Az íróasztal mögött a forgószékben idősebb fazon ült, ruhája sötétszürke, majdnem állig gombolt zakóval. Fülének birizgálására pár szál hosszú, ősz haja is akadt még. Feje búbján halványszürkén világított a kopasz folt, erdei szikla. Molyfogónak megtette volna a füléből sarjadt dús szőrtömeg.
Hogy mit is jelent számomra Tandori Dezső, azt itt nem áll módomban (talán majd másutt?) elmagyarázni (mit is lehet, bárkinek, elmagyarázni? halott nyúlnak képeket?) — mindössze néhány „apróságot” szednék most csokorba (mint Salinger Buddy Glassa ama zárójeleket Seymour bemutatásakor).
A Csernely-patak völgye ez, kevéssel a Betyárkút alatt, ahol a víz fakad. Mit mondhatnék róla, itt nőttem fel és egy picit még az az év tart mindig, amikoris éppen hétszázhetvenhét éve annak, hogy első ízben felbukkan a neve a homályból egy oklevélen. A történelem persze itt sem él meg, rövid a kollektív emlékezet és a mai nyolcvan fölöttiek földbe szállásával sokkal nagyobbat rövidül, mint az korábban elképzelhető volt, úgy gondolom – más meg ezen kívül nincsen. Nekem sincs meg a történelmi Csernely, és ha azt akarnám, hogy meglegyen, kevés esély volna rá, hogy őseim valahol ott legyenek benne. Mégis, ha van a világon valami, ami meghatároz, mint mást mondjuk egy gyerekkori szokás, vagy könyvek, vagy tárgyak, erre a falura böknék rá a pár lehetőség közül elsőnek. Erre, meg a környékére, meg az embereire, ami nekem egy. Ha ünnep talán nincsen is, hiszen pontos napja sincsen, akkor is Isten éltesse Csernelyt!
Írhatnék arról, naplószerűt, hogy milyen volt a turné, de ahhoz egy élet is kevés lenne. Mostanában viszont mind’ gyakrabban érzem úgy, hogy szorít az idő. Ráadásul én ezt a tételt az önzés kiindulópontjává tettem (a halál térbeli rendjéről olvasok éjszakánként, hogyisne tennék így).
Kísérleti ötletnek indult, morális forradalom lett belőle — Candy Chang bakancslistás krétatáblái világszerte emberek millióit késztetik arra, hogy elgondolkozzanak azon, mihez kezdjenek az életükkel. Candy Chang amerikai művész 2011-ben egy New Orleans-i romház falát vonta be krétatáblákkal, melyeken csupán egyetlen egy félmondat volt látható: „Before I die I want to…” („Mielőtt meghalok, szeretnék…”). Chang a befejezést egy adag színes krétával rásegítve az utca emberére bízta, meglepetésére pedig alig egy nap leforgása alatt megtelt a hatalmas felület. A bakancslistás táblák azóta világszerte több, mint harminc országban tűntek fel, például az idei Sziget Fesztiválon is külön látványosságnak számított az esetenként humoros, máskor egyenest szívszorító önjáró műalkotás. A táblákon az emberek legkülönfélébb üzeneteket hagyják lényegében saját maguknak és habár rengeteg a „szeretnék szabad/boldog/szerelmes lenni”-típusú közhely, akadnak olyan szürreális képek is, mint a „megnyalni egy tengerimalacot” vagy az „írni egy dalt Bill Clintonnal”.
(HVG.hu)
Videóbejegyzés Kollegiális naplónkba.
Ne súgjon semmit a miskolci ősz!
Már megint rájött a bolondóra.
Hallottad?
Ezt ne.
Hagyj még hintázni a nyögő lombok alatt,
Ne válts még semmit valóra.
Ezúttal videóval!
Mikor az agg mester századszor látja kinyílni a tavaszt, megérzi, hogy az idő halálfejes pandája az ő élete folyamának partján tördeli a bambuszt. Kivonul a Csin Akadémiáról akkor vidéki birtokára, magára zárja háza ajtaját, behúzza ablaka spalettáit, és nekifog megírni életét betetőző művét – mi úgy mondanánk, de a Csin Akadémián nem úgy mondják, az opus magnumot, melybe beleírja legfőbb bölcsességét, egész művészete esszenciáját az utókor számára és a nagyvilágnak – örök emlékművet állítva önmagáról. Köztiszteletben álló ember, mint a legnagyobbakét, az ő nevét is időnként fordított sorrendben írták a Paoban, mintha nem közülük való lenne. De közülük való. Épp ezért mikor a négy égtáj felé lóhalálában induló futárok hírét viszik, hogy nekifogott utolsó művének, a császár mandarinjaival napokra visszavonul, és elrendeli, hogy semmilyen ügyben se zavarják. A birodalmi órák, ha lennének, megállnának. Zavart sárkányok fosztogatják a kínai égbolt megannyi sápadtvörös kínai csillagát, de odalent senki meg se mozdul, hiába fürkészik a földet hideg hüllőszemeikkel onnan föntről – Kína nem válaszol, a világ arca hallgat. Mikor a császár tanácsosaival végül előkerül, bejelentik, hogy a birodalmi könyvtárat egy emelettel megtoldják – egy egész emelettel, amelyen csak a mester könyvét őrzik majd, az eredetit, a saját kezével írt példányt. Megépítik hát az utolsó hatszögletű termet az égi magasságba vesző torony legtetejébe, s a négy égtáj legbölcsebb könyvtárosát bízzák meg, hogy menjen el a mester birtokára s fürkéssze ki, mikorra lesz kész a nagy mű, s a kész tekercset hozza el magával és aztán majd ismerje ki. Vagy talán már előbb.
A legjobb dolog, ami történhet egy szerkesztővel, hogy ilyen kéziratokkal dolgozhat. Itt legyen először látható a két könyv borítófotója.
