt (kritika), Csabai Renátó (képzőművészet), Bujdos Attila (művészeti írás), Lénárd László (képregény) és Bárány Tibor (a Műút portál nívódíja). Alább a laudációk olvashatóak.
Egy fiú fölött, aki ma már apa is, mindig valamilyen az égbolt.
Van sok története — nemcsak fiktívek, de valósan megéltek is, melyeket előszeretettel húz át egy nyers, de finom poétikai szűrőn. Versei java így születik: adott egyetlen kép vagy egy mikrotörténet, melyet voltaképp a köznapi nyelv szavaival mond el, miközben ügyesen belesző egy másik szálat is, mely az elején épp csak feltűnik, szinte zárványként, középtájon újra felvillan, immár ismerősként, hogy a zárásban teljesedjen ki, mutassa meg a két, látszólag különálló mozzanat egymásba érését.
Így fonódik össze a kisdobos csínytevése az apa illegális plakátozásával, a rendszerváltozás díszletei a kamaszkor felnövekvéstörténetével (benne természetesen őrjítő csajozásvággyal), a titokban nézett pornófilmek az első dohányzásokkal, a dohányzás a tisztességgel — vagy épp később egy tengeri rákászatról sztorizás az onkológiával.
Egyik legszebb mondatában azt írja: „és ha gyermek / apám felnőtt fiától kérdezné, / te ki vagy, azt válaszolnám, / aki a legvégéig őrzi a melegét.”
Ezután már nyilván mindenki tudja, hogy a Műút-nívódíjat 2016-ban szépirodalom kategóriában legnagyobb örömömre és végtelenül büszkén a Nyers című verseskötet szerzőjének, Balogh Ádámnak adhatom át.
(kabai lóránt)
Vegyük azt, számomra mit jelentett a díjazott. Nekem kezdetben „nem volt meg” a legendás pécsi Sensus csoport, melynek alapítója volt, s ahol mint egy farkasfalka igyekeztek „széttépni” az arra érdemes — azaz: az érdemtelen irodalomelméleti megnyilvánulásokat. A klasszicizálódás elérhette a mára megszűnt csoport tagjait, de a Sensus-füzetek nyitottsága, vitakultúrája megmaradt. Ezt, és a pályáján tapasztalható építkezés következetességét is tükrözi, hogy a legutóbbi „füzet” témája ugyanúgy Mészöly és Nádas, mint ahogy első jelentősebb publikációinak és könyveinek is jórészt e szerzők állnak a középpontjában. Az én díjazottam tehát, vagyis akinek a munkáit már igyekeztem szinkronban követni, elsőként az Emlékiratok könyve dzsungelében tűnt el, de csak hogy felbukkanjon a Körülírás című monográfiájával, melyet teljes egészében az említett regénynek szentelt. Konkrétan persze nincs itt semmilyen dzsungel, Pécs, Páty, Párizs fogadta be, hogy utaljak Radnóti Sándor kritikájára. És mert lehetett számítani minden bizonnyal a franciás orientációjából is fakadó eleganciájára, gondolatmenetének transzparenciájára, mellyel beljebb invitálja a készületlenebb olvasót is, én például a Körülírás felől értettem meg néhány nehezebben hozzáférhető összefüggést Az irodalmi nyelv fenomenológiájából.
Pár év múlva már közölhettem kritikáit a Műútban, szerkeszthettem könyvét a Műút-könyvek sorozatában. Szóval egy kicsit előnyösebb pozícióból merenghettem azon, mi ragad meg olyan elementáris erővel majd’ minden írásában. Az irodalmi nyelv fenomenológiája című könyvének erős felütését — miszerint az irodalom mára megszűnt létezni, s a fogalma belülről bomlott fel — tárgyszerű elemzéssel alapozza meg, de mindig ott van a gondolatmenetében egy rendkívüli mozzanat. Mint amikor például a sematizált sematizmusról, vagyis az irodalmi nyelv jelszerűsödéséről szólva is olyan példával áll elő, amely Tarkovszkij Áldozathozatalának tükröződően fényesre lakkozott padlóit idézi meg — ez így a váratlanság erejénél fogva is lehengerlő. A hasonlóan inspiratív rejtett összefüggéseknek a felbukkanása nála szinte minden kontextusban előfordul. Mert előfordulhat: a széles körű tájékozódásnak, gondolkodói nyitottságnak köszönhetően. Van benne ez a szenvedélyes informáló szándék, de akár úgy is fogalmazhatnék: az érintettségről árulkodó, rokonszenves szenvedély, melynek meggyőző példája lehet a ritka személyességgel indított írása a Műút legutóbbi számában — a Téreyről szóló kritikája. Melyből, akárhányszor olvasom, valami újat tanulok. És nem csupán a szerző 15 forintos fogasbérletéről, a gyűlölt turistákról, hanem persze arról is, hogyan kapcsolódik a Svábhegy regényéhez az ideológiakritika, s hogy semmi sem kritikusabb, mint a polgári tudat. Legutóbb azon ámultam el, hogyan lehetséges az előtérbe lépve is mintaszerűen a háttérben maradni: szimbolikus értékű önvallomás keretébe fogni a kritikai mondanivalót.
A díjazott nemrég aktivistaként is fellépett éles helyzetben kultúr- és oktatáspolitikai tárgyú írásaival, vitacikkeivel. Ha a diákmozgalom az integráció modellje az általános dezintegráció idején, akkor errefelé kell keresni a kulturális emancipáció lehetőségét. És ha már itt tartunk, megkockáztatom: ebben a nevezetes Térey-kritikában mások mellett ehhez a témához is elvezet minket — legalább is engem —, mert kiérzek valamiféle közvetett állásfoglalást a soraiból nem csak a kulturális, hanem az ehhez elengedhetetlen szociális emancipációval összefüggésben is.
Olvashattuk, hogy további vitákra számít a modernitás-projekt, a posztmodern temetése, a realitás, azaz annak „inzultáló jelenlétté” válása kérdésében vagy akár az integrált társadalom ügyében — ha így lesz, Bagi Zsolt aktivitásával mindnyájan jól járunk.
(Jenei László)
Az idén 34 éves, Miskolcon élő művész legutóbbi kiállításán az eltelt pár hónapban készült művei voltak láthatóak. A szokásos fehér alapokon fekete vonalakból és foltokból összeálló arcok, fejek, némely esetben bonyolultabb kompozíciók. A művek két csoportra oszthatók: az egyikben azokat a főleg A/4-es méretű, frissen készült lányportrékat találjuk, amelyek egyedi arcokat idéznek, de mégis érezzük, hogy „eredetijük” nem egy valóságos emberarc, hanem az alkotó fantáziájának szüleménye. Olyasfajta redukción átesett portrék ezek, mintha egy-egy karakteres arcot kezelésbe vett volna egy extrém kozmetikus, vagy egy tattoo-művész, és ezek sűrítményét vagy kivonatát látnánk a papírlapokon. Valóban esszenciális művek ezek, mintha maszkok, álarcok lennének. Keveredik rajtuk vagy bennük egyfajta rejtett érzékiség, hűvös dekorativitás, és talán valami elfojtott brutaliás. A kifejezéstelen, de változó formájú szempárok lényegi motívumok a képeken, és valami hipnotikus állapotot tükröznek. A művek másik csoportja jól láthatóan fotó-előképek után készült. Ez gyakran érződik a kameraszerű nézőpont miatt, de már eltűnik a pillanatnyi állapot esetlegessége (ami szintén az efféle privát fotókra jellemző) és átbillen egy olyan időtlenségbe, amely a „lejegyzés” személyessége miatt már nem pillanatszerű. Ha néhol egyértelműen érezzük is a régi családi fotókon, az egykori, kis méretű papírképeken lévő arcok korát, a hatvanas, hetvenes, vagy az ötvenes éveket, mégis átíródik, áttranszformálódik azok fotószerűsége. A jellemzően organzára, egy selyemszerű anyagra festett művek nem próbálják utánozni a fotó precizitását, megelégednek a téma átvételének, felhasználhatóságának lehetőségével. Bár művészünk újabb művei szervesen kapcsolódnak életműve korábbi periódusához, mondhatjuk, folytatják a majd’ tíz éve megkezdett sorozatot, nem érezzük a kifáradás jeleit. Úgy látszik, hogy ez a maga által kreált különös világ bőven tartogat még számára felfedezendő területeket. A Műút képzőművészeti rovatának idei díjazottja: Csabai Renátó.
(Kishonthy Zsolt)
A díjazott miskolci ember, újságíró és a barátom.
Négy állítás, amit igazolni szeretnének a következő szavak. A szerző évtizedek óta újságíró, az Észak-Magyarország főszerkesztő-helyettese, az én lakhelyem klasszikus véleményformálója, abból az időből, amikor még a nyomtatott sajtónak egész más súlya volt, mint manapság. Ha szabad ezt mondanom. Publicisztikájában, tárcáiban mindig következetes, az írástudók felelősségét érző, vállaló értelmiségi, szűkebb pátriáját aggódva figyelő, gondolkodó és kérdező lény, akit leginkább jó és rossz cselekedeteink motivációja, döntéseink erkölcsi horizontja érdekel. Akár a műalkotások vizsgálatában, akár politikai döntések mentén. Helyesen cselekszünk-e embertársaink szempontjából? Azt hiszem, ez az a kérdés, ami őt leginkább és legkitartóbban foglalkoztatja. Miskolc, a jó Tesz-Vesz város ennek a kérdésfeltevésnek a színhelye, árnyékos és naposabb oldalaival, Hidegsorával és Szeles utcájával, Nemzeti Színházával és Operafesztiváljával együtt. Mert szorosan véve a szerelmi szál nála mégiscsak a színház. Ő az általam ismert legszorgalmasabb néző, legalaposabb befogadó. Aki, ha kell, mindezt középiskolásoknak tanítja, beszélgetés-sorozatokat hoz létre, alkotókkal, rendezőkkel, színészekkel egész társulatot csábít el közös munkára a Vasgyárba, vagy épp előadást gründol, szervez valamely alternatív produkciónak. Nem mellesleg évekig vezeti ennek a folyóiratnak a művészeti rovatát, szerkesztője, formálója a print és online Műútnak egyaránt. A rovatvezetésében is a következetes építkezés jellemezi, sorra véve és bemutatva például a kőszínházon kívüli alternatív színházi létformákat. Én a barátomnak tekintem, csak remélni tudom, hogy ő is hasonlóképp érez a tárgyban. Közös vállalkozásunk egy rendkívül szerény könyvkiadó mely néhány tucat nekünk kedves címet jegyez. Ennek persze semmi köze a mai díjához, ennek kimondottan az idei évben írt művészeti írásaihoz van köze, a Miskolci Nemzeti Színházban előadott Ványa bácsit, illetve a Kivilágos kivirradtigot érinti, meg persze mindnyájunkat. Biztos nem erre a nívópálcás olajszintre értette Esterházy Péter, amikor azt mondta, hogy egy bizonyos szint felett nem süllyedünk egy bizonyos szint alá, de én ezt az elhíresült mondást most kifordítom, elveszem a nemtelenektől, és odaadom szívből egy számomra erkölcsi etalonnak, Bujdos Attilának.
(Zemlényi Attila)
Idei díjazottunk szeret szűkszavúan fogalmazni magáról — miszerint néhány verse, képregénye, cikke és fotója jelent meg különböző médiumokban —, mint amikor kicsi a hely abban a bizonyos szövegbuborékban. Időnként, nem is olyan ritkán, még azt is üresen hagyja. Hiába díjazott szerző a hazai képregényes világban, mégis nagyítóval kell keresni a nevét a különféle adatbázisokban. Valamiért, talán a régi, homályos, diákkori ismeretség okán, úgy gondolom, nem pusztán a szerkesztők miatt van ez így. Hanem mert ő akarja.
Szűkszavúan fogalmaz, de nem súlytalanul, akár a szövegbuborékba ír, akár azt elhagyva egyenesen bele a képbe — mint a Semmi című metaképregényének lapjain. Nem akármilyen szöveg ez — tisztán beszél nagyon nehéz témákról, ahogy egy kritikusa megjegyzi, a végső nagy kérdéseket boncolgató különleges alkotás, mondja egy másik. És hát hogy is ne boncolgatna komoly és nagy témákat, hiszen nemcsak képregényalkotó, hanem versek szerzője is — azaz költő. Benéz az elme fekete házába és nem bírja tovább.
Lapunknak régóta munkatársa, mind a nyomtatott, mind az online kiadásban. Épp egy évvel ezelőtti lapszámunkban publikált, Sárdi Katalinnal közösen készített képregényét, A könyvjelzőkészítőt, Alfabéta-díjra jelölték idén. A már előtte elkezdett webképregény-sorozata, A fekete mappa pedig azóta is bizonyítja különleges tehetségét.
Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaink, a Műút 2016-os nívódíját képregény kategóriában Lénárd László kapja!
(Antal Balázs)
Az analitikus filozófiával foglalkozó díjazottat helyzetemből adódóan először a háttérbe szorította az a recenzens, aki a kortárs irodalomkritika módszertani kérdéseivel foglalkozott. Nagyjából a kétezres évek elejétől követtem, ahogy fontos kritikagyűjteményeket értékelve formálódnak a tárgyra vonatkozó nézetei. És élvezettel olvastam, ami akkor még volt, mert lehetett: a népszabis napilapkritikáit. Majd jöttek a közismert „kritikavitákat” izgalmas nézőpontból szinte negligáló antológiák, Az olvasó lázadása?, a Pulzus; s ezek a szerkesztői munkái jól mutatták, mélyen hisz abban, hogy számos perspektíva felől lehet nyitni a műbírálat felé, és nem csupán a lehetőség a lényeges, hanem ennek a sokszínűségnek a szükségszerűsége is. De ebben az időben — ha jól emlékszem, szinte indulásunktól, 2007-től — már írt a Műútba is. Méghozzá rögtön az elején olyan ütős nagykritikával jelentkezett, melyben egy egyetemi tankönyv kapcsán részletezi, milyen károkat okozhat, ha nem számolnak a megcélzott olvasó tudásszintjével — s innen, úgy látom ma már, egyenes út vezet az oktatásüggyel kapcsolatos sokszínű, olykor harapós érdekképviseleti affinitásához. A folyóiratunkkal való együttműködés eredménye a díjazottnak a Műút-könyvek sorozatában megjelent kritika- és tanulmánygyűjteménye, A művészet hétköznapjai is, melynek Bezeczky Gábor által jegyzett fülszövege szerint a szerző bejelentett lakcímmel rendelkezik mind a filozófia, mind az irodalomkritika birodalmában.
Oly sok mindennel foglalkozott, de nézzük, mi is az, aminek, szerintem, a védjegyévé vált. Számos helyen hoztam föl beszédes példaként a nevezetes tanulmányában fellépő, „fejlett irodalmi érzékkel rendelkező marslakó”-t, aki — bizonyára torz géphangon — beszámol a tapasztalatáról, miszerint a professzionális irodalomértelmezők számára láthatatlanná válnak bizonyos irodalmi műfajok. Márpedig a díjazottunkat érdekli, mi található a kánon peremén. Felfigyel az újabb magyar krimireneszánszra, elolvas sok mindent, mint ama marslakó, a romantikus szerelmes regénytől a horrorig vagy a pornográf irodalomig, közben mind többet ír tömegirodalomról, szórakoztató irodalomról, lektűrről — de mint rossz fogalmi megkülönböztetésekről. Sokat, nagyon sokat tanultam tőle ebben is, szerkesztőként és íróként is, hogy milyen mérce alá esik például az az írói eljárás, melynek során keverjük a műfaji kódokat — természetesen (csupa nagy kezdőbetűvel) a Radikális Poétikai Újszerűség Elvének megfelelve.
Végül visszatérnék az analitikus filozófiára. Van nekünk ez a nagyszerű zárórovatunk a Műútban. A Kiskáté — a kritikarovat önálló sorozata, melynek vendégszerkesztője a ma esti díjazottunk. A felvezetőjében azt írta: kortárs magyar filozófusok recenzióit és tanulmány értékű ismertetőit olvashatjuk itt frissen megjelent — túlnyomórészt angol nyelvű — filozófiai művekről. És ami a különös ismertetőjegye ezen írásoknak: szerzőik a bonyolult, összetett gondolatmenetek világos összefoglalására törekszenek, így az anyagok kiválóan használhatóak akár a filozófiában kevésbé járatosak számára is. Talán nem véletlen, hogy egy itt megjelent írásnak köszönhetjük a Műút portál második legnépszerűbb szövegét is. A huszonharmadik kritika jelenik meg a decemberi print Műút Kiskátéjában, s ha minden jól megy, az eddigi anyagból könyv is lesz. Ez az innováció is azok egyike, amelyek révén oly sokat gazdagodott a Műút, s ezért a komoly szakmai teljesítményért múlhatatlanul hálásak vagyunk Bárány Tibornak.
(Jenei László)